Schiller-Horváth-Olasz: Kitagadottak / Színház- és Filmművészeti Egyetem
2017.03.07.

Olasz Renátónak, az SZFE ötödéves színész szakos hallgatójának nem a Kitagadottak az első rendezése. Azonban az első rendezése, melyet az Színház- és Filmművészeti Egyetem, valamint a Staféta pályázati program támogat. SZEMERÉDI FANNI KRITIKÁJA.

Ez az előadás dübörög, zubog, süvít. Dagadnak az erek, ordítástól pattannak a hangszálak, feszülnek az izmok, ütődnek, verődnek egymáshoz a testek, zúz a basszus, vörösek a fények, vérszomjasak a tekintetek. Schiller haramiái élednek újra (Térey János fordítását felhasználva, a szöveget erősen maira turbózta Horváth János Antal), a szeretetlenek csapata fordul az apával együtt a fennálló társadalmi rend, az emberi és az isteni törvény ellen. A kitagadottak anarchista csapatának mindene az erőszak. Az útjuk azonban csak a szakadékba vezethet: a maguk kezdte gerillaháború őket is felőrli.

Waskovics Andrea, Rába Roland
Waskovics Andrea, Rába Roland

Gotham city-vízió, fém és föld a fő anyagok  a térben (díszlet: Olasz Renátó). A kitagadottak feje felett egy óriási kereszt függ pallosként a magasban. Majd leereszkedik, és a sírjukká válik, amikor szó szerint fölfordul és forogni kezd a világ. A szereplők a föld alól, a csatornából bújnak elő - a járás mindig térdmagasságban van - de az utolsó jelenetben fizikailag is felborul a világ rendje, mindenkire rázáródik a sír, és el is zárja a szereplőket a nézők szeme elől. Vagány és nagyon ötletes megoldás, ahogyan az egész színpad átrendeződik úgy, hogy a kereszt továbbra is központi szerepet játsszon.   

Az előadásnak nemcsak témája, de nyelve, stílusa is az erőt, az erőszakot helyezi a középpontba. Egy indulattá forr benne minden elem: elszánt dühvé. De a lázadók kezéből kisiklik az irányítás, mert a lázadás következetesen el akar pusztítani mindent, ami szembeszegülne vagy gyengítené: ezért kell Károlynak megölnie az apját (az eredetitől eltérően a puszta két kezével), ezért kell megölnie szerelmét, és ezért ölik meg őt is (szintén az eredetitől eltérően) a kitagadottak. Az erő elnyom minden mást ebben a történetben. Ezzel párhuzamosan a színpadon is megborulnak az arányok: annyira erős és egynemű a kitagadottak életérzésének ábrázolása, hogy nem kaphat elég teret, hangsúlyt semmilyen más regiszter, árnyalat, elmaradnak a tempó-, vagy hangulatváltások. Az alkotók nem akarják elromantizálni, elszépíteni a visszautasítottság fájdalmát. Nyerssé és közvetlenné teszik azt. Azonban annyira jól sikerül a nyers erő uralmának bemutatása, hogy eluralja magát az előadást is. Így a kitagadott főhős, Moor Károly (Baki Dániel) belső konfliktusa sem tud igaz, téttel bíró lenni. Az indulat annyira erős, hogy egy percre sem merül fel, hogy ellene tudjon menni az árnak, hogy bármikor megtisztuljon vagy megbocsátást nyerjen. Baki Dániel játéka ezért amilyen hihetetlen erős és meggyőző az egyik irányból, olyannyira válik egyoldalúvá egy más nézőpontból, hiszen egy szándékkal és egy erővel, lendülettel kell végigvinnie Károly alakját elejétől a végéig.

