Sir Richard Shirreff "sürgető figyelmeztetésnek” szánta könyvét, a 2017: Háború Oroszországgalt. A szerző a NATO európai erőinek nyugalmazott parancsnokhelyettese, és azt szeretné, hogy Európa többet költsön a védelmére — különben baj lesz.
2017-ben vagyunk. Egy agresszív Oroszország egy nacionalista elnök diktatórikus uralma alatt először Ukrajnában provokálja a Nyugatot néhány NATO-kiképzőtiszt elrablásával, majd lerohanja a Baltikumot. A NATO bénult: nem tudja sem elrettenteni, sem megállítani az oroszok előre nyomulását. De miért nem? Egyrészt, mert az európai tagállamok az évek során elhanyagolták a haderejüket, és alaposan megvágták a védelmi büdzsét. Másrészt, mert az oroszoktól függő és őket kiszolgáló Magyarország és Görögország, valamint az örökké pacifista Németország rendre elgáncsolja az egységes fellépést. Mikor azonban az oroszok a véletlen folytán megsemmisítenek párszáz amerikai katonát és lelőnek néhány NATO hadihajót, a szövetség nagy nehezen a közös védelem mellett dönt. A NATO a brit és az amerikai kormány által támogatott katonai vezetése a politikai vezetést — a tagállamokat — átejtve keresztülviszi a saját, igen kockázatos tervét Oroszország kalinyingrádi exklávéjának lerohanására és az ott lévő nukleáris rakétaállomások elfoglalására. Az akcióban végül minden klappol, és az oroszok kénytelenek visszavonulni a Baltikumból. Hogy teljes legyen a happy end, csalódottságukban még az elnököt is megmerénylik.
Figyelmeztetésről lévén szó, Shirreff lépten-nyomon világossá teszi, ami evidens: hogy mindez nem egészen fikció, hogy a veszély valós, és ez a forgatókönyv, ha nem vigyázunk, még idén valósággá válhat. A biztonságpolitikai előrejelzések egyik bevett formája az úgynevezett war game, háborús játék. Ezekben egyenruhás és civil szakértők modelleznek egy hipotetikus, de valós adatokra — földrajzra, erőforrásokra, szembenálló felekre — épülő konfliktust. A Háború Oroszországgal ilyen játékokra épül, és tulajdonképpen maga is egy ilyen játék. Szépen bemutatja, hogy a Nyugat képtelen lenne a Baltikumot megvédeni egy orosz inváziótól. A könnyen fogyasztható (regény-)forma szolgálná a közvélemény befolyásolását.
Az üzenet sulykolása letisztult érvelést igényel, amit meg is kapunk. A harc jó és rossz, nagyívű elvek és parokiális érdekek, magasztos értékek és maró cinizmus között folyik. Shirreff, a hidegháború katonája kőkemény realista, akinek a nemzetközi politika mindig zéró összegű játszma, melynek nem ultima, hanem unica ratioja a háború. A geopolitikai érdekellentétek adottak és állandók, de a konfliktus nem annyira a Nyugat és Oroszország között, mint inkább a katona és a politikus között feszül. Az Oroszországgal folytatott háborút végül a katonák bölcsessége, emberismerete, és persze halált megvető bátorsága nyeri meg a politikusoknak is, a politikusok önzése, rövidlátása, és gyávasága ellenére.
Shirreff a politikusokat teszi felelőssé a Nyugat szomorú helyzetéért, a legtöbb vitriolt a hazai pályára, a David Cameronéval azonosítható, a brit haderőt kiéheztető londoni kormányra önti. A történet csúcspontján egy, a nyugdíjból visszahívott új brit vezérkari főnök osztja ki – emelt hangon és trágárságokkal tűzdelve – a védelmi minisztert és a miniszterelnököt a szigetország erőinek tragikus állapotáért.
Ezen a prizmán keresztül szemlélve válik érthetővé a Falkland-szigeteki háborúban győzedelmes Margaret Thatcher magasztalása, az európai szociáldemokráciák pacifizmusának csúfra emlegetése, és főleg a konfliktuskezelés politikai és diplomáciai módozatainak mint az árulás fokozatainak kezelése. Persze azt, ahol ezekben a kérdésekben Shirreff áll, részben megmagyarázza az, ahol ül(t): a NATO katonai vezetésében. Egy lényegét tekintve hidegháborús katonai szövetségében, amelynek hosszú útkeresése és látszólagos bomlása nem kevés frusztrációra ad okot — és nem csak az oda delegált egyenruhások körében.
