Paterson
2017.02.14.

Az örökifjú amerikai kultrendező túl a hatvanon korai mesterműveinek minimalizmusáig nyúlt vissza, egyúttal fétisrendezője előtt emelte kalapját. PÁPAI ZSOLT KRITIKÁJA.

A kortárs filmnek vannak olyan élő überklasszikusai, akikre akkor is figyelni kell, ha semmit sem csinálnak (Tarr Béla), vagy dolgoznak ugyan, de éppen nincs nagy szériájuk. Jim Jarmusch lassan négy évtizede megkerülhetetlen alkotó, aki legerősebb, forma- és divatteremtő munkáit, a Florida, a Paradicsomot és a Törvénytől sújtvát még a nyolcvanas években forgatta, de az utóbbi film óta eltelt harminc évben sem szürkült tucatrendezővé. Igaz, a nyolcvanas évek mesterkettesének világát jobbára csak a Kávé és cigaretta rövid szkeccsével és az Éjszaka a földön epizódfilmjével idézte meg a későbbi időszakban.

A kilencvenes évektől a rendező részleges stíluscserét végrehajtva a függetlenek posztmodern törekvéseihez kapcsolódott, műfaji inverziók sorát készítette el, westernátirattól (Halott ember) chambara-variációig (Szellemkutya), antithrillertől (Az irányítás határai) vámpírfilm-destrukcióig (Halhatatlan szeretők), és ugyan nem voltak rosszak ezek a filmek, de – talán a Halott ember kivételével – a harcedzett Jarmusch-rajongókat részlegesen elégítették ki. Ők titkon a direktor valamennyi új bemutatójakor az ifjúkori remekléséket idéző munkát vártak.

Tudván tudva persze, hogy azok megismételhetetlenek. Talán ezért nem akarta maga Jarmusch sem megismételni őket, most viszont elkészített egy filmet, amellyel megidézte korai munkáinak minimalizmusát, egyúttal maga mögött hagyta legutóbbi két filmjének (Az irányítás határai, Halhatatlan szeretők) üres formalizmusát. A Paterson ritka tünemény, apró mozicsoda a kortárs film univerzumában. Kevés társdarabja akad, még a hozzá legközelebb eső csillagok, a slow cinema jeles művei (legyen szó Tarr, Tsai Ming-liang, Hou Hsiao-hsien filmjeiről vagy akár a román újhullám darabjairól) is fényévekre vannak tőle.

A hétköznapiságukkal együtt is felemelő pillanatokról szóló, csendesbús, ugyanakkor humorban gazdag történet hőse buszsofőrként dolgozik New Jersey állam Paterson nevű városában. Ugyanúgy hívják őt, mint a várost, amelyben él, és amely rendre versírásra hívja. Paterson a napi rutint ugyanis verseléssel oldja: a mindennapok trivialitásai – egy gyufásskatulya, az eső – adnak ihletet számára, továbbá a nagy elődök (William Carlos Williams, Emily Dickinson, sőt: Dante és Petrarca) inspirálják. Verseiben végtelenül egyszerű tőmondatokat állít egymás mögé, amelyek egybeépülve mégis komoly mélységeket nyitnak meg.

Jelenetek a filmből
Jelenetek a filmből

Paterson figurájában van valami a teljes Jarmusch-életmű egyik legemlékezetesebb alakjának, a Törvénytől sújtva Benigni-karakterének bájos együgyűségéből és fonák életrevalóságából, továbbá rokonítja őket a költészet iránti rajongásuk is. Az új film emellett számos más elemével idézi meg a direktor korábbi – kivált a legkorábbi – munkáit, mindenekelőtt radikálisan minimalista dramaturgiájával, illetve epizodikusságával és anekdotizáló irányultságával. A Paterson száz százalékban a kortárs amerikai fősodor trendjeit tagadja, nincsenek ugyanis benne fizikai akciók, és amikor mégis kameraközelbe kerül egy-egy akciógyanús helyzet – mint például a bárbeli öngyilkossági kísérletkor –, akkor Jarmusch azt is elvicceli. Az akciók helyét inkább izgalmas anekdotákkal tölti ki, kurta-furcsa, kedves történetekkel, amiket a Paterson által vezetett busz utasaitól hallunk. Ez a megoldás nyilvánvalóan az 1991-es Éjszaka a földönből örökítődött át ide (miközben a Kávé és cigaretta különböző tételeit is felidézi), míg a Mystery Traint hívja elő a jeleneteket átkötő, rendre visszatérő kép az ágyban reggel egymás mellett fekvő főhősről és feleségéről. A mindenkori Jarmusch-filmek egyik legállandóbb eleme is megvan a Patersonban, nevezetesen a hősök sorsát alapvetően befolyásoló véletlen találkozások motívuma.

