T2: Trainspotting
2017.03.02.

„Válaszd a Facebookot, a Twittert, az Instagramot, hátha valakit érdekelsz” – fakad ki Renton keserűen a T2 nagymonológjában. Danny Boyle Trainspottingjának meglepetés-folytatása sok humorral feltöltve, de alapjában véve ugyanabban a nihilben tartja karaktereit, amiről ők maguk döntöttek húsz évvel ezelőtt. BILSICZKY BALÁZS KRITIKÁJA.

Az anno pillanatok alatt kultfilmmé avanzsált Trainspotting, a drogfilmek egyik alapvetésének folytatása nem jobb az eredetinél. Nem is lehetne. Danny Boyle Irvine Welsh regényének húsz éve mozgásba hozott és fejeket szakító, néhány lepukkant edinburgh-i heroinfüggő mindennapos szétcsúszásáról és céltalan lézengéséről készült látlelete annyira pontosan adta vissza egy korszak és a hozzá kapcsolódó generáció rave-ületét, mint a tű hegye, amit a srácok előszeretettel szúrkáltak a vénájukba, hogy valami érdekes is történjen velük a dögunalmas skót felföld sínpárjain repesztő vonatok stírölésén kívül. Trainspottingból csak egy van, popkulturális vagy a start előtt még a felvezető szakaszon driftelgető kétezres évekre gyakorolt hatása megismételhetetlen.

A váratlanul érkező folytatás tehát nem lehetett jobb, de nem is lett rosszabb. Más. A heroint sem vethetjük össze a kokainnal. Külalak szerint igen, hatását tekintve korántsem, de az biztos, hogy mindkettő csúnyán beránthatja az embert. Akit ’96-ban a vonat, vagy a kanálban forralt cucc füstje megcsapott, a Trainspotting 2-re is rá fog állni, csak egy más képen, másképpen fut be a menetrendszerinti fless. Pörgősebb a tempó, élesebbek a színek, magabiztosabban nézzük a vásznat, mintha a vetítés előtt még felszaladt volna egy utca a lehajtott deszkáról a mozivécében. Húsz év, és még mindig itt vagyunk. Sokan hiányoznak persze, szívenszúrta őket a túlzás, de többen választottuk az életet. Nem lett belőlünk Tony Montana, de nem is lőttek szitává a bolíviaiak.

Visszatérve Boyle-ra: a tavaly hatvanat megugró rendező nem nyugszik. Állandó írója, John Hodge Welsh-adaptációjából (a Trainspotting után itt a következő regény, a Pornó adja az alapot), megint olyan lendülettel forgatott le egy filmet, mintha nem került volna még fel nála a B-oldal. Hogy a T2 cselekményének ez a fajta ábrázolása milyen arányban oszlik meg Welsh, Hodge és Boyle között, nem tudhatjuk, az elbeszélésmód dinamikájának meghatározásában viszont nyilván a rendezőé a főszerep, márpedig pörög a film, mint a fullra csavart botturmix.

A történet húsz évvel azután játszódik, hogy Mark Renton gondolt egyet, és megragadva élete nagy (jellemzően tök véletlen) lehetőségét, lelépett 12 ezer fonttal, maga mögött hagyva haverjait és legkedvesebb barátját, a heroint. Meg sem állt Amszterdamig, megnyomni a reset gombot, most mégis visszajön Skóciába, hogy anyagilag kárpótolja a cserben hagyott Simont (becsületes nevén: Beteg srác), viszontlássa az örök vesztes Spudot, és egyébként sem tud már magával mit kezdeni a tulipánok közt. A döntésben három szépséghiba van: Spud még mindig anyagozik, Simon is, csak mással üti magát, folyamatosan a kötélen táncolva, a söröskorsóval dobálózó Begbie meg a sitten rohadva várja, hogy szabaduljon és ízekre tépje az őt mégiscsak csúnyán lehúzó Rentont.

Jelenetek a filmből
Jelenetek a filmből

Welsh prózájának alapja minden humora ellenére (amiből nincs hiány) masszív dráma. A tetőtől talpig felépített karakterek bármennyire is maguk csapják szét magukat és az életüket, nem légüres térben teszik. Ott van körülöttük egy polifóm rácsokkal körülvett, egyre elcseszettebb valami, nevezzük rendszernek, társadalomnak. Boyle tökéletesen tisztában van vele, hogy a nagykép mennyire zajos, sokszor nézhetetlen, de Welsh hangsúlyozásához hűen nem a siralomvölgyben állítja fel a kameráját.

