Szüts 2017 - Kiscelli Múzeum
2017.02.24.

Fák lebegnek a templom pillérei között, tenger hullámzik az apszisban. A Kiscelli Múzeum Szüts 2017 című tárlata tud bánni a lehetetlennel. KÁNTOR VIOLA KRITIKÁJA.

A kiállítás képei.
A kiállítás képei.

Adva van egy tér, maga a csodás rettenet tere. Már a története is telített, ahogy felszentelt templomból, halkléptű szerzetesek és a Kiscelli Madonna áhítatos találkahelyéből egy felvilágosult tollvonásnak köszönhetően először egy gyalogezred laktanyájává, aztán hadifogolyszállássá, tüzérségi ruharaktárrá, szükséglakásokká profanizálódott, majd a világháborús bombatalálatok sebeit helyreállítva új életre kelt és kiállítótérré vált. De a majestas, vagyis a felség összeroppantó túlerejével szemben érzett rémület, a mysterium tremendum átfuthat egyszerűen azon is, aki ezt a történetet nem is ismeri, de egyszer csak belép ebbe a különös tagolású építészeti térbe. Kiváltképp így van ez, ha kiállításra készülő képzőművész az illető: mit is fog itt csinálni, ha minimálisan pariban szeretne lenni az egykori barokk templomszerkezet és a visszabontott háromszintes kaszárnyaépület szerelméből született példanélküli, több mint húsz méteres belmagasságú és félezer négyzetméter alapterületű feladattal, a Kiscelli Múzeum „templomterével”.  Legkevesebb három válasz biztosan létezik e rettenet feloldására: a képzőművész megfordul és hazamegy, a képzőművész mindent megtesz, hogy a legkülönbözőbb technikákkal egy kezelhetőbb, a white cube paramétereihez közelítő kiállítási helyzetet hozzon létre, de azt is mondhatja: ha te így, hát én is így, és elkezd gondolkozni, párbeszédet folytatni a térben, a térrel. A kiállítóhely elmúlt huszonöt évében a legutóbbi megoldásra számos nagyszerű példa született a művészeknek, kurátoroknak, fénymestereknek és munkatársaiknak köszönhetően.

Szüts Miklós munkáival másodszor találkozhatunk a Kiscelli Múzeumban, az első, 2003-ban megrendezett tárlatán olajjal készült városi tájképeit a templomtérről minél inkább leválasztva mutatta be, ahogy ő fogalmaz, akkor megúszásra játszott, így talán még nagyobb volt a tét 2017-ben, hogy közel másfél évtized után hogyan viszonyul majd ehhez az erősen kényszerítő, robosztus, nyerstégla falú kiállítótérhez az elmúlt évtizedben használt, intim befogadást feltételező akvarell képeivel.