Mivel a nemszeretettek dühe és ereje, az erőszak a fő téma, mozgatóerő és energia, ezért minden más szál sokkal kisebb hangsúlyt kap, szükségszerűen kidolgozatlanabbá, erőtlenebbé válik. Ezt sínyli meg a fiatalabb testvér, az intrikus Ferenc figurája (Waskovics Andrea alakításában), akinek “hibája”, hogy nem “nagyon valamilyen”, mert egyszerre férfi és nő a teste (ami izgalmas ötlet!), de okosan kitervelt kegyetlen bosszújának embertelensége eltörpül az erő mellett. Így nem tudja megmutatni fájdalmát sem, ami pedig fontos lehetne - hiszen a prológusban is kiemelődik, hogy minden embertelen kegyetlenségnek a szeretetlenség az oka. Ugyanígy kevés teret kap Moor Károly szerelme, Amália (Mészöly Anna egy wamp angyal) is. Nincs helye a kitagadottak világában.

Baki Dániel, Nagy Zsolt
Baki Dániel, Nagy Zsolt

Baki Dániel Moor Károlya nem filozófus, nem tudatosan provokálja az emberi és isteni igazságszolgáltatást. Nem elvek, hanem a düh vezérli. Határozott, egyenes és egyszerű. Barna éjfél szeme pillantása. Dühöngő kamasz és zsákutcába jutott férfi egyszerre. Ha szerelmes, rocksztárrá válik, nála a szerelem sem ismer kompromisszumokat (“I want love to: roll me over slowly, Stick a knife inside me, and twist it all around.”). Baki Dániel - ahogyan a rendezés megkívánja - egy tömbből faragja a figurát, egy forrásból táplálkozik, egy irányba tart. De ezt gyomorból jövő erővel, intenzitással teszi.

Nagy Zsolt két szerepben és egy szerepösszevonásban durván emeli az átlag energiaszintet. A haramia-vezér Károlyt gyűlölő örök második Spiegelbergként mintha egyfolytában fel lenne pörögve ilyen-olyan anyagoktól, hadarva beszél, de a szája így se tudja utolérni az agyát, ami szét akar robbanni a nagy ötletek áradatától. Ugyanolyan indulat és gyűlölet fűti, mint bármelyik kitagadottat, csak eggyel jobban félti a bőrét. Egyetlen egyenes pillanata a halála előtti. Ekkor egyszer szembenéz az őt széttépni készülő társaival. Ugyancsak Nagy Zsolt alakítja a torz testű, nyomorék Hermannt, a házi szolgát, aki fájdalma és kitaszítottsága miatt előbb Ferenc eszköze lesz, majd egy merész (talán túl merész, mert pszichológiailag kevéssé indokolható) szerepösszevonással ő lesz az (az eredeti műben Daniel, az öreg szolga), aki felismeri a hazatérő tékozló fiút, Károlyt. Két térde szorosan egymáshoz kötve, egyik válla púpként emelkedik a magasba, járása felemás, ahogyan arca is. Majd - a szemünk láttára lassan levetkőzve a sérült, eltorzult test fizikai jellemzőit és a hozzá kapcsolódó gesztusokat, beszédmódot - ő lesz az isteni igazságszolgáltatás vagy a lelkiismeret végrehajtójának alakja is, aki a megőrülő Ferencet a pokol felé irányítja.

Rába Roland apa-figurájának szenvedését szintén fizikai síkra fordítja le a rendezés: az apát gyötrő kétségbeesés álomjelenete alatt a majdnem teljesen meztelen testet úgy lökdösik-dobálják-rugdossák-alázzák a kitagadottak, mintha ők maguk lennének a kétségek, amik közt az apa fejben vergődik. A legmegkapóbb pillanat, mikor az álnok, hazug Ferencnek el kell viselnie apja reakcióját, mikor szeretett nagyfia hamis halálhírét hozza neki: apa és fia közelharcot folytatnak, egymáshoz tapadva birkóznak: a menekülni gyenge, a ráfonódó apát elkeseredetten lenyúzni próbáló Ferenc és a szeretetet kifejezni soha nem tudó, kétségbeesett apa. Rába Roland másik szerepe a meglepő módon nem ostoba, hanem cinikus és korrupt szerzetes alakja - akinek a kitagadottak különleges kínzást eszelnek ki.    

