Lecture performance-ok a Trafóban /NEXTFESZT 2017
2017.02.05.

A lecture performance a hatvanas években alakult ki az akkor virágkorát élő performanszművészet egyik speciális műfaji változataként, mely a tudásközvetítés intézményes formái és a teátrális előadás közti határokat próbálta felszámolni. NEMES Z. MÁRIÓ BESZÁMOLÓJA.

Karin Ferrari:
Karin Ferrari: Dekódolás (A teljes igazság)

Az Yvonne Rainer, Robert Morris, Robert Smithson és mindenekelőtt Joseph Beuys nevével (gondoljunk csak az 1974-es Energy Plan for the Western Manre) fémjelezhető lecture performance ma már a művészeti fesztiválok és szimpóziumok egyik megkerülhetetlen attrakciója, ami a művészek számára új szerepformák kikísérletezését is lehetővé teszi, hiszen a tudományos vizsgálat „tárgyaiból” önmagukat (is) kommentáló „kutatókká” változhatnak, miközben – a kultúratudományok performatív fordulatával összhangban – a tudósok számára is megnyílik az út saját diskurzusaik megtestesítésére és színrevitelére. A Trafóban megrendezett NEXTFESZT 2017 középpontjában az Y-generáció kultúraképe és érdeklődése állt, aminek fényében cseppet sem meglepő, hogy a performance lecture mint kortárs hot topic számos formában megjelent a műsorkínálatban.

A Szalai Borbála által kurált Gondolatplasztika címében a már említett Joseph Beuysra, illetve az ő „szociális plasztika” (Soziale Plastik) elképzelésére utal vissza. A beuys-i plasztikai elmélet értelmében a gondolkodás eleve „képszerű” szobrászati folyamatnak minősül, miközben olyan eszmeanyagot hoz létre, amely nemcsak műalkotást teremt, hanem az emberi tudatot és a társadalmi folyamatokat is átalakítja. Ez a koncepció a lecture performance-ok műfaji kérdéseivel összefüggésben is termékeny lehet, hiszen az eszmeanyag performatív megtermelése egy olyan kibővített kultúrafogalmat feltételez, mely a „tudás” és „művészet” tereinek kölcsönös átjárhatóságában érdekelt.  A Gondolatplasztika három előadása bátran bele is lépett ebbe a termelési folyamatba, ugyanakkor számomra mégsem volt egyértelmű, hogy mennyiben tudtak élni a képszerű gondolkodás szabadságával.

Karin Ferrari előadása a kortárs digitális kultúra politikai mechanizmusait reflektálja, egy olyan kondíciót, amikor megváltozik a hatalom(gyakorlás) szerkezete, hiszen a központosított és szuverén hatalmi centrumok helyett digitális gyakorlatokba rejtett befolyásolással találkozunk. Userként valójában bensővé tesszük a „smart Macht” (Byung-Chul Han) működését, hiszen önmagunkat nyomjuk el és figyeljük meg a szociális média segítségével. Mindez persze felveti annak kérdését, „ki” vagy „mi” az, ami bennünk és általunk cselekszik, vagyis a digitális hatalommal kapcsolatos szorongás a paranoid értelmezéstanok iránti érzékenységgel jár együtt. Ferrari Dekódolás (A teljes igazság) című online sorozata a prediktív programozás, illetve a „rejtett üzenetek” kérdését vizsgálja a popkultúrában, szórakoztató iparban és a közösségi médiában. A Dekódolás-sorozat jellegzetessége, hogy a youtube-kultúra „bugyraiban” már létező konteo-videók műfaját és trash-esztétikáját sajátítja ki, Ferrari például szándékosan használja rosszul a vágóprogramot, illetve a narráció sohasem vesz fel  kritikai és/vagy ironikus távolságot a paranoid hermeneutikával szemben. A lecture performance izgalmas vonása volt, hogy Ferrari a munkák bemutatása közben sem lépett ki soha a „szerepéből”, vagyis az előadásszöveg is illeszkedett a projektet meghatározó túlazonosulás logikájához.

