Ezt balladáinkból is tudjuk. Cserna-Szabó Andrásnak a Magvető Könyvkiadónál 2015-ben megjelent kisrománjában Veszelka Imre, „a legszöbb paraszt” meséli el barátjának, a dél-alföldi rémtörténetek hősének, Rúzsa Sándornak eleddig nem ismert, ám „egyedül igaz” történetét. Hatalmas bekezdések motorja működteti a sötét vallomást, s mikor az elbeszélés szele meg-megemeli a valóság szélét, a meglóduló mondat a szürreália magasába kapja föl a képeket.
 Borsányi Dániel |
Nem ismeretlen ez a bármire szárnyakat rajzoló röptetés az Alföldön, de amíg például Kiss Anna lírájában a békési búzamezők sárgája siklik föl a kék magasba, addig Cserna-Szabó „vérrel pingált pusztája” – Csongrádban – inkább az ördög önmegvalósításához szolgál díszletül. Van ebben a szövegben minden: jogi dokumentum és archaikus imádság, „ijjegető” mese és Monty Python variáció, s már hogyisne lenne benne pár használható recept levesekhez és egyéb ételfélékhez. A morbid katonahumor és a bakugrásokkal teli, a valóságot folyton szétszerelő, hazudós történet pedig a félcigány származású, nagyszerű Ámi Lajos hajdani meséit idézi. Csábító nyersanyag magabízó színháziaknak.
A k2 Színház csapatának végig kellett gondolnia, hogy a rendelkezésükre álló erőkkel bemutatva a művet, megszólal-e annak minden fontos szólama. Mivel úgy érezték, hogy ez lehetséges, fölkérték Hegymegi Mátét rendezőnek. Bereczki Csilla és Gábor Sára dramaturgok jó érzékkel választottak ki minden érdekes, színes részletet, s megszokott technikájukat alkalmazva, felosztották a dialógus- és a narrátor-szövegeket a játszók között. Kihagytak viszont pár információt, elhallgatva a nézők előtt a Veszelka-vallomás lényegét, azt, hogy mi módon is szerveződött meg Rúzsa Sándor életének vége e pusztai horror-fantasy szerint. A produkció színészei Boros Anna, Borsányi Dániel, Domokos Zsolt, Horváth Szabolcs, Mészáros Martin, Piti Emőke, Viktor Balázs jelentős mennyiségű szöveget tanultak meg.
Baloldalt, az üres homályban „ösztövér kútágas” acélépítményét látjuk. A pusztai hírszolgáltatás főszereplője áll előttünk, helyzetváltoztatása nem egyszer mentett életeket. Aztán sötét lesz, sokáig, majd végre megdöndül egy basszusgitár húrja. Csikós-kalapos árnyak jelennek meg. A teljes mellel felénk forduló színészi pozíciók emlékeztetnek az egyiptomi képekre, de a hazai faragott dobozok rajzolatára is. Ez szép. Az erős beszédű Veszelka (Domokos Zsolt) után megszólaló Rúzsa (Horváth Szabolcs) hangja melodramatikus finomsággal bír. S hiába a Fekete Anna által tervezett tér mind vörösebb izzása (fény: Kehi Richárd), a figurát tovább súlytalanítja a színészi test olykori testhulláma, s a kissé görnyedt tartás.
 Horváth Szabolcs, Domokos Zsolt |
Kálmán Eszter szürke ingbe, szoknyaforma, fekete „bűgatyába” öltöztette a férfiakat s a nőket is. Ez a ruházat egyszerűségében is mutatós, s mozgásra, szimbolikus cselekedetekre is kiválóan alkalmas. A betyárok széles karimájú, „tiltott” kalapot viselnek. Az Ördög (Piti Emőke) nő képében, estélyi ruhában jelenik meg, ez dekoratívvá teszi a színpadképet, de gyöngíti is a szituációkat. Ezek a férfiak erotikusan – lényegileg – nem befolyásolhatóak. El vannak látva. Most nem a boszorkányról, hanem a rendíthetetlen Patásról van szó velük kapcsolatban, arról, aki nem cicázik.
A férfiúi mezítlábasság jelen esetben gondot jelent. Láttunk már véres történeteket mezítlábas táncosok által előadva. De egy macskatalpú Rúzsa Sándor mégis zavarba ejti a nézőt. Később, a komikus epizódoknál zenei effekt helyettesíti a rettentő lépéseknél szükséges csörrenéseket és zörrenéseket. Rozs Tamás és a társulat muzsikálni tudó tagjai szolgáltatják a gitárzenéket, meg a dorombok cirpelését. Megkönnyebbült nevetés söpör végig a közönségen, mikor a Rúzsa anyját meggyalázó és lemészároló rác rémületes epizódja után egyszer csak megszólal a kórus, s felhangzik Jim Morrison utolsó szerzeménye, az 1971-ben rögzített „Riders on the storm”, a The Doors híres, pszichedelikus száma. Helyén van. De egyre erőtlenebbek az epizódok. Az előadás azokra a diákprodukciókra emlékeztet, amikre azt szokták mondani, ez most ezüst, de ha húztok belőle negyven percet – arany.
Hegymegi Máté, mint mozgástervező rendező mindent elkövet, hogy változatossá tegye a színpadképet. De a legtöbb váltás esetén azt érezni: igen – végszükségben. Vagy: igen, jobb híján. Vagy: igen, kell itt valami mozgás, de nem biztos, hogy ez a végleges. A kútágast, ha már ott van, muszáj használni, de nagyon sok ráakaszkodás inkább csak kínlódás, jelentés nélküli nyújtózkodás. A csoporterő, ha van egy jó koreográfus, extra színészi energiák hiányában is meg tud emelni egy produkciót, ha az alkotók nagyon tudják, hogy miről van szó. Ebben az esetben akkor is ütős lesz egy előadás, ha nem kész színészek a társulat tagjai. Ilyenkor az ismert szövegeket sem elmondják, hanem inkább „összemondják”, de olyan rituális erővel, hogy a közönség fölemelkedik ültéből. Erről most szó sincs. Az viszont látszik, hogy érdekesnek tartják, amit csinálnak.