Az intertextek sorolását a végtelenségig lehetne folytatni (Abbott és Costello akut emlegetése mellett láthatunk egy jelenetet a nevezetes óhollywoodi horrorból, az Elveszett lelkek szigetéből), a direkt referenciáknál azonban sokkal fontosabb egy olyan alkotó megidézése a filmben, akiről már régóta tudjuk, hogy Jarmusch fétisrendezője, mindazonáltal a munkáira tett hatását mostanáig nehezebben lehetett kimutatni. A Paterson a legnyilvánvalóbb példája az életműben annak, hogy Jarmusch mennyit merített minden idők legjelentősebb japán mozidirektorától, a „zen-filmezés” atyjától, Ozu Yasujirótól. Ozut idézi a film finom transzcendenciája, és emellett olyan megoldások, mint a rendre visszatérő, rövid snittek (a fekvő párról készült, és már emlegetett, kompozíciók mellett a söröskorsó közelijei vagy a Patersont vezetés közben mutató képek), a rutinszerűen ismétlődő cselekedetek (az éjszakai séták, Paterson indiai származású kollégájának panaszai, a folytonosan félrebillenő postaláda újrarendezése), a minimálgesztusokra alapozó színészi játék, a direkt drámaiság eliminálása, sőt olykor-olykor a statikus, alsó kameraállású felvételek. Az Ozu hatását mutató megoldásoknak így, együtt komoly része van a film lírai – s nem drámai – jellegének megteremtésében.

A képek forrása: MAFAB
A képek forrása: MAFAB

A víz sodorta fűszálak története, Kései tavasz, Napéjegyenlőségkor nyíló virág – egy-egy Ozu-film címe akár Paterson valamely versének címe – illetve sora – is lehetne. Nem mellesleg: a japán kultúrára tett egyértelmű utalás Jarmusch filmjében a már a Mistery Trainben is fontos szerepet játszó Nagase Masatoshi által alakított versrajongó turista véletlen felbukkanása a zárófelvonás kulcsszekvenciájában. A csodás véletlen Ozunál is gyakori, csakúgy, mint a korai Jarmusch-filmekben (lásd a Florida zárlatát a véletlenül ajándékba kapott nagy pénzzel, vagy a Törvénytől sújtvában a bicebóca Benigni-karakter találkozását az erdei házikóban elsőlátásra-szerelmével), és nem egyszerűen dramaturgiai gegként működik, hanem komoly jelentése van: transzcendenciát sejtet, azt sugallja, hogy világunk nem vaktában formálódik, hanem felsőbb hatalmak irányítják.

A minimalizmus örök veszélye, hogy könnyű „lebukni” vele: egy rossz mozdulat, gesztus vagy mondat modorossá, sőt nevetségessé teheti a jelenetet, netán a teljes filmet. Jarmusch és a színészei – különösen a valamennyi jelenetben látható Adam Driver – tehát cérnavékony pallón egyensúlyoznak. Mégsem inognak meg. Driver színészi teljesítményéről csak szuperlatívuszokban lehet beszélni, amennyire minőségtelen és tét nélküli volt a jelenléte az Ébredő erő gonoszaként, itt annyira nyomatékos minden pillanata verselő buszsofőrként. Driver mellett a toldalékfigurák is pazarul mutatnak a filmben, a feleségét alakító Golshifteh Farahanitól a bártulajdonost adó Barry Shabaka Henleyn át a panaszkodó kollégát játszó Rizwan Hanjiig, no meg Nellie-ig, a Cannes-ban díjazott (!) mopszli kutyáig. Hamis gesztus vagy mozdulat gyakorlatilag nincs a filmben és modorosabb mondatot is csak egyet („Azt álmodtam, hogy Óperzsiában vagyok és te egy elefánton ülsz.”) találtam.

A film vizuális építkezésének meghatározó elemei a takarékra állított montázs, valamint a statikus kompozíciók, és ugyan szép számmal vannak dinamikus snittek is (ezek egy buszsofőrről szóló filmben elkerülhetetlenek), de jobbára nem olyanok, mint amilyenek a kortárs fősodorban megszokottak: amikor megmozdul a kamera, mindig finoman siklik, vagy lebeg, nem irritálóan és ingerülten vonaglik. Ehhez a kameravezetési technikához simul hozzá a Jarmusch és zenekara (az SQÜRL) által komponált kísérőzene.

Paterson nem csak a hősnek és a városának a neve, ugyanez a címe az egyik legjelentősebb XX. századi amerikai költő, William Carlos Williams 1946 és 1958 között öt kötetben (!) publikált költeményének is. Nem véletlenül idézik a filmben annyiszor Williamset, sőt még egy versét is felolvassák. Jarmusch soha nem lirizált, nem poétizált annyira, mint itt, illetve talán az évtizede forgatott Hervadó virágokban, de annak a filmnek nem állt ennyire jól ez a közelítésmód. A Patersonban azért működik jobban, mert ez a film a költészetről (is) szól, annak éltető és megtartó hatalmáról, amely annyira hatalmas, hogy a legnagyobb veszteségeket is – például egy művész komplett életművének megsemmisülését – elviselhetővé, vagy legalábbis rezignált derűvel elfogadhatóvá képes tenni. A költészet ugyanis életmód és világszemlélet Jarmusch szerint, ami nem – vagy nem kizárólag – a versekben létezik. 
 
Szerző: Pápai Zsolt