The OA
2017.03.07.

A Sundance Fesztivál felfedezettje, Brit Marling a Netflixen debütált első tévésorozatával (The OA), ami sajnos közel sem sikerült olyan jól, mint arra az előző munkáinak fényében számítottunk. HUNGLER TÍMEA ÉVADKRITIKÁJA.

Brit Marling immár évek óta az amerikai függetlenfilm egyik legizgalmasabb alkotója. Forgatókönyvíró, producer és színésznő egy személyben, aki alkotótársaival, Zal Batmanglijjal és Mike Cahillal számos közös munka (Felettünk a Föld, Sound of my Voice, A Kelet, A szem tükrében) során bizonyította már sokoldalú tehetségét. Ők hárman lényegében a Georgetown Universityn eltöltött évek óta elválaszthatatlanok: Marling a Cahill–Batmanglij csapatba azután „kéredzkedett be” harmadiknak, hogy látta a két férfi díjnyertes rövidfilmjét. Alkotóközösség lévén az egyetemi diploma megszerzése után is együtt költöztek Washingtonból Los Angelesbe, hogy azóta is vállvetve építsenek karriert: hol közösen írnak, hoznak tető alá filmeket; hol Marling szerepel színésznőként Batmanglij és Cahill rendezőként jegyzett alkotásaiban.

Brit Marling
Brit Marling

A Netflixen látható nyolcrészes The OA című sorozatban most Marling és Batmanglij működött együtt: producerként, ötletgazdaként és íróként mindketten jegyzik a szériát; túl ezen Batmanglij rendezőként, Marling pedig főszereplőként is tudhat magának kreditet a sorozatban. A The OA bizonyos értelemben hamisítatlanul „marlingos” alkotás – ott van benne minden, amiért a hölgy dolgait megkedveltük; a párhuzamos világoktól kezdve a titkos szektákon át a hit és a racionális gondolkodás párharcáig. A sorozat azonban valahogy mégsem akar egységes világgá összeállni (szemben a filmekkel); túl sok az egymást kioltó ötlet, a kísérletezés benne, mondhatni már-már annyira szabálytalan, hogy az inkább a hátrányára, mint az előnyére válik.

Rögtön az első rész (Homecoming) egyértelművé teszi, hogy a Marling–Batmanglij alkotópáros továbbra is a filmnyelv felfedezetlen területeit akarja meghódítani: minden idők leghosszabb cold openjét láthatjuk (ötven perce nézzük már a pilotot, mire a stáblista megjelenik a képen). Ráadásként ezzel mintha egy másik sorozat is venné kezdetét. Az in medias res-felütés egy found footage-anyaggal indul, de mint kiderül, nem a forma kedvenc műfajában, egy horrorszériában járunk, hanem egy misztikus pszcihothrillerben – legalábbis a stáblista megjelenéséig, merthogy onnantól – hangulatát tekintve – leginkább egy tündérmesét látunk.

A képek forrása: MAFAB.hu
A képek forrása: MAFAB.hu

A történet szerint hét év távollét után bukkan fel ismét a lakhelyén az eltűntek nyilvánított Prairie Johnson (Brit Marling), aki önmagát következetesen OA-nak hívja, és a nevelőszüleinek sem beszél róla, hol volt ez idő alatt. A testén található sok heg, az iszonyodás az emberi érintéstől poszttraumás stressz-szindrómát sejtet, amit tovább árnyal egy megmagyarázhatatlan rejtély is: Prairie vakként tűnt el, és látóként tért vissza. A hatóság hiába próbálja megtudni fogva tartása részleteit, a nő sokkal inkább megnyílik egy általa verbuvált csapatnak (pár tinédzser és egy tanárnő a helyi közép suliból), akikkel egy elhagyatott házban osztja meg a történetét, azt, hogy miként és miért vált Prairie-ből OA-é. Pontosabban: hogyan vált előbb Ninából Prairie-vé, mert – mint egy flashbackből kiderül (ez volna a cold open vége a pilotban) – valójában Oroszországban született egy gazdag oligarcha lányaként, és még gyerekként vakult meg egy balesetet követően.

De hogy mi is történt a fagyos orosz tajgán a hagymakupolák szomszédságában, csak az egyik fő szál a sorozatban. A régmúlt szcénái a fogság és egy – nevezzük jobb híján – metafizikus sík képeivel keverednek, miközben a cselekménybe egy kisrealista vonulat is beköszön (Prairie hallgatóságának és szüleinek hétköznapjai).

Mindezt a tér- és időutazást, sőt dimenzióváltást (és innentől csak spoilerekkel elemezhető a sorozat) a halál közeli élmény hozza közös nevezőre: Prairie azért esik hét évre fogságba egy őrült tudós/zseni, Hap (Jason Isaacs) házában, mert társaihoz hasonlóan, akikkel egy üvegkalitkában él, visszajött a halálból. Hap pedig szeretné megtudni, hogyan lehetséges ez, mi van a léten túl, és miként hasznosítható az energia, amelyet a „visszatérők” ehhez mozgósítanak. És máris egy biohorrorban járunk: Hap a tudásért sorra öli, majd támasztja fel a foglyait, akik ennyi szenvedést átélve még jó, hogy azt gondolják magukról, valójában angyalok (az eredeti, vagyis az „original angel”, értsd: OA, maga Prairie).

Az, hogy az események láncolatára van-e racionális magyarázat, vagy a misztikum, a természetfeletti világában járunk, ahol csak a hit számít, nem először jön elő Marling alkotásaiban: a Sound of my Voice főszereplő karaktere, Maggie (Brit Marling) például végig azt állítja magáról a filmben, hogy időutazó, és lassan azok is kezdik ezt tényként elfogadni a környezetében, akik először őrült szektavezérnek gondolták.

A sorozatbeli állandó műfaj- és hangulatváltások most azonban nem igazán engedik a nézőnek, hogy – a szereplőkhöz hasonlóan – a főhős, OA hatása alá kerüljön. Mire megbarátkozunk az „őrült tudós” horrorral, vagy elfogadjuk, hogy a túlvilágon a főszereplőnk valami Khatun nevű lénnyel diskurálgat a csillagfényben, és élő állatot nyel a megvilágosodáshoz, a szereplők máris előrukkolnak egy mozgásszínházzal/táncbetéttel/törzsi rituáléval, ami – bár az előadását rémesen komolyan veszik, ráadásul kitüntetett szereppel is bír a sorozat egészére nézve – kínosan röhejes látvány.

Egyszóval, miközben a The OA számos műfajt egybe olvasztott, és első szezonjában még több kérdést feltett, egyelőre csak olyan emlékkönyvekbe illő „bölcs” válaszokkal rukkolt elő a lét értelmét megválaszolandó, mint hogy „a szeretet a legnehezebb órákon is átsegít” vagy, hogy „a hit hegyeket mozgat meg”. Mindezek fényében hiába gondoljuk Brit Marlingot továbbra is izgalmas tehetségeknek, azt kell mondjuk, inkább a következő filmjét, mint a Netflix-sorozat második, immár berendelt évadát várjuk. 

 A sorozat adatlapja a Magyar Film Adatbázisban itt található.