Holdfény
2017.02.12.

Barry Jenkins Holdfény című lírai mozija nem csupán a klasszikus sztereotípiákat, de a nézői elvárásainkat is felülírja. HUNGLER TÍMEA KRITIKÁJA.

Ha azt mondom, a film egy afro-amerikai srác identitáskereséséről szól, aki idővel ráébred, hogy meleg, az eszmélésének ráadásul köze van a környék drogkartelljéhez is, kapásból berakja a néző a Holdfényt egy bizonyos kategóriába.

Íme, a mozi, amely újabb bizonyíték rá, miért is fordultak szembe a tömegek a túlzott liberalizmussal: mégis, miért érdekelne egy rednecket délről, akinek rátette a bank a kezét a házára, és nem talál munkát, hogy mit nyavalyog egy meleg afro-amerikai ugyanazon a környéken? Barry Jenkins alkotása azonban épp a kategóriákban és sztereotípiákban való gondolkodás alapjait kezdi ki Chiron történetén keresztül, akinek az életútja egyszerre válik a determinizmus és a szabad akarat példájává.

Három fő fejezetre tagolódik a film, a főszereplő három fontos életszakaszára. A Little, a Chiron és Black alcímek mind főhősünkre utalnak: a kisfiúra (Alex R. Hibbert), a tinédzserre (Ashton Sanders), és a húszas éveiben járó ifjúra (Trevante Rhodes). A film már a felütésnél játszani kezd azzal, hogy nem az történik benne, amire számítunk: egy Juan nevű drogbáró (Mahershala Ali) épp a dílerét ellenőrzi Miami egyik feketék lakta lakóparkjában (business as usual), ám a főszereplőink mégsem ők lesznek, hanem az a kissrác, aki lélekszakadva nagy hirtelen átrohan a képen, miközben az osztálytársai elől menekül. A rendező ezt a játékot a hamis első benyomásokkal a film egészében megtartja: Little/Chiron/Black anyja (Naomie Harris) hiába bukkan fel elsőre nővérkeként, kórházi ruhájában, később mégsem a segítőkészségéről és az empátiájáról emlékezünk majd rá; Juan hiába drogbáró, majdhogynem nyárspolgári életet él; a főszereplőnk pedig végül nem azt az életutat járja be, amit az előítéleteink és/vagy a filmes tapasztalataink alapján elvárnánk tőle.

Jelenetek a filmből
Jelenetek a filmből

Merthogy a séma mi is lenne? Melegfilm, coming-of-age mozi, afro-amerikai környék, ahol a drog az egyetlen megélhetési forma és szórakozás: hősünk az intoleráns környezet támadásai és hosszúra nyúlt önmarcangolások közepette végül elfogadja önmagát, és a túlélése érdekében lelép San Franciscóba vagy New Yorkba. Nos, a filmben nem ez történik, hanem valami olyasmi, amire már utaltunk: Chiron egyszerre tesz eleget a determinizmusnak és a szabad akaratnak, mondhatni, szabad akaratából választja a determinizmust. És ez már át is vezet a Holdfény gender tematikájához, ahhoz a kérdéshez, hogy mit is jelent a férfikép, egy apafigura (vagy annak hiánya) ebben a környezetben; hová vezet, hogyan határozza meg az embert, ha a közege előbb ismeri fel a szexuális identitását, mint hogy ő maga tisztában volna azzal.

Nem véletlen a három alcím a filmben: hősünk neve Chiron, de az osztálytársai Little-nek hívják, Blacknek pedig az egyetlen barát/szerelem, Kevin (Jaden Piner és Jharrel Jerome alakításában) kezdi nevezni őt. Főhősünk mintegy igazodik a neveihez, „felnő” a környezete elvárásaihoz. Az állandó osztálytársi terrornak kitett Little szeretne Chiron lenni, Chironban azonban Kevin már meglátja azt a Blacket, akivé végül a főhősünk válik.

A képek forrása: MAFAB
A képek forrása: MAFAB

De még ez sem igaz így. A Holdfény pont azért cseles, mert még Kevint is meglepi, hogy ez valóban bekövetkezik; ahogyan azt sem egyszerű szétszálazni, hogy a főszereplő csak beteljesíti-e a sorsát vagy szabad akaratából dönt mellette. Ez az a dilemma, amit a film záróképe gyönyörűen megfogalmaz azzal, hogy az Atlanti-óceán partján ismét a kisfiú főszereplőt látjuk, aki kitörülhetetlenül jelen van Chironban és Blackben. Az óceán amúgy is valamiféle szabadulás-, újjászületés-motívum végig a filmben. Juan, miközben Little-t úszni tanítja (James Laxton operatőr közeli, intim képei tökéletesen mutatják be a két férfi között kiépülő bizalmat), lényegében elindítja egy úton, „megkereszteli”őt; ahogy az sem véletlen, hogy a film két másik fordulópontja is az óceánhoz köthető: Chiron a parton veszíti el a szüzességét, és hosszú évek után, immár Blackként egy óceánparti házban vall magáról Kevinnek a film egyik legmegrázóbb jelenetében.     

A történet egyébként Tarell Alvin McCraney darabján (In Moonlight Black Boys Look Blue) alapul, és mind az író, mind a rendező a filmben bemutatott környéken nőtt fel, drogos anyák gyermekeként, így a saját bőrükön tapasztalhatták meg (McCraney melegként, Jenkins heteroszexuálisként), mit is jelent a valóságban, hogy a holdfényben minden afro-amerikai fiú kéknek tűnik. Csak tipikus életutak léteznének, vagy értelmezzük inkább úgy ezt a metaforát, hogy csak egy bizonyos nézőpontból, megvilágításban tűnik egyfélének és tipikusnak a sokféleség? És nem ez az egyetlen kérdés, amit a Holdfény feltesz, a választ pedig nagyon okosan rábízza a nézőre. Hogy melyik út a könnyebb és a nehezebb, mit is jelent valójában a „férfias” magatartás, a bátorság, és hogy ez a kettő hogyan függ össze egymással, talán ez a film legfontosabb dilemmája.