Philippe Jaroussky és az Ensemble Artaserse / Müpa
2017.02.27.

Bizonyára sokáig emlékezetes marad még a budapesti közönség számára a Müpa 2016–2017-es évadja, amelynek során a régi vokális zene előadásának két állócsillaga, Cecilia Bartoli és Philippe Jaroussky is önálló estet adott a Nemzeti Hangversenyteremben. MALINA JÁNOS ÍRÁSA.

S ami a legfontosabb: az évtizednyi korkülönbség ellenére mindketten már tökéletesen kiforrott művészként, de még képességeik teljes birtokában léptek fel. Philippe Jaroussky történetesen az idei Régizene Fesztivál keretében, február 19-én.

Mint a 18. század utolsó harmadának operaéletével foglalkozó zenetörténész, rendszeresen szembesülök a vezető énekesek korabeli recepciójával. Ennek nyomán az a benyomás alakult ki bennem, hogy a korabeli közönség, miközben rajongott az operai sztárokért, nagyon is tisztában volt hibáikkal és erényeikkel: számon tartotta, melyikük kiemelkedő és melyikük gyengébb a hang szépsége, a hangterjedelem, a virtuóz díszítések könnyed kivitelezése, az intonáció pontossága, a zenei érzékenység vagy éppen a megjelenés és a színészi teljesítmény szuggesztivitása tekintetében. Ha csupán egy-két szempontból kiemelkedőt nyújtottak, az gyakran elégnek bizonyult ahhoz, hogy más téren meglévő gyengéiket „megbocsássák”, és az illető énekes(nő)t kegyeikbe fogadják. Nancy Storace például, akit Mozart és Haydn egyaránt barátságával tüntetett ki, elsősorban a zenei formálás intelligenciája és differenciáltsága, valamint ragyogó színészi adottságai révén vált az 1780-as évek közepének legnépszerűbb bécsi énekesnőjévé és a Figaro első Susannájává – miközben hangjának terjedelme vagy fürgesége csupán közepesnek volt mondható.

Philippe Jaroussky
Philippe Jaroussky

Nos, Philippe Jarousskynak, mint énekesnek – már amennyire ez egy pódiumfellépés nyomán megítélhető – nincsenek gyengéi. Színpadi jelenlétének intenzitását az általam látott néhány perces videók alapján nem tudom megítélni, de az nyilvánvaló, hogy a nagy énekesekben oly gazdag 18. században is a legünnepeltebbek közé tartozott volna. Jaroussky ugyanis az a művész, akiben az ideális hangi és fizikai adottságok, a lenyűgözően makulátlan technika és a kifejezés ősereje varratok nélkül nőtt egybe és fonódott össze – ha őt hallgatjuk, nem is értjük, hogyan hiányozhatna ebből bármi is, hogy hogyan lehet egyáltalán másképp énekelni.

Jaroussky, aki egyébként szívesen ad elő 20. századi francia zenét is, ezen a hangversenyen a lehető leghomogénebb programot választotta: a tiszta Händel-műsor kizárólag a "Sassone" operáinak részleteiből, továbbá az op. 6-os és op. 3-as concertók tételeiből állt össze, beleértve a két ráadást is.

Partnere a maga számára alapított Ensemble Artaserse (hangversenymester: Alessandro Tampieri) volt, egy kiváló, az egykori londoni opera-előadások zenekaránál kisebb létszámú, az adott célra mégis ideálisnak bizonyuló zenekar, amely többek között artikulációjának és dinamikájának különlegesen finom kidolgozottságával, homogén hangzásával és fagottal is gazdagított basszus szólamának tömörségével tűnt ki.

Szólóénekes és műsor annyiban is méltónak bizonyult egymáshoz, hogy a Händel-operaáriák, jóllehet természetesen tökéletesen illeszkednek a tradíciók által „kötelezően előírt” típusokhoz, a jellemek, szituációk és zenei karakterek végtelen változatosságával szolgálnak, és így mindenfajta stílustörés nélkül teszik lehetővé az előadó számára, hogy a közönséget megismertesse művészi kifejezőeszközeinek teljes tárházával.

Egy ilyen homogén műsor „előadástörténetét” képtelenség saját szavainkkal elmondani. A fenti általánosságokon túlmenő jellemzésével meg lehet próbálkozni, itt azonban „a boldog családok mind hasonlók egymáshoz” problémájába ütközünk. Mert soroljuk fel a nagy énekes általunk ismert kritériumait? Mondjuk el, hogy a kifejezés Jarousskynál mindig mélyről jövő, és soha, egy pillanatra sem hatásvadász, külsőséges vagy szirupos? Mondjuk el, hogy magas hangjainak sugárzó, érzéki szépségétől mindenfajta erőltetettség, „kiabálás” idegen? Hogy a gyöngyházfényű hang tulajdonosát az ízlés, mérték és arányok mozarti vezéreszméi irányítják? Hogy az ária-visszatérésekben nem csupán sziporkázóan virtuóz vagy éppen csipke-finomságú koloratúrák jelennek meg, hanem sokszor az érzés is tovább mélyül, kiteljesedik az első elhangzáshoz képest? Hogy nincs a zenének olyan paramétere, amelynek ne volna szabad és szuverén ura? Hogy milyen mesterien bánik a zenei idővel az artikuláció és az agogika szintjétől egészen a széles dallamívek felépítéséig? Hogy egy-egy tartott hangjáról történeteket lehet írni? Vagy hogy pusztán a piano megszólalásai is megrendítő hatásúak, miközben meg a vendetta-áriákban pusztító viharokat képes felidézni? De hát nem kellene tulajdonléppen minden énekesnek ilyen adottságokkal rendelkeznie?

Persze hogy kellene, és persze hogy ez lehetetlen. És nem is szabad, hogy egy-egy ilyen kivételes művészfenomén léte érzéketlenné tegyen minket más nagyszerű művészek kvalitásaival szemben. De nagyon is szabad élveznünk a különleges pillanatot, az előadóművészet egyszeri csodáját, a tömény tökélyt.

Köszönjük.

Szerző: Malina János
Helyszín:  Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem,  Időpont:  2017. február 19.