Balogh András Miklós világításteve
Balogh András Miklós világítástervei

A Szüts 2017 című tárlat első termében, a Kiscelli Múzeum szentélyébe belépve mi is a tenger zúgását hallhatjuk meg, ha a vizuális élményeket akusztikaiba transzformáljuk. A kezdőkép egy metálfényű tabló közepén Caspar David Friedrich egyik képének parafrázisa. A Mönch am Meer című 2013-as kisméretű munka szürkésen derengő tengeri horizontjával nemcsak a Kiscelli Múzeum eredeti világába, a trinitárius szerzetesek templomának atmoszférájába helyez bennünket vissza, hanem megnyitja a kiállítás befogadásához vezető legbiztosabb utat, behúz a szemlélődés mentális terébe. A szemben lévő falon e kis kép rezgésére egy hattételes ciklus felel, izgalmas módon oszlopszerűen egymásra helyezve láthatjuk Szüts Miklós Történetek a tengerről című sorozatának pár alkotását. Az önállóan is érvényes művek ereje ezzel a bátor megoldással megsokszorozódik, finoman átvibrálnak egymásba. Ez a vibráció a leglényegesebb elem, mert a magasra helyezett képek nem is adnak lehetőséget arra, hogy a néző minden alkotást tüzetesen megvizsgálhasson, a fejünk felett két méterre lévő akvarellek finom részletei csak kisugárzásukban elérhetőek. A szentélyben a templom hosszanti tengelyének végére helyezve két hasonló módon, hat-hat különálló tájkép-akvarellből egymásra épített képegyüttes látható. Ahogy visszacseng a nyitókép mellett elhelyezett Caspar David Friedrich szöveg első sora: „Tűnődj bár reggeltől estig, estétől a legsötétebb éjfélig, akkor sem tudod felfogni, megmagyarázni a kifürkészhetetlen túlvilágot.”, e két szekvencia oltárrá lényegül, melynek egyik élő zöldekkel, párás kevert fehérekkel lebegő szárnya felfelé mutat, a másik, vörösökkel, feketékkel pulzáló szárnya lefelé húz, mintha egy absztrakt Utolsó ítéletet látnánk.Szüts Miklós akvarelljeiről Mark Rothko képei juthatnak eszünkbe, formailag egészen biztosan, de nem Rothko lebegő barnái, vörösei, narancsai, sárgái, kékjei idéződhetnek fel bennünk, hanem a houstoni Rothko-kápolna színekkel telített fekete képeinek világa. Szüts, aki saját bevallása szerint élők és holtak közül Rothkóval beszélgetne a legszívesebben, a művészelőd képeiről egy 2013-as beszélgetőkötetben így fogalmaz: „{Rothko} látja a világ végét. Pontosítok: látja az út végét. Mert Malevics is eljut egy út végére, de az egy szép, tiszta, leírható logikai út. De Rotkhónál nincs gondolkodás, Rothko érzékletes. Malevics újra elmesélhető, míg a Rothko-képek lényege gyakorlatilag nem leírható.(…) Olyanok számomra a képei, mint amikor egy tengeri kagylót a füledre szorítasz, és hallod a zúgását…

Balogh András Miklós világításteve
Balogh András Miklós világítástervei

Az első terem képsoraiban kialakított függőlegesen építkező szerkezet mintha egy teljes térinstallációvá tágulva ismétlődne meg a főhajóban. A centrumban egy pár tíz négyzetméternyi alapterületű, kívülről koromfekete kétméteres panelek által határolt közel elliptikus mező különül el, mintegy fél méter magasan lebeg a padló fölött. Ez a tér felfogható úgy is, mint egy központi mag, négy ki-, bejárattal finoman áttört szentély. Belső hosszanti falai fehéren világítanak, mindkét oldalon ebből a ragyogásból öt-öt nagyobb méretű akvarell tűnik ki, melyek viszont fekete borongásukkal szinte a talajhoz tapasztják a befogadójukat. Az ellipszis karcsúbb végződéseiben fejünk fölé magasodó nagyméretű triptichonokon ábrázolt misztikus vegetációjú erdőrészletek viszont ellentétes mozgással kitörnek, fölfelé törnek ebből a szentélyből.   


E központi mag körül, a Kiscelli Múzeum templomterének rusztikus téglafalain 6-7 méteres magasságban újabb erdőrészletek függnek az eredeti a templompillérek megszabta ritmusban, a fák mintha lebegnének a levegőben. Ezek a részletek is mind Szüts Miklós Szentivánéji erdő című, 2009-ben a Nemzeti Színházban felállított térinstallációjának darabjai. Ahogy a Nemzeti Színházban Szüts színházat játszott a színházban, itt, a Kiscelli Múzeumban templomot épít a templomban. Hiszen, amit itt látunk talán nem más, mint egy élére állított újabb templom feltűnése az eredeti templomtérben. Ahogy az első terem többszintesre épített képszekvenciái, ez a térinstalláció is a vertikális-horizontális játékára épít: az installáció centrumában lévő szentélyből kiinduló huszonöt méteres belmagasságot használó felfelé építkező teret egy imaginárius főhajóként is felfoghatjuk. Ezt az imaginárius belső templomot nem a keletelés szerkeszti, a szentély középpontja - a white cube szerű felületre kiállított képek nehézkedésének köszönhetően - a Föld középpontja felé mutat, az imaginárius templom főtengelyét az axis mundi, a világtengely adja, melynek a legkülönbözőbb vallásokban és kultúrákban éppen a fa a szimbóluma. A Nemzeti Színházban kiállított egykori installáció új jelentéssel telítődik a Kiscelli Múzeum sajátos terében. A nagyszerű világításnak köszönhetően egyszerre vagyunk mind a két térben, a valóságos templomban és az imagináriusban, ahogy a falra akasztott képek pontos árnyéka rávetül a téglafalakra, platoni asszociációk kelnek életre.

Egyébként a kiállításon sehol nem találunk magyarázó szöveget, de még a képek címét sem tünteti fel a kurátor, B. Nagy Anikó, egyedül a már említett Caspar David Friedrich szöveg jelenik meg verbálisan mint egy felütés, hogy aztán valóban mindent a szemlélődőre bízzon a tárlat.

felvételei.
Forrás: Kiscelli Múzeum Fővárosi Képtár. Tihanyi Bence felvételei.

A szemlélődés sávjában minimum két véletlen csodálkozik egymásra. Az egyik a Szüts Miklós-i alkotói logikában rejlik, amelynek sajátja, hogy kalandként fogja fel az akvarell technika természetében megjelenő véletlennel való állandó játékot, a másik véletlen pedig a befogadó mozgásából előálló, gyakran a nyakcsigolyákat is az elgémberedésig megmozgató véletlen, ami abból folytonos változásból áll elő, ahogy az egyes akvarellek és a templomtér egyes szerkezeti elemei minden lépésünkkel másként és másként játszanak egymásba a legkülönbözőbb nézőpontokból.

A legtöbb képre igaz: olyan magasan vannak, hogy látni lehet őket, de megnézni nem. Ez a kiállítás valóban nem elsősorban a szemlélésé, inkább a szemlélődésé. A nagyméretű akvarellekben megjelenő alkotásbeli koincidenciák finomsága és a robosztus térrel alázatos párbeszédet folytató installáció tudatossága között oszcilláló feszültség a kiállítás legszebb nézetében oldódik föl, mely akkor tárul a látogató elé, ha maga is felemelkedik. Amikor felsétál az egykori tornyokat összekötő hídra a bejárati csarnok fölött, és a híd közepén megállva végigpásztázza a tekintete a vertikális és horizontális összefüggések misztikusnak érzett koordináta-rendszerét.

Ahogy itt, a híd közepén áll a látogató, találkozhat az úr hangjával is. Mármint Szüts Miklós úr hangjával, hiszen a magyarázó szövegek helyett a kiállítás ezen pontján egyetlenegy apró hangszóróból egy hosszú interjút is meghallgathatunk, ami a tárlat elkészültének körülményeit és a művész akvarell technikához való viszonyát járja körül. Az interjút egy gyakorlott rádiós szerkesztő biztosan feszesebbre vágta volna, de jóhiszeműen arra is gondolhatunk, a fésületlenségben itt is a véletlen akarja megmutatni magát. Ami igazán lényeges ebben a beszélgetésben, az az, hogy megtudhatjuk, a Szüts 2017 cím valójában két Szütsöt rejt. A képzőművész Szüts Miklóst és Szüts Nórát, a művész lányát, akinek a térkoncepciót köszönheti a tárlat.

A Szüts 2017 cseppet sem megúszós tárlat, annál inkább kagylót a fülre tapasztós. A zúgását sokáig lehet hallani.

(A kiállítás március 19-ig tekinthető meg, információk itt.) 

Szerző: Kántor Viola
Cím:  Szüts 2017
Helyszín:  Kiscelli Múzeum
Kurátor:  B. Nagy Anikó
Látványtervező:  Szüts Nóra
Világítástervező:  Haász Ferenc