„Ragadd meg a pillanatot!” - Danyil Harmsz-est / AppArtMan Lakásszínház
2017.05.09.

Úgy tűnik, az idő ismétli önmagát, az igazi színház újra visszavonul a lakásokba: a nagy színházak fennen hirdetett repertoárja helyett rejtett előadásokra kell vadásznunk. DARIDA VERONIKA KRITIKÁJA.

Rácz Attila
Rácz Attila

Az élet abszurd valósága iránt fogékony nézők így találhatnak rá az egykori Hólyagcirkusz, ma Közmunka Színház, „Ragadd meg a pillanatot!” című bemutatójára, melynek alapját az orosz különc és botrányhős zseni, Danyil Harmsz (1905-1942) írásai adják. Nem ez az első alkalom, hogy a társulat Harmsz szövegeihez nyúl: a Don Cristóbal pályázat (2006), a Jelizaveta Bam (2008), a Végrendelet (2014) vagy a Messécske a csodatevőről (2015) is ezeken alapult, a korábban a Merlinben, később a Patyolatban játszott darabokból néhány részlet most is visszaköszön.

Harmsznál amúgy is jellegzetes elem a repetitív szerkezet, bizonyos alakok (mint Ivan Ivanovics) visszaidézése, egy téma (pl. az eltűnés, felszámolódás, semmivé válás) továbbgondolása, így bizonyára örömét lelné a műveivel való monomániás és elkötelezett foglalkozásban. Mert a Hólyagcirkusz (nevezzük a régi nevükön őket) valóban egyfajta missziót teljesít azzal, amikor az általa újra felfedezett szerzőt visszahelyezi a köztudatba, vagy legalábbis a saját közönsége tudatába, mert aki megnézi a „Törtem a fejemet” mondókával kezdődő előadást, biztos nem hezitál később azon, hogy Harmsz Esetek (Typotex, 2013) kötete után nyúljon.

Nem kerülhetjük meg a kérdést: mitől lesz színház egy olyan zenés felolvasóest, amelyben csak két színész (Rácz Attila, Szabó Vera) és két különleges hangszeren játszó zenész (Szőke Szabolcs: array mbira, Okazaki Masato: fűrészhegedű) vesz részt?

Szabó Vera
Szabó Vera

Elsősorban a tévedhetetlen dramaturgiától: pontosan kidolgozott felépítése, erős hangulati és gondolati íve van a válogatásnak, mely valódi kompozíciót alkot. Ugyanúgy hallunk gyerekverseket, dalokat, ahogy rövid történeteket, beszámolókat, álomnovellákat, leveleket, filozófiai elmélkedéseket – és mindezt alig egy órába sűrítve. Eközben a szövegeket végig alátámasztja és ellenpontozza a zenei kíséret. Ahogy a zene, úgy a szövegek is minden regiszteren megszólalnak, átrezonálnak minket, így egyetlen pillanatra sem eshetünk ki az előadás ritmusából. Ezt nem is engednék az egymásra feszülten figyelő játékostársak: ebben a közös játékban mindenki jelen van a másik minden replikájában, minden zenei gesztusában vagy épp hallgatásában. Mialatt a közönség felé való kitekintésről sem feledkeznek meg: reflektálnak arra, hogy van hallgatóság. Érezni lehet azt az egyforma koncentrációt, amely a játéktéren kívül és belül létrejön. A színház itt valóban az „összelélegzés” tere, az előadás végére megtapasztalhatjuk, hogy leheletünkkel teljesen átforrósítottuk a szűk nézőteret, vagy úgy is mondhatnánk, jól befűtöttünk magunknak.

