Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

TRIPLA TERROR

Ártatlanok
2017. márc. 7.
Szovjet katonák által megerőszakolt lengyel apácák a második világháború végnapjaiban. A lengyel filmiskola kurzuskínálatába illő téma – eurofilmes modorban és spielbergi befejezéssel. PÁPAI ZSOLT KRITIKÁJA.

Történészi közhely, miszerint a lengyelek kiváltképpen megsínylették a hol kommunistának, hol szocialistának becézett elnyomás időszakát. A szovjeturalom nem egyszerűen önmagában volt rettenetes számukra, hanem azért is, mert elválaszthatatlannak tetszett a történelmi kontextustól – a több évszázados lengyel-orosz ellentétektől, mely konfliktusok során jobbára a lengyelek húzták a rövidebbet –, ráadásul a kommunisták országlása az ideológiai ellentéteket is kiélezte. A hagyományosan a katolicizmus bástyájának számító Lengyelországban a vállaltan, sőt pökhendien ateista elnyomó hatalom sokszorosan gyűlöletesnek számított. Röviden: a lengyelek hármas elnyomást nyögtek bő négy évtizeden át, mivel a ’45 után berendezkedő új impérium egyrészt elnyomó, másrészt orosz eredetű, harmadrészt ateista volt.

Aligha akad téma, amelynek segítségével a hármas elnyomás borzalmai jobban megragadhatóak, illetve – legyen bármily szörnyű ez a szó itt – „plasztikusabban” bemutathatók, mint a teljes megszállás első éveiben a szovjet katonák által lengyel apácák ellen elkövetett nemierőszak-sorozat feldolgozásával. Igazán az ötvenes évek markáns stílusirányzatának, a pazar filmek sorát produkáló lengyel iskola alkotóinak kamerájára való téma – lett volna, ha a kultúrpolitika korifeusai engedélyezik nekik az efféle problémák ábrázolását. De természetesen nem engedélyezték, így a lengyel iskola tagjai – már amennyiben történelmi tárgyat választottak – megmaradtak a náci rémtettek ábrázolásánál (Andrzej Wajda: Csatorna és Hamu és gyémánt), illetve egy idő után odahagyták a történelmi tematikát és az absztraktabb ábrázolásmódok felé mozdultak (Jerzy Kawalerowicz: Az éjszakai vonat és Mater Johanna). A lengyel iskola ugyan már a hatvanas évek elején elhalt – mégpedig éppen az érzékenyebb témák feldolgozhatatlansága, kibeszélhetetlensége miatt –, de a hatása máig ér és él. A kortárs lengyel filmrendezők derékhada ugyan eltávolodott tőle, az iskola öröksége mégis búvópatakszerűen eleven, amit Wajda döbbenetes erejű Katyńja vagy a lengyel–brit Pawel Pawlikowski Oscar-nyertes Idája bizonyít.

Távolról – mindenekelőtt a témájánál fogva – ehhez a tradícióhoz kapcsolódik a Coco Chanellel szolid világhírnévig jutó, luxemburgi Anne Fontaine francia–lengyel koprodukcióban készült munkája is; igaz, a rendezőnőt a történelmi konnotációk kevéssé foglalkoztatták. Fontaine nem a múltat faggatta, a lengyel iskola inspirációját felhasználva inkább korrekt eurofilmet forgatott.

Jelenetek a filmből
Jelenetek a filmből

Az Ártatlanok inspirációjául a közvetlenül a második világháború befejeződése után Lengyelországban, a Vöröskereszt kötelékében orvosként működő Madeleine Pauliac visszaemlékezései szolgáltak. A valamennyi alapelemében valós történet egy kelet-lengyelországi kolostorba kalauzol, ahol apácák sora lesz várandós azon tömeges nemi merényletek következtében, amiket a környéken átvonuló szovjetek elkövettek. Apácákról lévén szó, esetükben az erőszak nyomán született traumák meghatványozódnak, az alapsztori ekképpen felülmúlhatatlan abszurd tragikumban és drámai súlyban – azokhoz hasonlatos tehát, mint amilyeneket a lengyel filmiskolában rendre feldolgoztak.

