Tabu 1. évad
2017.02.27.

Tom Hardy saját sorozata egy misztikus western, egy gótikus bosszúsztori és egy londoni rémtörténet keveréke. Olyan, mintha Clint Eastwood lovagolna be egy Dickens-regénybe. SOÓS TAMÁS KRITIKÁJA.

Cilinderes kaszásként száll le Tom Hardy a 19. századi London utcáira új sorozatában, amit apjával, Chips Hardyval és régi munkatársával, Steven Knighttal írt. Apja temetésére tér vissza Afrikából James Keziah Delaney, aki megörökli a kínai teakereskedelem szempontjából fontos helyen fekvő Nutka-szorost, amelyre a Kelet-Indiai Társaságnak és az újonnan alakult Egyesült Államoknak is fáj a foga, ezért pedig nem átallnak kémeket és bérgyilkosokat küldeni a nyakára. Csakhogy az Afrikában valamiféle természetfeletti képességre szert tevő, a nők agyába álmaikon keresztül befurakodó, ellenfelei lépéseit előre megérző Delaney mindig tart magánál két húskampót, ha szélesre kondizott killereket kell felkoncolni. Esetleg ha az ezüstfogát ki-, a hüvelykujját pedig levágná annak, aki elárulja őt.

Tom Hardy
Tom Hardy

Nem finomkodó sorozat tehát a Tabu, és az értékrendje sem éppen kereszténydemokrata. Van benne incesztus, vudumágia, sok gyilkosság – és némi ráció is. Delaney ugyanis afféle bosszúálló szellemként suhogtatja kabátját az egyszerre képletes és kézzelfogható londoni szennyben. Még saját féltestvére (a nő, akit álmában látogat – Oona Chaplin játssza, Charlie kisunokája) is halottnak hiszi, és talán az is. Ismerős mintát fedezhetünk fel itt, a kései westernét, amelyben a kapitalizmus előretörésével már nem a szabadok, hanem a nagyvállalatok földje lesz Amerika, és ahol a kisembert kisemmizik. Erről szól a McCabe és Mrs. Miller és erről a Fakó lovas, amit távolról megidéz a Tabu, amelyben mintha egy Dickens-regénybe lovagolna be Clint Eastwood. Közelről inkább egy másik Eastwood-filmet, a Fennsíkok csavargóját idézi, amelyben a Névtelen Ember valóban szellemként tér vissza a kisvárosba, hogy megbüntesse a „vétkesek közt cinkos, aki néma” közösséget. A Tabuban a rabszolgatartás az ősbűn, Hardy pedig tudja, hogy a korrupt társadalomban csak akkor vonhatók felelősségre a fejesek, ha a hatalom szemében kegyvesztetté válnak, és eltussolt ügyük alkalmassá válik a lejáratásra – épp ezért kell ide ótestamentumi bosszúálló, ha érvényesíteni akarnak valamiféle „szemet szemért” igazságot.

De a Hardy famíliát nem érdekli különösebben, hogy a mélyére nézzen az erkölcsi fertőnek, amelyet a kereskedelmi monopóliummal járó visszaélések (zsarolás, korrupció, gyilkosság, ecetera) sora, valamint az illegális rabszolga-kereskedelem teremt. A Tabut inkább a bosszú módszertana foglalkoztatja, és persze az anarchia: hogy Delaney, amelyik normát csak tudja, áthágja. A vallásét (pogány mágiával), a családét (vérfertőzéssel) és a társadalomét (a régenshercegnek és a Kelet-Indiai Társaságnak való nekifeszüléssel). Csakhogy – derül ki a megint csak képletesen és konkrétan is puskaporos fináléra – a Tabu mögött nincs filozófia, politikája pedig a punkoké. Előre kurvák, gengszterek, na meg: halál az összes politikusra.

Mark Gatiss
Mark Gatiss

Egyszemélyes show ez, Tom Hardy magánszáma, aki élvezetesen tud cilinderben és lobogó nagykabátban intézkedni – és még az a mérhetetlenül sztereotip, kalózos vágás is jól áll a szeme alatt. A morgós banditát hozza megint, szinte hallani, ahogy megrágja a mondatokat, de közben olyan autoritás sugárzik belőle, hogy minden egyes szemvillogtatását öröm nézni. A Tabut élvezni leginkább azért lehet, amiért Steven Knight másik sorozatát, a Peaky Blinderst is, amelyben birminghami zsidó gengsztert játszott Hardy. Itt is, ott is pár órára antihősök lehetünk, akik minden tárgyaláson két lépéssel az ellenfelük előtt járnak, és elérik, hogy a fél világ kereskedelmét meghatározó nagyvállalat, a brit régensherceg, de még az USA frissen alakult kormánya is az ő kottájukból játsszon. Delaney mindent megérez és tud előre, mert ahogy ő mondja, a hollók súgják neki, és a Tabu ravaszságát az adja, hogy sokáig valóban nem lehet eldönteni, suttognak-e a fülébe hollók meg halottak, vagy hallucinál csupán amorális antihősünk.