Mégis: nincs az a jóindulat, nincs az az empátia, amely megmenthetné a királynő által kitüntetett tábornok hitelét. Mondjuk, hogy az eseménydús 2016-os évnek köszönhetően a war game politikai faktorai nem egészen úgy néznek ki ma, ahogy a szerző — vagy bárki más — a könyv tavaly májusi angliai megjelenésekor várhatta; ma a brit miniszterelnök nem egy gyenge, politikai ballépések sorozatát elkövető szőke férfi, az amerikai elnök pedig nem egy tiszteletet parancsoló, az oroszokkal szemben tréfát nem ismerő (Shirreff szóhasználatában: “államférfihoz méltó módon viselkedő”) szőke nő. A mese ráadásul arcpirító tévedésektől hemzseg: egy helyütt a “május elsejei” moszkvai díszszemlére hivatkozik, másutt az ukrajnai Harkov városát nevezi nyugatbarátnak. Shirreff mély tájékozatlansága éppen azt a nemes célt hiúsítja meg, hogy szemléletesen bemutassa, hogyan eszkalálódhat az orosz-nyugati konfliktus. Komolyan vehetetlen ugyanis az a prognózis, amelynek alapját idejétmúlt, ma abszurd premisszák adják, például hogy Oroszország szárazföldi átkelőt akar a Krímbe, vagy hogy az ukrán hadsereg teljesen harcképtelen.
Shirreff prózai igyekezete is nevetségességbe fullad. A feledékeny olvasóknak bizonyára hasznos, hogy egy-egy női karakter hajszínére lépten-nyomon figyelmeztet, vagy hogy minden tisztelgést "alakiasnak” nevez. Technofetisizmusa — a gépfegyver-, rakéta-, és vadászgéptípusok végeérhetetlen listázása — azonban a maga természetellenességében kifejezetten fárasztó. Fárasztó az állandó közhelypattogtatás is: Shirreff — Clausewitz-idézetekkel sűrűn tarkított — háborús regényében vagy tucatszor olvashatjuk, hogy a “háború különös dinamikáját nem lehet kiszámolni”. Így pedig hajlamosak vagyunk nem annyira sürgető figyelmeztetésként — tehát politikai üzenetként —, mint inkább egybites akcióponyvaként olvasni a könyvet. Eszünkbe jut Tom Clancy, aki ezt a technofetisiszta, military-science műfajt más szinten képviseli — tájékozottságához és éles elemzői szeméhez nem férhet kétség, legalábbis amióta a 2013-as Command Authorityben meghökkentő pontossággal jósolta meg a Krím elfoglalását és a kelet-ukrajnai háború kitörését.
De ahol a NATO-ról szól, ott komolyan kell vennünk a volt NATO-tábornokot. Amit ugyanis erről mond: hogy a végeérhetetlen politikai sakkozás és a bénító megosztottság megakadályozhatja a hathatós fellépést egy éles helyzetben, az nem ad okot optimizmusra.
A Háború Oroszországgal szerény tanulsága, hogy ha gáz van, abból a széthúzó, a biztonságáért mindig Amerikára támaszkodó, arra pénzt nem áldozó Nyugat-Európa nem jöhet ki jól. Shirreffnek igaza van abban, hogy ezt az üzenetet sulykolni kell a népnek, mert a nép dolga, hogy rászorítsa képviselőit, hogy foglalkozzanak a feladattal, ha azok nem teszik maguktól. S ha ennek egy dilettantizmusban tocsogó, ámde fényes papírba csomagolt ponyva a legjobb eszköze, ám legyen. Ha a maróan aktuális dátum címbe emelése, legyen. De jósolni mégsem kellene. Ugyanis ha 2016-ból valamit tanulhattunk, akkor azt, hogy a matematizált politikatudomány, amely egyre szofisztikáltabb modellekkel törekszik a történelem megjósolására, csupán egy új formája a huszadik század perverz, destruktív és főleg téves determinizmusainak. És bár a háború – a politikánál földhözragadtabb – világában a matek még mindig irányadó, a háborús játékok sem jósolhatják meg a történelmet. Ennek alakítása a politika dolga marad — és jobb is így.