A történet lehetőséget kínál rá, hogy a rendező a merényletekre adott érzelmi válaszreakciók széles skáláját mutathassa meg, a megalázottságtól és a szégyentől a bűnbakkeresésig és önvádig, illetve még tovább: a bűnt újabb és még nagyobb bűnnel orvosolni – pontosabban eltussolni – kívánó dogmatizmusig. Fontaine a film középpontjába a zárdába szinte véletlenül betévedő, francia vöröskeresztes nővért, a munkásszármazású és kommunista családi hátterű Mathilde-ot helyezi, aki – miután levezet egy szülést – a rezonőri szerepből hamar az eseményeket alakító főalakká válik, és praktikus gondolkozásával, pragmatikus hozzáállásával éles ellenpontját képezi a klastrom lakóinak.

Némely kritikus az Ártatlanok egyik erényeként a visszafogott beszédmódot jelölte meg, azt, hogy a horrorsztori filmre vitelekor a rendezőnő nem engedett az olcsó hatásvadászatnak, és sokkolás helyett inkább elgondolkoztatni kívánta a nézőket. Ebben kétségtelenül sok igazság van, mindazonáltal a visszafogott beszédmód nem csak az előnyére vált a filmnek. Az Ártatlanok fő gondja a bemutatott életanyag kevéssé szenvedélyes tálalása, annak az érzelmi intenzitásnak éppenséggel a hiánya, amely a lengyel iskola produktumait még akkor is átszínezte, amikor a rezonőri szerepeket az alkotók kispórolták a filmekből. A döntő az lehet, hogy míg a lengyel alkotók zsigerileg érintettek voltak a bemutatott problémákban, addig Fontaine személyessége korlátozott. Értő ítészek gyakran marasztalnak el alkotókat – nem csak filmalkotókat – amikor, úgymond, nem sikerül nekik elemelni a művüket a konkrétumoktól, nem tudják megtalálni az egyediben az egyetemes jelentést, a provinciálisban az univerzálisat. Az Ártatlanok esetében különös módon éppen fordított helyzet. Míg a lengyel iskola csúcsműveinek mesterrendezői megtalálták a lengyel történelem sorsfordulóiban az önmagukon túlmutató jelentéseket, azaz képesek voltak felkutatni az egyediben az egyetemest, addig Fontaine az egyetemesből kilúgozza az egyedit. Diszkrét távolságtartással – egyúttal igencsak polkorrekt módon – szemléli a bemutatott sorsdrámát, ami egészében azt eredményezi, hogy a film átélhetősége sérül, izgalmassága és indulati töltete egy idő után gyengül.

A képek forrása: MAFAB
A képek forrása: MAFAB

Érzelmi–indulati ívének csonkasága a fő oka annak, hogy a ragyogó témaválasztás ellenére az Ártatlanok nehezen képes fenntartani két órán át a nézői éberséget. Mindazonáltal Fontaine jól kezeli a helyzetet, és különböző megoldásokkal újracsigázza a lankadó figyelmet. Számos jelenetben meglepőt húz, legyen szó a Magritte-festményeket (a Fehér kártyátAz eltévedt zsokét) idéző erdőről, Kawalerowicz Mater Johannájának citálásáról a klastrom és környéke ábrázolásában, vagy éppen a suspense hatásos alkalmazásáról néhány kulcsepizódban. Megkapó a miliőábrázolás is: a külső és „belső” tél egymásra rímeltetése – a téli évszak képeinek a lelkek dermedtségének bemutatását célzó felhasználása – akkor is jól működik, ha az ötlet egy ilyen jellegű történetben evidenciaértékűnek tűnik. Sokszor nemcsak a külsőkben, de a belsőkben is megfagy a levegő, a klastromban szinte érezzük a penész- és dohszagot, és úgyszólván tapintjuk a salétromos, verejtékező falakat. Ez a dísztelen stílus kétségkívül az Ártatlanok egyik legimpresszívebb vonása.

Ezért is sajnálatos, hogy az utolsó jelenetekben hirtelen napsugarassá alakul a kép. Ahol a hit nem segít, ott a Mathilde megtestesítette józan ész és tiszta logika hozza a megoldást. Illetve csak hozná: az életre szóló traumák könnyű feloldhatóságát hirdető befejezés ugyanis fals, mivel aligha következik az előzményekből, és a drámai alapanyag leveti magáról a melodrámai fordulatot. Az efféle hangnemugrás esetleg akkor lenne indokolt, ha duplafedelű jelentést kínálna, ellenben itt iróniának nyoma sincs – jóllehet némileg bizarr látni, hogy a három hónapos időugrást követő helyzetet mutató snitteken mindenki mosolyog a klastrom udvarán. A film itt térül legmesszebb a lengyel iskolától: mintha csak egy Spielberg-opusz kódáját látnánk.

A film adatlapja a Magyar Film Adatbázisban itt található.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek