Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

MAI MAGYAR MÁTRIX

STEREO AKT: Boross Martin – Thury Gábor: Emlékek klinikája / Trafó, NEXTFESZT 2017
2017. febr. 8.
Politikai science fictionként határozza meg Emlékek klinikája című, a Trafóban bemutatott új előadása műfaját Boross Martin, a Stereo Akt vezetője és rendezője. SZEMERÉDI FANNI KRITIKÁJA.

És valóban, a meghatározás pontosan fedi azt, amit látunk: Boross Martin a mai magyar közéleti retorikát montírozza rá a disztópiák klasszikus fordulataira, felhasználva azok alapszabályait. Érdekes kevercset kapunk, ami éppen annyira szürreális, mint amennyire ismerős a mindennapokból.

Ördög Tamás, Hajduk Károly
Ördög Tamás, Hajduk Károly

Az Emlékek klinikája nézőinek maguknak is valószínűleg rengeteg emlékfoszlány kezd el keringeni a fejükben. Ismerősek valahonnan a történet fordulatai, alapvetései, de akár a szófordulatok is: ismerős ez az épülő szép új világ. A Stereo Akt előadása a klasszikus antiutópiák vagy disztópiák világának új verzióját építi fel (a darab szerzői Boross Martin és Thury Gábor), megidéz néhány nagy elődöt, és csavar rajta egyet. Kettőt. Hármat.

Mivel az előadás jó érzékkel és okosan mixeli a műfaj elemeit, ezért semmi sem olyan egyértelmű, mint amilyennek elsőre tűnik. A látott “valóság” rendre megkérdőjeleződik és újraíródik, és a végére egy olyan emlék-álom-személyiség-labirintus épül fel, annyi réteg rakódik egymásra a szemünk előtt, ami tényleg elhomályosítja kissé a valóságérzékelésünket, és kihúzza a lábunk alól a talajt. Hogy valóban ez volt-e a szándéka az alkotóknak, abban azonban nem vagyok biztos. Mindenesetre ezzel olyasmit valósítanak meg, amit inkább csak filmekben láthatunk. (Tudományos-)fantasztikus érzés, mikor rádöbbenünk, hogy minden nőnek vagy Hay Anna-, vagy Julia Jakubowska-arca van, minden idősebb férfi Terhes Sándor arcvonásait veszi fel, és minden fiatalabb férfi Ördög Tamás-arcú. A színészeknek lehetőségük van számos karakter megformálására, azonban itt egyáltalán nem szerepösszevonásról van szó, hanem arc-áthelyezésről! Az egyetlen, akinek egy arca van, és az belülről változik, a főhős, Áron (Hajduk Károly).   

Áront azon az úton követhetjük végig, melynek végén el kell döntenie: aláveti-e magát az új világlátást adó, és ezáltal az egész életét és a személyiségét is megváltoztató szemműtétnek vagy sem. Az új szemmel a szebb, boldogabb, kényelmesebb, zökkenőmentesebb életet választhatja, letompítva a “negatív behatásokat”, fájdalmat, kételyt, vagy marad a rögösebb (azaz pesszimistább? éber? tudatos?) úton. A kék vagy a piros kapszulát veszi be? Természetesen a választásnak a pszichológiai mellett van társadalmi vonatkozása is. Mivel a “Tiszta szem” program államilag támogatott, így a hatalom kontroll-eszközeként jelenik meg, és az ellenállók szerint éppen, hogy nem a tisztánlátást szolgálja, hanem az altatást.

Hay Anna, Terhes Sándor
Hay Anna, Terhes Sándor

Áron a döntés előtt az emlékek klinikájára kerül, ahol újrajátsszák életének néhány kulcsfontosságú emlékét, és belenyúlnak azokba. Fikció keveredik a valósággal (vagy ha úgy tetszik, fikció keveredik a fikcióval), amint átíródnak, összemosódnak, szabotálódnak az emlékek. A néző a végére kicsit úgy érzi magát, mint a Vanília égbolt végére: a valóság fogalma megszűnik. Ezzel együtt a személyiség is átalakul – hiszen az identitás (a narratív személyiségelméletek szerint) történetekből áll, emlékek szövegeiből, forgatókönyvekből. Ha átírhatók, újraírhatók az emlékek, akkor a személyiség is megváltozik. A csavar itt az, hogy a mindenki által vágyott boldogság, az önelfogadás, önszeretet és mások szeretete rámontírozódik a világ és a politikai rendszer kritika nélküli elfogadására. A pozitív szemlélet az agymosásra, birkaságra. Az alkotók azonban szerencsére ügyesen mossák el a határokat a kettő között, úgy keverik folyton változó arányban a kettőt, olyan finomra hangolják a különbséget pozitív, reális és negatív életszemlélet között, hogy szinte végig meg tudják tartani a nézőt egyfajta lebegésben, ahol nem lehet eldönteni, mi az egyértelműen jó vagy rossz. Azonban ez a szétmosódás veszélyessé válik az előadásra nézve: néha már a megértést akadályozóan nehéz követni az eseményeket, a különböző valóságszinteket. Néhány jelenetben a hangsúly mintha áttolódna a részletekre, így a történet veszít tempójából, feszességéből.

