Jó dolga van a budapesti közönségnek: azon a héten, amelynek keddjén Grigorij Szokolovval találkozhatott a Müpában, szombaton David Fray koncertjét hallgathatta meg a Zeneakadémián. Egy este Mendelssohn zenéje jegyében: csábító program. Ami az előadókat illeti, a harminchat éves francia zongorista önmagában is erős vonzerőt képvisel, de az őt kísérő s két kompozíciót önállóan is megszólaltató kamarazenekar sem lebecsülendő. Az Orchestre de Chambre de Paris egy híján negyven esztendeje működik, jelenlegi karmestere, a skót Douglas Boyd (1959) már a Fesztiválzenekar élén is vendégeskedett Budapesten, az együttes szólistapartnerei között pedig olyan művészeket találunk, mint Thomas Zehetmair, Fazil Say vagy Emmanuel Pahud.

Douglas Boyd

A zenekar a programot keretező két zenekari műben éppoly kiváló teljesítményt nyújtott, mint kísérőként. A szép Melusine-nyitány (op. 32 – 1833/35) előadását kezdetben puhaság, fény és derű jellemezte, hogy aztán az előadás a zene drámai moll hangjára is hitelesen találjon rá, nagy iramot véve és feszes ritmussal muzsikálva. Szenvedélyes, hangsúlyokban bővelkedő, lendületes előadást vezényelt Douglas Boyd, aki lényegre törő mozdulatokkal, pontos technikával dolgozik, karmesteri stratégiájában érezhetően fontos szerepet szánva a kamarazenekari muzsikusok önállóságának.

Felszabadítóan – vagyis inkább ösztönző, mintsem uralkodó jelleggel – irányította a záró szám, az 1. (c-moll) szimfónia (op. 11 – 1824) megszólaltatását is, hagyva, hogy a művészek kiélvezzék a nyitó Allegro di molto temperamentumát, az Andante jellegzetes „dal szöveg nélkül” zsánerét, a Menuetto indulatait, s erőteljesebben talán csak az Allegro con fuoco – Più stretto fináléban avatkozva a folyamatokba. Igaz, ott kellett is, no meg érdemes is volt, hiszen ebben a mozarti gazdagsággal megalkotott tételben gondos megmunkálást megkövetelő ziccerhelyzetek sora várja a karmestert, a kezdet erőteljes hangzását követő pianissimo pizzicatóktól a pompás fugatóig, vagy éppen a timpani diszkrét, de annál fontosabb közreműködéséig. Mindezeket beállítani, kidolgozni, egymással arányba hozni igényes karmesteri feladat, s ezt Boyd épp olyan vonzó szakmaisággal és ihletettséggel végezte el, mint amilyen bölcsen tudta más részletek esetében, hogy mikor kell szabadjára engedni a muzsikusokat. A koncert végén a zenekarnak ráadást is kellett adnia: kézenfekvő volt Mendelssohnnál maradni és a Szentivánéji álom kísérőzenéjéből a Scherzót választani.

David Fray

Ha már a bevezetőben egy mondatban említettük Szokolovval, hasonlítsuk is össze vele David Frayt. A francia zongorista – erről eddigi fellépései és lemezei alapján meggyőződhettünk – korosztálya kiválasztottjainak egyike, lélekkel és szellemmel muzsikáló, rendkívüli művész, semmiben sem kell tehát szégyenkeznie idősebb orosz pályatársa mellett. Mégis alapvetően más egyéniség, alapvetően más jelenség. Nem von védőburkot szubjektuma köré, nem zárkózott muzsikusalkat – nyílt, közvetlen, természetes és szelíden kitárulkozó, ám ennek megfelelően sebezhetőbb is. Technikája nem olyan perfekt – de nyilvánvaló, hogy nem is törekszik arra az emberfeletti, elvont tökéletességre, amely Szokolov sajátja. A g-moll zongoraverseny (op. 25 – 1831) első tételének kezdetén érzékelhetően izgatott volt, gyakran törölgette kendőjével a billentyűzetet és a kezeit, s a lendületes és sűrű mozgású zongora-entrée ennek megfelelően kásás hangzásúra sikeredett. Ugyanakkor azonban Fray zongorázása elragadóan dinamikus is volt, telve rokonszenves szenvedéllyel, s ujjai alatt tökéletes hitellel született meg a jellegzetes mendelssohni hangvétel a maga fűtöttségével, lelkesedésével és nemes pátoszával. Gyönyörű, kristályos zongorahangot hozott az Andante, a finálé népszerű slágerdallamát pedig David Fray kirobbanó energiával fogalmazta meg, játékában a tétel során mindvégig frissesség és pezsgés uralkodott. A szünet után a Capriccio brillant (op. 22 – 1826) hasonló erényeket mutatott fel keze alatt: ihletett, költői, átszellemült lassú bevezetés, majd temperamentumos és virtuóz gyors főszakasz. A megérdemelt lelkes siker nem maradt el, köszönetképpen pedig a zongoraművész szép gesztussal egy Bach-művet illesztett a két Mendelssohn-előadás végére: a Nun komm’ der Heiden Heiland (BWV 659) korálelőjáték Busoni-féle átiratával búcsúzott a közönségtől.