A fehér király
2017.03.08.

Megint beigazolódik a régi mondás: erős gyanakvással közeledj ahhoz az alkotáshoz, amelyik ájultan dicséri magát a saját plakátján. Torokszorító, éleslátó, fontos, kiszámíthatatlan – zúdítja ránk a minősítéseket, miközben a rendezőpáros első filmjére valójában egyetlen szó illik: felesleges. PAPP SÁNDOR ZSIGMOND KRITIKÁJA.

Talán sokkal nagyobb lenne bennem a megértés, ha nem olvastam volna Dragomán György sikerkönyvét, ha nem éltem volna magam is az alapját adó diktatúrában. Csakhogy Jörg Tittel és Alex Helfrecht adaptációjára igazából nem is az adaptáció fogalma áll, mert ha őszinték akarnának lenni magukhoz és a nézőkhöz, akkor egy másik bevett formulát használnának: Dragomán György műve alapján. És most nem arról van szó, hogy a betű szerinti hűség híve lennék az adaptációk tekintetében, néha nagyon is jót tud tenni, ha a saját és erős víziójára támaszkodva a rendező el tud rugaszkodni az alapanyagtól, ám eközben lehetőleg nem tagadja meg a kiindulópont szellemiségét, igazságát, érvényességét. Itt és most ez történt.

Az alkotók két fontos döntést is hoztak A fehér király kapcsán, az egyik szükségszerű volt, a másik pedig zsákutcába vezetett. A regény a tizenkét éves Djata szemszögéből mesél a Ceausescu-féle diktatúráról, vagyis egy szűk és kellőképpen „megszűrt” perspektívából mondja el az ismert tényeket (is). Ezt a film nem képes visszaadni (ezen csúszott el már nagyon hamar a Sorstalanság is, amely a gyermeki tekintet „természetességét” az olcsó esztétizálásra cserélte), így viszont nem is képes átvergődni a totalitárius diktatúra közhelyein. Érezhette a veszélyt a rendezőpáros is, ezért nem a romániai diktatúrát, még csak nem is egy általános kelet-európai elnyomó rendszert, hanem egy ennél is általánosabb totalitárius berendezkedést vázoltak fel. Vagyis kivették a regényt a maga idejéből és teréből, csak nagyvonalakban hagyták meg a történetet, miközben abban bíztak, hogy az így felforgatott mű is képes lesz érvényes dolgokat mondani hatalom és ember, elnyomók és elnyomottak viszonyáról. Valóban mond valamit, ám ez nem több az unalomig ismert, lapos állításoknál, amit bárki elő tudna kaparni magából, ha tízezer forintos kvízkérdés lenne egy kertévés vetélkedőben.

Jelenetek a filmből
Jelenetek a filmből

Az alkotópáros láthatóan Orwellhez és Alan Parker Falához (az animációs főcím bár erős koppintásnak tűnik, mégis jóval izgalmasabb, mint maga a film) fordultak segítségért, hogy megértsék a diktatúrák természetét, és nem Kafkából merítettek. A mindent látó tekintetről mesélnek, amelyet mi más, mint a kamera testesít meg. Holott a ká-európai diktatúrákban épp az volt félelmetes, hogy nem volt pénzük bekamarázni a teljes országot, így az önkéntes és fizetett besúgók, rosszakarók és karriervágyók tekintetét használták. Ezekben a diktatúrákban a másik ember szeme volt a kamera. Vagyis a diktatúra csak felerészt állt az erőszakszervezetek látható elemeiből (katonák, gépfegyverek, szögesdrót, stb.), a másik, nagyobb részt az elnyomók építették ki – magukban, maguk köré. Erről a film szinte semmit sem tud. Megelégszik azzal, hogy felvonultatja a csilivili katonai járműveket, a szépen csillogó fegyvereket, az egyébként következetesen kidolgozott szimbólumokat és a folyton elénekelt, Hazát (és Pártot) dicsérő Himnuszt. Majd mindezt megfejeli némi futurisztikus ízzel, mintha a jövő diktatúrája telepedne rá az egyre jobban leszakadó társadalomra, amelyet erőszakkal a „természet közelében” tart, hogy lóval és szekérrel járjon, és szegénységben tengődjön. Orwell világa ez némi kelet-európai habarással, amelyet leginkább egy Ikarusz képvisel, amelyet vélhetően boldogan használtak fel a „hitelesség” érdekében.

A regény történetét a fent vázolt koncepció szerint írják át: ami a könyvben a gyermekperspektíva miatt izgalmas volt, hiszen a játékokba, a mindennapi cselekvésbe beszüremkedett a diktatúra logikája, az a vásznon unalmas tölteléknek tűnik (a mezei csata, ami a könyv legerősebb része), amit viszont izgalomként és feszültségként tálal fel (a nagypapa lőni tanítja az unokáját) színpadias és túlfogalmazott. Kelet-európai szemmel nézve a film tele van szörnyű ostobaságokkal: a megvakított őr, aki a barlangmélyi szemétre vigyáz; az árulónak bélyegzett gyermek és anya nem kap élelmiszert az állami boltban, majd megyünk egy másikba, nyugtatja Djatát az anyja, mintha diktatúrában lett volna „másik” bolt. (A szörnyűnek tűnő ká-európai rendszer nem vonta meg direktben az élelmiszert, jegyre adta, és az alattvalók leleményére bízta, hogy beszerezzék maguknak.) Ugyanilyen ostoba túlbiztosítás a bokszert szorongató iskolaigazgató (?), ezt a légkört bármelyik igazgató el tudta érni hasonló eszközök nélkül, ezt filmre vinni persze már macerásabb lett volna.

A képek forrása: MAFAB
A képek forrása: MAFAB

Hosszan sorolhatnám a hasonló bornírtságokat és átgondolatlan pontatlanságokat (az általános és kihangsúlyozott nélkülözésben az anya boldogan hagyja hátra két cipőjét is a tábornoki látogatás után, mintha azt olyan könnyen pótolhatná), amelyek nem csupán kikezdik a film hitelességét, de egyenesen nevetségessé teszik. Ha ki is talál valamit, nem tudja használni. Ahogy a hatalmas Nép Háza igen pontosan jellemezte a román diktatúra „nagyotmondását” (lásd: merjünk nagyot álmodni), a táj fölé magasodó, embertelenül nagy „ifjúmunkás” szobra is uralja a filmbéli környéket. Ám itt is beérik a puszta látvánnyal, meg valamilyen kalandregényes körítéssel, a gigantomániához vezető cinizmust és öncélúságot már nem tudják „felépíteni”, a történet szerves részévé, netán mozgatójává tenni. Az az érzése támad a nézőnek, hogy a rendezőpáros az ábrázolást tekintve beérte a puszta „díszlettel” és a jelmezekkel.   

Az utolsó nagy kép is inkább mulatságos, semmint drámai (holott ez végre pontosan követné a regényt). Teljes erőből tekeri a biciklit az anya, de így sem éri utol loholó, tizenéves gyermekét, aki viszont épp a kellő távolságban futhat a cammogva haladó (miért is?) rabszállító páncélos után. És mindezt azért, hogy lássuk a hátsó ablakból integető, szomorú tekintetű Apát. A kép inkább falvédőre illik, semmint megrázó befejezéshez.

A fehér király ebben a formában semmi újat nem tesz hozzá ahhoz, amit már eddig is tudtunk a diktatúrákról. Csupán megismétli egy kiherélt, lényegét vesztett történet ürügyén, felejthető alakításokkal, kínos bakikkal. Ahogy a nyugati Móricka elképzeli… 

Címkék: Mozipremierek 2017