A kitagadottak (Figeczky Bence, Hajdu Tibor, Hajdu Péter, Konfár Erik, Koroknai Sándor) egy széttéphetetlen egységet, egy erőszakmagot alkotnak. Ebből az indulat- és izom-masszából különös kegyetlenségével kiemelkedik Hajdu Tibor Razmannja és a német nyelv anyanyelvi szintet idéző hangsúlyozásával hideglelősen szenvtelenné váló Koroknai Sándor Hildebrandja.   

Fotók: Puskel Zsolt, PORT.hu
Fotók: Puskel Zsolt, PORT.hu

A Kitagadottak ütni akar, zsigerre akar hatni, nem intellektuálisan, és nem is érzelmileg akar betalálni. Inkább gyomorba, érbe, nyálba, idegbe. Nem filozofál, nem tépelődik, egy nagy kiáltás az egész. Hatásos. Mégis úgy tűnik, hogy ami az erénye, az a hiányossága is. Egy érzést ábrázol - nagyon érzékletesen -, de nem jut el valahonnan valahová. A színpadon óriási energiák robbannak, a színészek átveszik a szereplők elszántságát, a játék ugyanúgy határokat feszeget, mint a kitagadottak, csak más síkon: a kitagadottak anarchista csoportja a társadalmi szokások, erkölcsi hagyományok és szabályok ellen lázad, át akarja lépni az emberi és isteni törvényeket, ellenkezőjére fordítja a tízparancsolatot, lop, paráználkodik, elveszi azt is, ami nem kell, apát öl... a játszók pedig a saját fizikai határaikat feszegetik, de ezzel együtt a színházi szerződés játékszabályait, a nézők pozíciójára vonatkozó hagyományos megegyezéseket is. Az előadás világa néhány ponton a Krétakör 2001-es W-munkáscirkuszát juttathatja a néző eszébe. Ahogy a földön vonszolják, ütik, rugdalják áldozatukat (mozgás: Horkay Barnabás), ahogy homokot zabál, majd öklendez fel, aki nem tud öngyilkos lenni… Azonban a test tűréshatárainak keresése, illetve a tágítására tett kísérletek nemcsak a megszokott nézői komfort-helyzetből billentik ki a közönség tagjait, de előfordul, hogy magából a történetből is. Egy-egy veszélyesnek vagy brutálisnak tűnő mozzanatnál a játszó testének jelentése is határvonalra kerül, billegni kezd, egy pillanatra átlép a játékszabályokon: mikor a halott Roller ernyedt testét a többiek otthagyják a földön elterülve, és súlyos bakancsaikban összefogódzkodva kezdenek egyre kontrollálhatatlanabbnak tűnő mozgással ugrálni, taposni, dobogni a porban, akkor a fekvő test megszűnik Rollert játszani, és Figeczky Bence koponyájáért aggódik az ember, nehogy a bakancsok szétroppantsák.  

Pedig az alkotók érzik és tudják, hogy a kontrasztok emelik ki a formát. Tudják, hogy amilyen félelmetes tud lenni az állati üvöltés, a megfeszülő izmok, a kidagadó erek, éppen olyan vérfagylaló tud lenni az indulat és érzelem nélküli szenvtelen kegyetlenség, a halkan és tisztán elmormolt, józan fenyegetés (“Ha elvesztünk mindent, megnyerünk mindent”). Az előadásnak előnyére vált volna több kontraszt, szín, árnyalat. Ennek az alkotók egyetlen esélyt adnak: a történet utolsó utáni pillanatában egy másik dimenziót, egy lehetőséget, egy álmot(?) felvillantva az előadás hirtelen éteri és szemérmes lesz. Két órányi tömény, vad vízióból a homályos és légies semmibe csöppenünk.  

Az előadás kíváncsivá tett: érdekel, hogy a színészként izgalmas Olasz Renátó legközelebbi rendezése milyen témát, milyen nyelven, milyen eszközökkel, formákkal, ritmussal és tempóval akar majd elmesélni nekünk.

 Az előadás adatlapja a port.hu oldalon itt érhető el.