Az első jelenet úgy belenyomja a nézőt a fotelbe, hogy szinte levegőt se mer venni közben: magából kivetkőzött, félőrülten tomboló telektulaj üvöltözik, s verekszik durván a kisvárosi rendőrökkel és (vélhetően) alvilági figurákkal, mögötte családja sikít, a kerítésen kívül a helyi polgármesteren is látszik, hogy kapott ő is egy-két erőset.
Vadállati tempó, ügyes vágások – ritka vendég a magyar filmben az efféle brutalitás. Ha a Kojot egy képzeletbeli tehetségkutatón indulna, a zsűri alighanem elhűlve nyilatkozna a nyitány után, hogy hát igen, kedves versenyzőink, így kell egy erőszakos bűnfilmet elkezdeni.
A folytatás is hasonlóan egyben tartott: határozottan telik meg élettel, s illeszkedik a magyar viszonyokhoz az ezerszer látott westernklisé, melyben a kisváros öntelt, korlátlan hatalmú ura sorra vásárolja fel a kiszemelt földeket, hogy aztán élete nagy üzletének köszönhetően a közösség állandó megmentőjeként tetszelegjen. Nem akar mást persze, mint birtokolni: Sztojka tipikus kiskirály, a kamerákon innen és túl is ismerős. Kovács Frigyes hibátlan alakításában nem csak hiteles, de persze hatalomvágya miatt elképesztően félelmetes is. Fia vinné tovább a boltot, ha az apa hagyná, de a Kispalit (Mátray László) inkább a gyors autók és kisfia nevelése érdekli – pontosabban neki minden átvett/örökölt/belénevelt gonoszsága mellett a szívéből is megmaradt valamennyi. De csak valamennyi.
 Jelenetek a filmből |
No, hát ebbe a külsőleg festői, belsőleg velejéig korrupt világba érkezik Misi (Mészáros András) barátnőjével, Eszterrel (Dobra Mária) a nagyapjától örökölt telekre, s nyomban neki is fogna az építkezésnek, de mint ahogy az ilyen filmekben lenni szokott, egyből jön is a visszautasíthatatlan ajánlat, melyet Misi tökösen visszautasít – úgyhogy lassan helyben is vagyunk. Kezdődhetne a haddelhadd, mert hát tényleg minden adott hozzá: egy meglehetősen stílusérzékeny rendező, csodálatosan igazi, leginkább határon túli arcok (külön említést érdemel természetesen Bocsárszky Attila és Orbán Levente, az előbbi kiégett, mégis lángoló mentor, az utóbbi pedig hallgatag, ám állandóan robbanásra kész vándor, szintén Misi segítője – utóbbi úgy fogja a kalapácsot, ahogy magyar zsánerfilmben még nem nagyon fogta senki.) Moldvai Márk és Jeli András westernzenéje megbízhatóan játszik az elvárt motívumokkal, és e megbízhatóság itt nem az unalom, hanem a menőség mértékegysége: szolgálja, elhelyezi, néha emeli a filmet – ráadásul csodálatosan fütyülhető.
A Kojot két órájából legalább 60 perc úgy telik el, hogy gyűlik, csak gyűlik a feszkó, haladunk valami felé, aminek minden bizonnyal sírás lesz a vége – valakik, vagy mindenki számára. De addig jó nekünk, amíg errefelé haladunk, hisz pár kemény bunyóval és férfias beszólással (na meg az ezzel járó farokméregetéssel) igencsak szórakoztatóan telik az idő. Aztán sajnos jönnek az üresjáratok, egy feleslegesen elnagyolt esküvői verekedés, s Misi karaktere is kap egy kellemetlen, zavarba ejtő gellert: teljesen érthető, hogy Kostyál árnyalni szeretné a figurát, de azzal, ahogy a barátnőjével bánik, nem érdekesebbé, hanem taszítóvá teszi a férfit – Misi felmentése maga lenne az áldozathibáztatás, az pedig egy easternben is megengedhetetlen.
 A képek forrása: MAFAB |
A befejezés is túlbonyolított: mindenkinek szeretne valamennyire megbocsátani a történet, a várva várt finálé pedig túl sokszor él a lassítás eszközével, így aztán az, ami a Kojot legelején brutálisan hatásos volt, a zárlatban nem tud igazán érvényesülni. Kár érte, mint ahogy az is sajnálatos, hogy Kostyál Márk beleesett abba a csapdába, amibe merő bátorságból sokan belesétálnak: nem hitte el, hogy filmje akkor is lehet hatásos, ha ő nem akar többet beletenni, mint amennyit a zsáner megkívánna. Ő (is) megpróbálta, s mint a legtöbbeknek, neki se sikerült saját magára rálicitálnia. De mindezzel együtt boldogan tartom, hogy Kostyál mocskosul ígéretes alkotó, s nagyon jól járnánk, ha sokat hallanánk még róla. Hát akkor halljunk!