 Piti Emőke |
Ha viszont fontosnak is érzik az adott mű bemutatását, hogyan hagyhatták ki azt a mesebeli tényt, hogy megannyi megrendelt és kifizetett bűn után, Rúzsa diktált levélben ajánlja magát és szolgálatait a mesebeli Kossuthnak? Meg azt, hogy Veszelka, megunván a „Kegyelmes Gazda” egyre tébolyultabb tetteit, levélben szervezi meg barátja életének utolsó pillanatát, s maga csap hatalmas tenyerével gazdája kobakjára, ha Kossuth apánk levélbontó kése esetleg nem működne, mint célszerszám. A tragédia terméketlensége a megrendítő. Nincs itt már betyárbecsület, csak sötét menekvés van, minden elől. De vajon miért?
Az előadás legerősebb jelenetei közé tartozik, amikor Rúzsa Sándor, sok év után, már mint elszabadult hadfi, találkozik az anyját hajdan másvilágra küldő rác óriással. A zene is sokat segít abban, hogy a szemben álló férfiak mögött parázsló hátfalon megjelenjék a magyar mitológia vízjele, s emlékeinkben a táltosviaskodások legendája. De táltosok ezek a törvénytelenek itt? A táltossal, mint tudjuk, vele születik a jel, mely nem annyira valamely tudás, hanem inkább a tudhatás lehetősége. Ő az egyetlen férfialak a magyar mitológiában, aki nemcsak változtatni, de változni tud, ha (!) elnyerte a tudást. Csakhogy „tudni” csak majdani megkínzatása, megtöretése után képes a jelölt. Újjáépített, hatni képes önmaga pogány szenvedéstörténet során születik meg. Ahogy a mondás szól: amit tudni érdemes, arra csak a szenvedések tanítják meg az embert. Már ha tanítható.
Érdemes mérlegelni annak dramaturgiai jelentőségét, hogy a depressziós Rózsa s a hatalmas farkú, féleszű Veszelka, lehettek volna táltosok is, hisz a kijelölés, a burokban születés, a megkülönböztető testi jel, vagy ami még fontosabb, a megkínzatás megtörtént, de ők valami anyaghiba folytán képtelenek voltak a sokk utáni átváltozásra. Ez erős oldalvilágítást ad a történéseknek. Hisz megvan a rejtekezés jelensége (Rúzsa hetekig elvonul, színét se látni), a golyóállóság, megvan az örökös, vihar előtti készülődés, az évekig tartó várakozás az összecsapásra („Akkora voltál anyádban, mint egy cire fokhagyma ezer darabba vágva, ó, tudtam én, el fogsz te jönni, s meg kell víjjunk.” – szólnak a mesék.) Mikor eljön a nagy nap, egy-egy közösség képviseletében állnak ki egymás ellen. A mesékben nem kivégzés van, hanem összecsapás. Bikákként, forgószelekként, esetleg kék és vörös láng képében vívják meg egymással a harcot. A vesztes táltos számára ezzel életének beteljesítő stációja, megtöretésének, szétzúzatásának ideje érkezik el, a győztes táltos falujában (akárcsak a labdarúgó bajnokságok győztes országaiban), több gyerek születik a szokásosnál, s még a rét zöldje is szebb lesz idén, mint máskor. A táltos a közösségi erő megtestesülése. Mindannyiunk tudása. De a betyár mögött nincs közösség. A betyár mögött egy dolog van – a „sömmi”, mert a szenvedés után valami elmaradt, valami hiányzik. De mi?
 Fotók: Puskel Zsolt, PORT.hu |
A megtöretés után elmaradt átváltozás, maga az elmaradt tanulás teszi, hogy jelen hőseink már a tudós kocsis karizmatikus szintjét sem érik el, hisz már a tudást jelképező tárgy, a „szerszám”-ként emlegetett magzatujj sem igazán segít rajtuk. Cserna-Szabó regénye az elmaradt tanulás miatti dörgedelmet a karikatúrára vett Kossuth szájába adja: „…a magyar hazának meg kell szakítani minden kapcsolatot az Ördöggel, mert az a haza, amely az Ördöggel cimborál, vagy akár csak kicsinyt is kokettál a Sátánnal, az folyton s folyvást ugyanazokba a bűnökbe fog beleesni, ugyanazokat a hibákat fogja elkövetni, rendszerről rendszerre, és az a haza hibáit, a bűneit soha nem fogja megvallani, meggyónni, hanem egyik bűnös szisztémából a következő bűnös szisztémába fog lépni, húzva maga után régi bűneit, mint macska farkára kötött zörgő bádogkanalat, körbe-körbe járva az őrületig…”
A k2 Színház csapata tanulni akar. Az elmúlt években – szinte reklámozva saját taníthatóságát – szeretnivalóan kínálgatta magát, gurukat és tanítókat keresvén, hogy ifjúságuk becses kancsóját a legjobbak a legjobb dolgokkal töltsék tele. Fontos a leckék teljesítése. Ez a produkció is gyakorlóanyag. Még egy kicsit lehet kérdezgetni, bizonytalankodni. De mivel a színház mégis inkább az állítások, a megformált felismerések közlésének terepe, hamarosan gondolni kell majd valamit a világról. Önállóan. Ez nem veszélytelen, de megúszhatatlan.