A bányászattal foglalkozó Kenny Wells (Matthew McConaughey) ugyanabból az alomból származik, mint Jordan Belfort (Leonardo DiCaprio – A Wall Street farkasa): ugyanaz a megszállottság az amerikai álom iránt, a féktelen hedonizmus és a szabályok (mind erkölcsi, mind jogi) iránti megengedő rugalmasság, amit akár erkölcstelenségnek is hívhatnánk. Persze van néhány fontos különbség. Jordan Belfort, aki hat év alatt száztízmillió dollárt csalt ki kisbefektetőkből, valódi személy, a története ismert, ő maga írt könyvet erről, és ezt turbózta fel Scorsese mozija, a Wall Street egészére terjesztve ki bírálatát.
Kenny Wells viszont nem létezett, figuráját egy bizonyos David Walsh ihlette, aki egy kis kanadai bányavállalatot, a Bre-X Mineralst röpítette az egekig a kilencvenes években, miután Walsh bejelentette, hogy hatalmas aranymezőt találtak Indonéziában. Ezért némiképp érthetetlen Matthew McConaughey igyekezete, hogy minél „élethűbben”, kopaszodva, zsírpárnáktól eltorzulva „hozza” Wells figuráját, hiszen David Walsh nem így nézett ki, leszámítva tisztességes méretű sörhasát. És igazán azt sem érteni, hogy miért hozták előbbre, a nyolcvanas évekre a filmbéli történet idejét.
 Jelenetek a filmből |
Gaghan pont a fordítottját műveli a maga „hősével”, mint Scorsese: míg utóbbi DiCaprio segítségével felülstilizált, elegánsabbá, jóképűbbé, elragadóbbá tette az amúgy egészen szürke Belfortot, addig előbbi alulstilizál, visszataszítóbbá, elviselhetetlenebbé maszkírozza a Walsh ihlette Kenny Wellst. Ami azért nem hiábavaló: Kenny Wells még sikerei csúcsán, amikor hirtelenjében dollármilliókról, sőt milliárdokról döntött, még akkor is pitibb, külvárosibb alaknak tűnik, mint Scorsese szélhámosa. Az éhségük viszont ugyanaz: egyik a pénz, a másik az arany szagától indul be, és sodor magával mindent és mindenkit. És mindkét rendező eléri, hogy minden látható hibájuk ellenére is neki drukkoljunk: az izzadt, vedelő, pénzét két kézzel szóró bányatulajdonosnak, holott szinte már kezdettől sejtjük, nem lesz túl jó vége a bulinak. Az álomból keserű lesz az ébredés, és a csörgőóra szerepét itt is az FBI játssza majd el.
Ám az Arany csak részben beszél a hatalmas pénzkötegekben megtestesülő amerikai álomról, arról a szinte felfoghatatlan szenvedélyről, ami a két férfit hajtja. Míg Belfort brókertanoncként próbálja megmászni a tőzsde hegycsúcsait, addig Wells már túl van élete zenitjén, és a romokból próbálja megmenteni az apjától, és annak apjától örökölt családi üzemet (a valóságban Walsh maga alapította a vállalatot ’89-ben). Ez jó ürügy arra, hogy az amerikai kisemberek mantráját zengje: a saját két kezével kaparta ki a családja jövőjét a földből (hegyből), és soha nem fogja feladni, mert egyszer majd úgyis rámosolyog a szerencse. Nem kérdés, hogy ez a csillapíthatatlan, izzó szenvedély nem képes megmaradni a törvényesség útján. Mint ahogy az sem kétséges, hogy akiből nagy játékos lesz, az előbb vagy utóbb farkasok közt találja magát, ahol csak az a kérdés, hogy ki harap először a másikba. Gaghan pedig igen jó ebben. Már a Traffic forgatókönyvírójaként, majd a Sziriana rendezőjeként is bizonyította, hogy szereti a maga komplexitásában bemutatni az egész amerikai társadalmat, annakl életvitelét meghatározó problémákat. Előbbi a drogkereskedelem, utóbbi a terrorizmus és olaj viszonyát boncolgatta néha dokumentarista jelleggel, sok szálon, megejtő hitelességgel. Az Aranyban csupán egyetlen dramaturgiai szál marad ugyan, de a felemelkedés történetét, az aranyszagra lecsapó hiénák világát kíméletlen pontossággal mutatja be. És azt is, hogy ebben a világ csak a legritkább esetben maradhat józan az ember.
 A képek forrása: MAFAB |
Az Arany ugyanakkor a barátság története is. E tekintetben igen jól működik a „kémia” McConaughey és az aranyat kiszimatoló érckutatót alakító Edgar Ramirez között. A filmben Michael Acostának hívott geológus (a valóságban Michael de Guzman) higgadt, csöndes férfiassága és latinos karizmája igen jól egészíti ki Kenny Wells ripacs, alkoholista és kellőképpen férfiatlan karakterét (eltorzult testét szinte kéjjel mutogatja McConaughey, ahogy korábban, a felejthető vígjátékokban a szálkás hasával tette ugyanezt). Duójuk az utóbbi évek legjobb párosai közé tartozik, szinte mindent elhiszünk nekik, és ez a mindent felülíró bizalom és barátság kell is ahhoz, hogy a film végig lebegtetett (morális) feszültsége megmaradjon, ám ezt most csak súlyos spoilerezés árán tárgyalhatnánk ki. Ilyen értelemben viszont kár, hogy az Arany (miközben Iggy Pop recsegő hangján énekli a Goldot) meg is válaszolja a feltett kérdést. Némi bizonytalanság most is jobb lett volna. E tekintetben az élet egy fokkal jobb dramaturgnak bizonyult.
Az Arannyal McConaughey újra bizonyítja, hogy a vígjátékokból kinőve egyre inkább közeledni kezd a vígjátékokba épp most belesüllyedni látszó Robert De Niro fénykorához. Ha kell, extrém módon lesoványodik (Mielőtt meghaltam), vagy épp meghízik, s ezzel folyamatosan Oscar-közelben tartja magát. És most már azt is tudjuk, hogy igen jól áll neki a nyolcvanas évek. Vagy halálára váró HIV-fertőzöttként, vagy az Arany Csáklya tulajdonosaként hozza ki magából a maximumot. Mi pedig hosszú időre elfelejtjük a Spandau Balletet és Tony Hadley bársonyos slágerhangját. Úgy tűnik, nem ezeket az időket éljük. Szerencsére.