Várjon Dénes és a Liszt Ferenc Kamarazenekar
2017.03.14.

Március 7-i zeneakadémiai hangversenyét a Liszt Ferenc Kamarazenekar a bécsi klasszikának szentelte a három bécsi óriás egy-egy művéből összeállított programmal. MALINA JÁNOS KRITIKÁJA.

A műsor – a Figaro-nyitány, Beethoven C-dúr zongoraversenye és Haydn 102-es, B-dúr szimfóniája – külön érdeme volt, hogy nem követte a megszokást, és Haydnt nem valamilyen könnyebb fajsúlyú, felvezetésnek szánt darabbal tudta le, hanem egyenrangúként kezelte.

Várjon Dénes
Várjon Dénes

A klasszikus kiegyensúlyozottság azonban ennek az alapvetően derűs hangvételű koncertnek csupán az egyik vetületét képezte. Az arculatát érezhetően újrafogalmazni kívánó és ezért kísérletező kedvű Liszt Ferenc Kamarazenekar másfelől nagyon is szokatlan kihívás elé állította saját magát: az est műsorát ugyanis kifejezetten nem kamarazenekarra elgondolt művekből állította össze. Természetesen az együttes számtalanszor játszott már fúvósokkal kibővítve, és a mostani, 35 fő körüli fellépő létszám nagyjából meg is felelt a Burgtheaterben a Figaro házassága bemutatóján játszó zenekar nagyságának. A hangverseny zárószámát azonban Haydn egy csaknem kétszer nagyobb, 60 fő körüli együttes – és pályafutásának egyik legtágasabb koncerthelyszíne, a londoni King’s Theatre-hez tartozó új hangversenyterem – számára komponálta. Ez kifejezetten nagyzenekari hangzást és főleg nagyon más arányokat jelent, mint amilyenek egy teljes fúvóskarból, de sokkal kevesebb vonósból álló, kiegészített vonós kamarazenekart jellemeznek; mindebből pedig olyan problémák adódnak, amelyek a koncert folyamán nagyon is hallhatóvá váltak. Végül pedig a Beethoven-zongoraverseny sem tekinthető kamarazenekarra elképzelt kompozíciónak, sőt (az első változat) 1795-ös (nem 1798-as, ahogy a műsorfüzet írja) bemutatóján, egy Haydn által elsősorban legújabb londoni szimfóniáinak bécsi bemutatása céljából rendezett hangversenyen, lehetséges, hogy a 102-es szimfóniával együtt hangzott el – igaz, hogy a londoni teremnél kisebb Kleiner Redoutensaalban, az ottaninál bizonyára szerényebb létszámú zenekar közreműködésével.

A nyitószámhoz visszatérve: a Figaro házassága-nyitány Tfirst Péter hangversenymesteri irányításával lendületesen és kontrasztokban gazdagon szólalt meg, a koncert biztató kezdéseként – jóllehet az érezhető volt, hogy a fúvósokkal kibővített zenekar hangzása még nem teljesen érlelődött össze, legalábbis a vonós felállás legutóbb is hallott, élményszerű összecsiszoltságához képest.

A C-dúr zongoraverseny szólistája, Várjon Dénes, azután tartósan elterelte figyelmünket a hangzási problémákról. Egyrészt – nehogy igazságtalan legyek – éppen azért, mert a zenekar a szólista érzékeny, minden részletre odafigyelő partnerének bizonyult. Másrészt pedig Várjon reveláció erejű játéka, elképesztően gazdag színvilága, az artikulációfajták végtelen változatossága a billentyűk végtelen gyengédséggel történő megérintésétől a napfényben ragyogó vízcseppek szökökútján át az ifjúi erő öntudatos kirobbanásáig. Különleges ajándéknak érezhettük ebben az előadásban az első tétel cadenzáját, amely Beethoventől származik ugyan, de a szólista tévedhetetlenül érzett rá jelentékeny voltára, a tétel karaktereinek kitágítására irányuló szándékára, erőteljes személyes töltésére és fordulatosságára.

Tfirst Péter
Tfirst Péter

A 102-es szimfónia nem csupán arányproblémákat vetett fel, hanem az irányítás problémáját is. Kétségtelen, hogy szimfóniáit Haydn nem pálcával vezényelte, hanem hegedűvel a kezében, a koncertmester helyéről, csakúgy, mint Tfirst Péter. Ám nem vagyok benne biztos, hogy bárki más utána tudná ezt csinálni ebből a pozícióból. Tfirst igazán nagyszerű hegedűs és koncertmester, ám napjainkban ennek a feladatnak az ellátására a karmesterek specializálódtak, és egy ilyen komplexitású, párját ritkító remekmű átlátása és kézben tartására közülük sem mindenki képes. Az együttes a hangverseny második felére sokkal jobban összerázódott szimfonikus zenekarként, és koncentráltan is játszottak, sokféle színt és karaktert szépen emeltek ki. Ugyanakkor ismételten azt tapasztaltam, hogy nem léptek túl igazán valamiféle kulturált és jólnevelt játékon, mert nem volt jelen elég erős akarat azoknak a beavatkozásoknak a végrehajtására, amelyek a rutinos játékból, akár néhány apróság megváltoztatásával, izgalmas-eseménydús előadást varázsolnak. Néha, mint a menüett esetében, a tempót is túlhajtottnak éreztem; ez is hozzájárulhatott ahhoz, hogy a megállások és cezúrák nem voltak kellően „megjátszva”, és az előadás kissé mechanikusnak hatott.

A problémák elsősorban a hasonlíthatatlan szépségű Adagióban kulmináltak. Itt is túlfeszítettnek éreztem a tempót, s ennek áldozatává vált a zene földöntúli időtlensége; s itt is úgy érzékeltem, hogy Tfirst Péter a tétel formai csomópontjain nem mer olyan mértékben játszani az idővel, az agogikával, ahogyan azt a zenei folyamat megkívánja. Ennél még alapvetőbb baj volt azonban, hogy a dúsan hangszerelt fúvóskar – melyen belül gyakran szól együtt két kürt, két trombita és az üstdob pianóban is! – egyszerűen elfedte a relatíve kis létszámú vonóskart. Ez a szélső tételekben is előfordult, itt azonban alapvetően borította fel a hangzás egyensúlyát, teljesen lehetetlenné téve a tételre jellemző varázslatos színek realizálását.

Amit ebben a tételben is csak dicséret illethetett, az Kertész Ottó érzékeny és mégis magabiztos, pontosan kalibrált csellószólója volt. S azt mindenképp hozzá kell tennem mindehhez, hogy a szimfónia zárótételében az előadás perfekciója és lendülete csaknem elfeledtette velünk aggályainkat.

Szerző: Malina János
Helyszín:  Zeneakadémia nagyterme
Időpont:  2017. március 7.