De ha dicsérni, hát kritizálni is ugyanazért lehet a Tabut, mint Steven Knight másik szériáját: a fordulatok itt is elrugaszkodottak, a miértekre nem jut elég idő. Ebben a sorozatban semmiről nem derül ki, miért történik, honnan szereznek például információt a titkosszolgálatok. Olyan krimi ez, amelyből kiszippantották az ismeretlen felfedezésének izgalmát. Nincs nyomozás, csak szembesítés: „Ne aggódjon a miatt, honnan tudunk ilyen sokat. Egyszerűen sokat tudunk” – vágják Delaney szemébe az amerikaiak. A nyomozás örömének ez a túlontúl laza félresöprése pedig nem csak az udvarias Poirot-krimiken szocializálódott BBC-nézőket idegesítheti. (Igen, ott a királynői tévé adja a Tabut szombat esti főműsoridőben; nálunk az HBO GO-n lehet darálni.) Lehet, hogy a sűrítés miatt volt szükség rá, hogy kivágják ezeket a momentumokat (elvégre csak nyolc részes a sorozat, nem tíz vagy tizenkettő), és tény, hogy egy ideig a rejtélyt domborítja ki a részleteket övező hallgatás, de aztán frusztrálóvá válik. A Tabu ugyanis Delaney afrikai kiküldetését és a természetfelettihez fűződő viszonyát is elmismásolja, mindent felfedő fény nyolc óra után sem derül arra, valójában kivel is állunk szemben. (Ehhez a sorozathoz is folytatást terveznek, plusz két évadot. Így hát, ha akarjuk, nézhetjük ezt is egy „szuperhős” eredettörténeteként. De akarja a fene.)

Afelől viszont semmi kétségünk, hogy Hardyék jól költötték el a tízmillió fontjukat: a Tabu kiállítása – rendezés + fényképezés – gyönyörű, amennyiben leírható a gyönyörű jelzővel a rothadó fogak vagy a vizenyős utcák plasztikus és olykor eredeti megragadása. A Tabu Londonja nem az elcsépelt viktoriánus London (annál jó pár évvel úgyis korábban, 1814-ben járunk), mert nem a macskaköves sikátorokra, inkább a saras külterületekre fókuszál, ahol a társadalom kitaszítottjai, prostituáltak, seftesek, árvák élnek. A rendezők gazdag vizuális kontrasztot fakasztanak a felsőosztály dekadens és a szegények horrorisztikus életéből, mert tisztában vannak vele, hogy a történelmi filmek hatása az apró részleteken, akár egy-egy jól keretezett temetői képen, vagy a fényűzés túlzsúfolt pompáját felvillantó kocsizáson múlhat. Habár magukat és a sorozatot kissé túl komolyan veszik, Hardyéknak néha a humoruk is megjön: üdítően hat a kanos kémikus iróniája (Tom Hollander), és remekek a hatalom képviselőiből rajzolt, groteszk képregényfigurák. A strucctojást a kipukkadás határáig kanalazó régensherceg például a Taxidermia Sportszelet-zabáló evőbajnokának távoli leszármazottja lehet, a Társaság ügynökei pedig viccesen kétbalkezes idióták (így persze nehezen érthető, hogyan törtek gazdasági világuralomra, de felesleges agytorna számon kérni a Tabun a logikát).

Hasonlóan nagyra törő ambíciói a sorozatnak szerencsére nincsenek – megelégszik azzal, hogy elszórakoztasson a maga szimpatikusan felforgató módján –, hatása mégis eredeti: én legalábbis nem tudnék még egy filmet mondani, amiben ilyen izgalmasan vitatkoznak kereskedelmi monopóliumokról és örökösödési törvényekről a karót nyelt brit arisztokraták. Ki tudja: talán ez is a Tom Hardy-féle vudumágia hatása.

A sorozat adatlapja a Magyar Film Adatbázisban itt található. 

Szerző: Soós Tamás