Szőke Szabolcs
Szőke Szabolcs

Ám még itt nem ér véget a program: a szövegmontázs után egy zseniális animációs kisfilmet  láthatunk (Aurel Klimt: Zuhanás), melyben megjelennek az egyik harmszi esetben szereplő, ablakból kibukfencező öregasszonyok. A vetítés után pedig Szőke Szabolcs tart rögtönzött kiselőadást Harmsz tragikus és rövid életéről. Azt talán többen tudták róla, hogy a leningrádi blokád alatt őrültséget színlelt, elmegyógyintézetbe zárták, ahol valószínűleg éhen halt. Arról viszont valószínűleg már kevesebben hallottak, hogy az elsősorban gyermekmesék írójaként ismert, vagy legalábbis ebből élő szerző nem szerette a gyerekeket, akik ennek ellenére, vagy épp ezért az őszinteségért, nagyon szerették őt.

A távolról sem akadémikus jellegű, hiszen végtelenül szórakoztató és rövid, életút ismertetés ezen kívül még kitér a társulat a szövegekkel való megismerkedésére, a fordítások műhelymunkájára, valamint arra a világlátásra, mely a Hólyagcirkusz (a dadaistákhoz, Bernhardhoz, Becketthez) kapcsolódó művészetszemléletét mélyen rokonítja a harmszi, undorból és nihilből fakadó, vidám pesszimizmussal.

Ekkor még mindig nem értünk az est végére: a fűrészhegedűn játszó Masatót is megszólítják, hogy beszéljen pár szót Harmsz japán fordításairól (melyből az előadásban is idéz), továbbá arról, hogyan lesz egy Japánban magyar szakot végző diákból biztos munkanélküli odakint, majd hogyan fedezi fel már itt szokatlan hangszerét. Végül az előadók unszolására, akik arra kérik, hogy játsszon is valamit (csak ne a Himnuszt!!!), természetesen eljátssza a Himnuszt, szinte fülsiketítő magasságban, melyben van sikoly, sóhaj, nyögés, rimánkodás, megbicsaklás és kitörés, úgyhogy helyesen szól.

Okazaki Masato. A portrék a Messécske a csodatevőről című előadáson készültek. Fotós:
Okazaki Masato. A portrék a Messécske a csodatevőről című előadáson készültek. Fotós: Szőke Dániel Bogdán

Az előadásnak hivatalosan már vége, de még nem megyünk el. Maradunk, habár kevesen, de sokáig, mert senkinek sincs kedve azonnal hazasietni. Miért is lenne, amikor baráti társaságban vagyunk, csaknem egy zsúron, ahol némi bor és rágcsálnivaló mellett (pl. répa, hommage à Beckett), van miről beszélnünk, mert vannak közös ügyeink. Beszélünk a színház egyre reménytelenebb és menthetetlenebb helyzetéről, a független társulatok fennmaradásának nehézségeiről, a színházak körüli és a társulatok berkein belüli politikai csatározásokról, szóval számos elkeserítő és kétségbeejtő dologról, miközben mégsem kesergünk és nem esünk kétségbe. Épp ellenkezőleg: felszabadultak és boldogok vagyunk. Mert amit láttunk, aminek a részesei lettünk, az valódi színház és valódi közösség.

A Hólyagcirkusz már számos alkalommal bejelentette megszűnését, felszámolta magát, de ellentétben Harmsz narrátorával, aki egy idő után elunja az ablakból kibukfencező öregasszonyok látványát, mi még távolról sem unjuk a társulat újabb és újabb visszatéréseit, melyek továbbra is a kudarc vállalt művészetéről, a halált megvető bátorságú aláhullásokról tudósítanak. És miközben annyit nevetünk, hogy potyognak a könnyeink, az is eszünkbe juthat, amit Harmsz egy ritka hosszan (négy teljes napig!) írt esete végén állít: „Így csapódunk be mi is néha az elért magasságokból aláhullva jövendőnk csüggesztő gödrébe”. Úgyhogy a múlton merengés vagy a jövőre várás helyett, inkább ragadjuk meg a pillanatot, még akkor is, ha Harmsz szerint ez abszolút lehetetlen. De éppen ebben áll az abszurd kihívás.