Nézőművészeti Kft: Testvérest - B32 Galéria és Kultúrtér
2017.03.26.

Életről, halálról, és ezek kapcsán egy testvérpárról szól a Nézőművészeti Kft. új előadása. A Testvérest egy lazaságában is koherens produkció, amelyben minden szereplőnek egyszerre látunk bele a privát és a társas életébe. STERMECZKY ZSOLT GÁBOR ÍRÁSA.

Scherer Péter, Simkó Katalin
Scherer Péter, Simkó Katalin

Hogy lehet az, hogy két testvér, akik együtt nőttek fel, végül két teljesen különböző életutat járnak be? És hogyan értékelődik át a testvérkapcsolat, ha egyikük meghal? Leginkább ezekre a kérdésekre keresi a választ a Testvérest, Scherer Péter rendezésében, Gyulay Eszter dramaturgiai segítségével. Az előadás alaphelyzete a főszereplő, Zsolt (Katona László) testvérének halála. Ebből aztán kevésbé egyetlen történet, inkább helyzetek sokasága bontakozik ki, múltban és jelenben egyaránt. Megismerjük Zsolt párját, Sacit (Simkó Katalin), az elhunyt patológusát (Scherer Péter), ezen kívül visszaemlékezések, illetve időben még kevésbé meghatározható kiszólások formájában maga a testvér, Gábor is megjelenik (ismét Katona László). Akárcsak az idő, a tér használata is kellemesen laza ebben az előadásban, ehhez pedig kifejezetten előnyt jelent a B32 Galéria és Kultúrtér színháztermének enyhe művelődési ház-jellege.

Bár az indulás még a hagyományos felosztást - színész a színpadon, közönség a nézőtéren - követi, erre kevésbé színészi, mint inkább zenészi indoka van: a Katona által megformált Zsolt underground rockzenész, aki a közönség belépésekor a színpadon játszik (zene: Katona László és Molnár Gusztáv, dalszöveg: Molnár Gusztáv). A cselekmény minden további része a közönség szintjén, többségében a nézőtér valamelyik oldalán játszódik, a patológia bejáratának szerepét például a terem vészkijárata tölti be. Ez a felosztás sokat hozzátesz a színpadnak ahhoz a tulajdonságához, amely általában az arra érdemes embereket - ebben az előadásban Katona Zsoltját - ikonikus rocksztárrá emeli. A figurának a sztárság mögötti hétköznapi problémái - például hogy elromlott a looper - már a hétköznapi szinten kerülnek bemutatásra.

Katona László
Katona László

A szereplők olykor egyedül vannak a színen, és a közönségnek mesélnek. Talán nem újdonság, mégis dícsérendő, hogy a Nézőművészeti színészeinek mindegyike megtalálja, és tökéletesen is alkalmazza azt a hangszínt, amellyel szinte mintha civilként szólnának hozzánk. Egyetlen szó sincs, ami túl lenne hangsúlyozva. Ez úgy, hogy ők maguk is a nézőtéren vannak, különösen fontos és szimpatikus, hiszen a színház valósága múlik rajta. Amikor Scherer Péter patológusa almával kínálja a nézőket, és én magam is lelkesen fogadom el azt, abban, túl azon, hogy Scherer Péter almával kínált, benne van az is, hogy egy szimpatikus patológus bácsi almával kínált. (Pedig az iránta érzett szimpátia közel sem olyan magától értetődő, de erre még később visszatérünk).

Az egyedül mesélés, illetve a többszereplős jelenetek közti átmenetek egyik legviccesebbje az előadásnak viszonylag az elején tűnik fel: Zsolt először vonakodik bekopogni a patológia ajtaján, inkább elkezdi mesélni a közönségnek, hogyan fogott el anno egy patkányt egy kollégiumi szobában. Közben, az esetet illusztrálandó, hevesen hadonászik egy partvisnyéllel (ez a bemutatón váratlanul még ketté is tört), amellyel véletlenül az ajtóra is vág egy lendületeset. Erre reagálva érkezik meg a színre a patológus. Ez a Scherer által játszott figura először körülbelül olyan szigorú hatást kelt, mintha a kafkai Törvény Kapujának az őrizője lenne: a megszeppent Zsoltnak iratok híján nem engedi, hogy láthassa halott testvérét, ellenben rutinos magabiztossággal sorolja az elhunyt elszállításával kapcsolatos lehetőségeket, megfejelve azokat egy mindenképpen rögtön befizetendő összeggel. Később, egy zárt jelenetben egymagában tűnik fel, ahol végtelen kedélyességgel magyarázza a közönségnek - akiket ekkor kínál almával -, hogy szeret itt dolgozni, és hogy egyszer úgyis mindenki meghal. Furcsán morbid gondolkodásában van valami kedvesen meggyőző.

Fotók: Kolbe Gábor
Fotók: Kolbe Gábor

Némileg szolgai szerep Simkó Kataliné, az általa alakított Sacit ugyanis inkább csak kihasználja a vele elvileg párkapcsolatban élő Zsolt: sokszor elhanyagolja, viszont ha el kell vinni egy zenész kollégát a világ végére stúdiózni, rögtön ő a megoldás. Saci a kicsit ellenkező, végül minden kérésnek engedő nő típusát testesíti meg, monológja pedig színészileg is monológszerűvé válik. Hosszasan beszél arról, mire is vár, ez pedig a nézőtér civil szintjén elhangozva arra világít rá, hogy ez a nő végtelenül magányos.

Ami Katona Lászlót illeti, ő szerepkettőzésével az előadás egyértelműen legkiemelkedőbb színészi teljesítményét nyújtja. Zsolt figurájából kiindulva teremti meg az elhunyt testvért, Gábort, akinek küllemében csak minimális, mégis jelzésértékű különbségek vannak. A barátnőjére szoruló rockzenészként némileg ugyancsak sajnálatra méltó Zsolt mellett Gábor a valóban tragikus sorsú, lecsúszott, kedvetlen munkanélküli, aki valahogy mégis úgy érzi, hogy mindent jobban tud. Jellegzetes beszédmódjának legviccesebb, egyben legidegesítőbb eleme, hogy tételmondatait rendszeresen megismétli. Katona László játéka attól igazán nagy, hogy ezt a figurát is meg tudja teremteni úgy, hogy együttérezzünk vele. Titka talán abban a korábban már említett civilszerűségben rejlik, amit ebben a szerepben nagyjából megkétszerez: Gábor, jelleme ellenére, egyáltalán nem kiabál. Sokkal inkább bevon minket egy olyan intim térbe, amit ebben a formában csak ő ismer, és amelynek a hitelességét talán ponthogy az átlagos hangszín és a szelídség adja. Az előadás legemberibb átmenete az a legvégén látható közjáték, amikor Katona László a közönség szeme láttára öltözik át Zsoltból Gáborrá, ráérősen, egyetlen szó nélkül. Talán ez a momentum az, ami a leginkább az előadás eszenciáját adja, és egy kicsit választ is arra, hogyan különbözhet annyira egymástól két testvér: úgy, hogy ráérős változások történnek egy nagyon is emberi közegben.

(Az előadás adatlapja itt található.)