A Dekódolásokban kiemelt helyet töltenek be a különböző popslágerek (Katy Perry’s Dark Horse, Lady Gaga’s Bad Romance) elemzései, melyek a celebrity-kultúra és a titkos társaságok közti összefüggésekre, ikonográfiai „sugalmazásokra” koncentrálnak. Ennek a témának amúgy is hosszú kultúrtörténete van, hiszen a sikerért kötött ördögi alku motívuma a romantika zseniesztétikájához megy vissza, ugyanakkor az utóbbi években számos mozifilm is felkarolta a titkos páholyok és sztárcsinálás közti összefüggés elméletét (Kevin Kolsch: Starry Eyes (2014); Nicolas Winding Refn: Neon Démon (2016), mintha a popkultúra ikonjai olyan tömegeket hipnotizáló ördögi gépezetekként jelennének meg, akiknek-amiknek az „emberi arca” csupán a háttérhatalmak digitális és okkult machinációinak eredménye. Érdemes ebben a kontextusban megemlíteni, hogy a popdal műfaja és a szubjektum színre vitele közti ambivalens kapcsolat számos ponton visszatért a NEXTFESZT produkcióiban, például a GroundFloor Group Parental Ctrl című előadásának Y-generációs pophimnuszaiban, vagy Vadas Zsófia Tamara és Gryllus Ábris Krund Ni Ovel táncperformanszában, mely Beyoncé Drunk In Love című számának dekonstrukciójaként is értelmezhető.

Alvarez:
Alvarez:Maze Walkthrough

A Gondolatplasztika másik két előadása a virtuális valóságok és a számítógépes játékok világába kalauzolta a hallgatókat. Alvarez a 2014-es Maze Walkthrough című videójátékát prezentálta, mely egy olyan konceptuális FPS (first person shooter), aminek bejárható labirintusa egyfajta filmtörténeti és építészeti kollázs, hiszen híres mozifilmek (Tavaly Marienbadban, Star Trek, Alien stb.) belső tereiből áll össze. A fő probléma ezzel az előadással, hogy az Alvarez által elővezetett gondolatok, mint például az interaktív szimuláció és a narratív gondolkodás közti ellentét a gamer studies mára meghaladott közhelyeinek számítanak, melyekre 2017-ben rácsodálkozni több mint anakronisztikus. Az előadás során analógiaként felmerült a nemrég elhunyt Harun Farocki neve is, aki a számítógépes szimuláció kérdését Serious Games (2009) című projektjében megrázó erővel helyezte politikai és pszichológiai kontextusba, ugyanakkor ennek a jelentős műnek a fényében a Maze Walkthrough még inkább súlytalannak tűnik.

Szimán György Superplay című előadása a gamer szubkultúra egy speciális youtube-műfaját ismertette. A „Let’s play”- vagy playthrough-videók egy-egy számítógépes játék kommentált végigjátszását mutatják be. Ezek a videók nem csupán játékpedagógiai segédfilmek, hiszen szolgálhatják egyszeri teljesítmények dokumentálását, a játékélmény elmélyítését és kritikáját, illetve bizonyos – interaktív módon létrehozott – helyzetek és dilemmák feltérképezését. Szimán élő játék mellett tárta fel a médium lehetőségeit, mely a lecture performance szempontjából is érdekes szituációt eredményezett, hiszen a játékmenet folyamatát a művész narrálta végig, miközben a nézők egy ott és akkor létesülő digitális spektákulumba vonódtak bele.

Szimán György: Superplay
Szimán György: Superplay

A Gondolatplasztika hagyományosabb, inkább a műprezentáció felé orientálódó előadásaival szemben Molnár Csaba és Márcio Canabarro Winterreise című munkája hatékonyabban tudta megmutatni, hogy milyen kreatív lehetőségek rejlenek a lecture performance-ban. Ebben az esetben valóban nehéz volt eldönteni, hogy pontosan mit is nézünk, mert az előadás egyszerre élt a tánc, a happening, a body-art és a pszeudo-személyes történetmesélés lehetőségeivel. Ha egyáltalán szükség van valamiféle műfaji jelölőre, akkor leginkább performansz-esszének tudnám nevezni a Winterreisét, ahol az esszé kifejezés a testi energiákkal ellentmondásos viszonyban álló fogalmi feltárásra, az önreflexió és vallomásosság nyelvi formáinak megidézésre utal. A kiállítótérnek berendezett Trafóklubban a két férfitest egyfajta bioszoborként működött, miközben a közönség bevonásával és az elhelyezett tárgyak felhasználásával folyamatosan performatív szituációkat provokáltak ki. Az akciók a testbe vetett identitás sérülékenységét járták körül, a kommentárok pedig ezt a játékos és megrázó testszínházat formálták még intimebbé. Az előadás csúcspontját Canabarro látszólag improvizált monológja képezte, mely társadalmi és politikai panorámát festett a létezés elemi kiszolgáltatottsága köré, hogy a performansz-esszé végül abban a végső üzenetben csengjen ki, miszerint „Shit isn’t luck. Shit isn’t luck at all.”

Címkék: Nextfeszt 2017, Trafó