Időnként talán még túl is tolja a szürkésfekete humort, gondoljuk, aztán leesik a kétpennys (eurócentes), és rájövünk, hogy ’96 óta oldódott a dráma, ha nem is mindenhol (sőt), de Mark életében mindenképp. A srác lejött a heroinról. Mondatként alany-állítmány-tárgy, folyamatnak már nem ilyen egyszerű. Tízből hánynak sikerül? Rendszerint egynek se. Renton a tizenegyedik a tízből, egyedül ő van a pályán, az egész csapatból csak ő úszta meg piros lap nélkül. Akkora sikersztori (túlzás nélkül), hogy legyenek a többiek bármekkora szarban, ennek az egy embernek a teljesítménye elég ahhoz, hogy egy kevés kis optimuzmust hozzon a sztoriba, ami mellett bőven elfér ennyi poén.

Azt persze senki ne gondolja, hogy Boyle térdcsapkodós vígjátékot forgatott. A húsz évvel korábbi előzmény vasöklű gyomrosaihoz (halott csecsemő, HIV-fertőzés, Tommy halála) képest ugyan kevesebbel megússzuk, van viszont családi dráma (Spud, Begbie) vagy kokainnal kezelt céltalanság (Simon), ami megint nem a dodzsempálya a vidámparkban. A film végére mégis tudunk bízni, ha nem is mindenkiben, de a társaság háromnegyedében mindenképp. A folyamatot nyilván Mark indítja el, ez már az előzetesből jól látszik, de a többieknél is bekapcsol valami, ami őket is kiránthatja a nihilből.

A képek forrása: MAFAB
A képek forrása: MAFAB

Hogy aztán mi lesz velük tíz év múlva? Ki tudja. Leszokott vagy leszokóban lévő junkie-król van szó, egyikük sem jönne ki jól egy kockázatfelmérésből. Autentikus forrásból tudjuk: mindenki függ valamitől, a kérdés csak annyi, hogy tiszta-e előtte a kép (tükörben, életben egyaránt), elfogadja-e a megmásíthatatlant, és hova varrja fel a függönyt. Elkezd, mondjuk, bélyeget gyűjteni (a dupla Hoffmann jobb, ha kimarad az albumból), curlinget néz a sportcsatornán, vagy virtuális téttel pókerezik a neten. Vannak lehetőségek, csak szét kell nézni, majd ha visszaszűkült a pupilla.

Amit vizuálisan Danny Boyle művel, az simán felér egy jól sikerült trippel. Azoknál a jeleneteknél, ahol igazán fontosnak érezte, hogy átjöjjön a szöveg, már az első részben is szívesen nyúlt a film néhány másodperces leállításához, így Mark még nagyobb hatással tudta narrálni a szöveg leglényegesebb mondatait. Hogy nem a régi anyag egy az egyben történő újrahasznosításáról van szó, hanem nagyon hasonló, mégis új ötletek megvalósításáról, arra jó példa az (olykor szó szerint) ütős képek alig néhány tized másodpercnyi kimerevítése, amit Boyle tudatosan használ a tempó felpörgetésére. Önmagát is hommage-olja, de húsz évvel korábbi módszerétől eltérően már nem hagyja, hogy elidőzzünk egy-egy jól sikerült beállításon. A világ olyan sebességgel pörög, mint a Tókaidó Sinkanszen vasútvonalon óránként 440 kilométeres sebességgel szakító Super Express kerekei. Már a lendület sem elég, itt rohanni kell, mint a szétdoppingolt Ben Johnson a ’88-as olimpián.

Boyle abban a küszöbben sem botlik meg, amitől néhányan tarthattunk: a két órás játékidő alatt saccra három perc megy el az előző filmből kivágott jelenetek beillesztésével. Ráadásul ezeket is úgy használja, hogy valamit kavar a leporolt képpel. Az eredetihez képest odatesz egy árnyékot a falra, változtat a fényerőn, elmozdítja a kereteket. A lényeg a direkt ismétlés nélküli konkrét visszautalás. Ugyanez a zenében. Iggy Pop nélkül nincs Trainspotting, úgyhogy elhívja Angliába az épp valamelyik magyar fesztiválon haknizó Prodigyt, és újrakeverteti velük a Lust for Life-ot. Mellesleg: a kilencvenes évek ikonikus rave bandáját bevonni a buliba több, mint elegáns gesztus.

A Trainspotting 2 tehát nem nosztalgiavonat, jóllehet, egyetlen új karaktert vonultat fel, a többieket ismerjük. Húsz év alatt viszont sokat változhat az ember, főleg akkor, ha tiszta. Boyle és Welsh figurái is fejlődnek valamennyit, de van egy határ, amit megszab a rendszerhez való viszonyuk. Mark, Simon, Begbie és Spud nem azért nem tudnak beilleszkedni a társadalomba, mert az kivetné őket magából. Fordított a helyzet: ők döntöttek úgy, hogy már az elektromos konzervnyitók világában sem akartak részt venni, ahogy ma a Twitter vagy az Instagram sem érdekli őket. A jövőben ugyan bármi megtörténhet, ahogy annak az ellenkezője is, de túl nagy illúzióink azért ne legyenek. 
 
Címkék: Mozipremierek 2017