Azt gondolom, dokumentumfilm esetében ritka, mikor pusztán a választott formai megoldásnak köszönhetően a végeredmény messze meghaladja az alkotók eredeti szándékait, amelyek akár mellékessé válhatnak egy nagyobb, általánosabb érvényű perspektíva önkéntelen feltárulkozása révén. Az ausztrál Kitty Green immár második dokujához használta a (fiktív) szereplőválogatás eszközét: a meghirdetett jövőbeli film szerepeire érkező emberek interjúin keresztül ismerjük meg magát a tárgyalt témát, azonban mindkét esetben sokkal érdekesebb a kirajzolódó tágabb kontextus.
JonBenet Ramsey hatéves, gyerekszépségversenyeken szereplő kislány volt 1996-ban egy amerikai kisvárosban, mikor elrabolták, majd a zsaroló levél megtalálása után néhány nappal a családi ház pincéjében fedezték fel holttestét. Az eset amiatt vált rendkívül ismertté Amerikában és foglalkozott vele rengeteg újságcikk, könyv és dokumentumfilm, mert máig nem sikerült megoldani, ugyanakkor rengeteg, bár nem egyértelműen bizonyító erejű nyom arra utal, hogy valamelyik családtag követte el a gyilkosságot. Így aztán az üggyel és annak résztvevőivel kapcsolatosan a spekulációnak sokkal nagyobb terepe van, mint a tényeknek és az azokból fakadó következtetéseknek.
A Casting JonBenet stábja tehát egy erről készülő fikciós film ürügyével gyűjtött össze hirdetéseken keresztül környékbelieket – amatőröket és színészeket –, és a velük folytatott beszélgetésekből állította össze filmjét. A végeredmény pedig elsősorban a feltáruló rétegek és kontextusok számossága miatt végtelenül izgalmas. Egyfelől természetesen – nem amerikai nézőként – magának az ügynek a részleteit kell megismernünk, hiszen Green nem teszi meg azt a szívességet, hogy az elején feliratban magyarázza el a történteket. Így olyan emberek dialógusaiból kell kihámoznunk a részleteket, akik úgy beszélnek, hogy joggal azt feltételezik, a velük szemben ülők ismerik mindezt, viszont demonstrálni szeretnék saját tájékozottságukat, felkészültségüket a szerep megszerzésének érdekében.
És ebből fakad a film második rétege: a rendőrség, a sajtó, valamint önjelölt „nyomozók” által már ízekre szedett ügynél többet tudunk meg azoknak az embereknek a személyiségéről, akik ezen a castingon részt vesznek. A helyzet pszichológiai értelemben nyilván nem semleges, hiszen mindenki a szerep megszerzésének érdekében van itt, tehát minden, amit mond, szándékok által vezérelt. Nagyon érdekes azt a keveréket megfigyelni, amit mindenki vérmérsékletének és taktikájának megfelelően a megfelelni vágyásból és a kitűnni próbálásból kotyvaszt: hogyan vesznek fel olyan öltözéket, amit az akkori szereplők viseltek nyilvános megszólalásaikon, vagy éppen mivel indokolják, hogy ők nem ilyen felszínes módon próbálnak azonosulni.
 |
A következő réteg ehhez kapcsolódik, de mégis továbbmegy. A rendező többféle helyzetben és „jelenetben” próbálja ki a jelentkezőket, így idővel egyfajta közvetlenség alakul ki a stábbal, és a résztvevők elkezdenek nagyon személyes történeteket mesélni. Rendkívül intim és megrázó emberi részletek kerülnek felszínre, amelyeknek elmesélése és a saját tapasztalatok felemlegetése részben persze a szereppel való mély kapcsolat egyáltalán nem érdekmentes igazolását szolgálja. Azonban mégis a gyász és a fájdalom megélésének és megosztásának oly sokfajta módját ismerjük meg, ami már önmagában elég téma lenne egy dokumentumfilm számára. Felejthetetlen és egyben sokatmondó az a pillanat, mikor a gyilkossággal az anyát gyanúsító nő azzal érvel e teória mellett, hogy egyszer ő is magából kikelve üvöltözött gyerekével, mikor az valamilyen tiltakozásból elkezdett újra állandóan bepisilni.
Azonban a Casting JonBenet két szempontból még ennél is komplexebbé válik. Az egyik szempont az önmagukban individuális beszámolók kollektív mivoltára vonatkozik abban az értelemben, hogy megdöbbentő módon bontakozik ki a kortárs média által formált gondolkodás sematikus mivolta. Egyrészt mindenki botcsinálta pszichológusként néhány apró részletből megpróbál egész személyiségeket megérteni, és kórképet felrajzolni – az azonban, ahogyan ezt teszik, egyértelműen a médiában uralkodó vulgárfreudi pszichologizálásra, és különösen a Gyilkos elmék típusú sorozatok leegyszerűsítően spekulatív magyarázataira emlékeztet. Másrészt a bűnügyi szakzsargon krimik, thrillerek és helyszínelő sorozatok által leegyszerűsített változatát halljuk vissza ezektől az emberektől, akik ezeknek a történeteknek a „zseniális” nyomozóira emlékeztető módon vonnak le merész és meredek következtetéseket. Mindez azért tanulságos, mert a spekulációra való hajlam ilyen erős jelenlétének a felismerése sokat megmagyaráz(hat) a közelmúlt médiamanipulált eseményeinek hátteréből. Lehet, hogy jórészt a leegyszerűsített nyomozásokról szóló bűnügyi műfajok tehetők felelőssé azért a spekulációra való fogékonyságért, amiből az álhírterjesztésen alapuló politikai fordulatok kinőttek?
 |
Másik fontos vetülete a filmnek fikció és dokumentumszerűség keveredése, ami több szinten jelenik meg. A fentebb taglalt pszichologizálás kapcsán érdekes tanulmányozni, hogy miként rakják ki rendkívül alaposan ismert médiaszereplők fiktív pszichológiai fantomképét az emberek, és nyilván felvetődik a kérdés, hogy mennyi köze van ennek a valósághoz. Ezen túlmenően azonban már maguk a nem létező filmhez szervezett meghallgatások is a képzeletbeli területére kalauzolnak, akárcsak a résztvevők által a vélt és valós tények keverékéből szőtt történetek. Ezáltal pedig a fikció hermeneutikává válik, egy helyzet különféle értelmezéseinek eszközévé. Mindezt Kitty Green – akinek a nevét ezennel érdemes megjegyezni – egy formai megoldással is erősíti. Időnként az interjúrészletek közé bevág próbaként eljátszott jeleneteket az egészében soha el nem készült filmből, a végén pedig egy lassú fahrttal a stúdióban felépített Ramsey-lakás terében mutatja a családtagokat megjeleníteni kíván jelöltek sokaságát, akik mindannyian az addigra már általunk is megismert sztori különböző pillanatait játsszák éppen el. Ebben a snittben az a hátborzongató, hogy egyszerre egyesíti egyetlen képben és térben a különböző időpillanatokat, és ugyanannak a helyzetnek a különböző variációit, magyarázatait, értelmezéseit.
Bár néhány megszólalásban és formai megoldásban érezni az amerikai dokumentumfilmezés kliséinek az emlékét, a Casting JonBenet műfajának egyik legkreatívabb és leginkább komplex darabjának tekinthető. És szerencsénkre hamarosan a Netflixen is elérhető lesz.