Egyértelmű erőssége azonban az előadásnak, ahogyan ebbe a sci-fibe belefon jellegzetesen mai magyar beszédmódokat. A kivetítőkön láthatjuk a média üzeneteit, amik a köztévé híradóit és a kereskedelmi adók reklámjait idézik és parodizálják, de olyan finoman, hogy ebben is meg tudják tartani a lebegést a komolyság határán (film: Boross Martin, videó animáció: Karcis Gábor, operatőr: Táborosi András). Gyönyörűen használják fel a mai magyar közélet és a mindennapi élet ismert retorikáját, aminek egyik alapeleme, hogy ha problémákról, hiányokról beszél valaki, ha kritikát, különvéleményt fogalmaz meg, rögtön belehelyeződik a pesszimista, kilátástalanságot árasztó panaszkodó, vagyis (“aki nincs velünk, az ellenünk van”-alapon) az ellenzék-ellenség skatulyájába. Egy másik – a mindennapokból ismert – beszédmód is megjelenik az előadásban (számomra az egyik legütősebb jelenetben): mikor a tiszta szemmel rendelkezők (Áron apja és annak barátnője) felülről, lenéző segíteni akarással kezdenek el beszélni azokról, akik még nem estek át a műtéten. “A hályogosok” e retorika szerint segítségre szorulnak, elesettek, nem tudják még, mi a jó nekik, el vannak tévelyedve, nem állnak még készen a beavatkozásra, a felsőbb szint meglépésére. Szomorú ráismerés, hogy a kommunikáció a “tiszta szeműek” és a “hályogosok” között lehetetlenné válik.

Fotók: Puskel Zsolt, PORT.hu
Fotók: Puskel Zsolt, PORT.hu

A látvány (Horváth Jenny munkája) dinamikus: a néző szemét végig dolgoztatják a különböző helyszínek, elemek: a középen elhelyezkedő forgószínpad, az azt körülvevő hatoldalú nézőtér, a kivetítők és az átalakítható elemek rendre képesek új impulzusokat adni. A díszlet középpontja óriási szemet idéz, aminek pupillája körbe-körbe forog.

Ez alkalommal a nézők nem mint résztvevők vannak jelen az előadásban. Bár kezdetben az előadás nézőiből átvedlünk egy televíziós talkshow közönségévé, melynek tagjait összekovácsolja, hogy átéljük ugyanazt a terrorcselekményt, de a későbbiekben kissé mondvacsinált lesz, majd el is sikkad ez a vonal, hiszen a fókusz a főhősre, Áronra irányul. A középpont nem szóródik szét és helyeződik a nézőtéren ülő egyénekbe, ahogyan ez a Stereo Akt néhány korábbi, esemény-színházként meghatározott előadásában történik.   

Hajduk Károly feladata, hogy végigvigyen minket az úton: egy kezdetektől fogva szuverén személyiség alakulásán, kétségein, fájdalmain. Finoman, árnyaltan és visszafogottan teszi ezt közel a nézőkhöz a Trafó leszűkített terében. Nem ítélkezik, meghagyja nekünk a gondolkodás szabadságát. Hay Anna mindegyik karakterébe eleganciát visz, akármelyik figura arcába nézünk, tekintete bölcsességről, erőről, tudásról és határozottságról beszél. Julia Jakubowska és Ördög Tamás minden megjelenése egy mini provokációval ér fel, apró kérdőjelek vibrálnak körülöttük. Terhes Sándor tökéletesen belesimul figuráiba.

Bár az előadás az emlékeket dekonstruálja, bomlasztja szét, kissé mintha saját magával is ezt tenné. Néha elengedi a nézők kezét. Nézője válogatja, hogy ez a szabadság iránytalanná vagy felszabadulttá teszi-e. Akár így, akár úgy, a történet minden problémafelvetése releváns.  

Az előadás adatlapja a port.hu oldalon itt érhető el. 

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek