Beszélgetés Harcsa Veronikával
2017.02.05.

Mennyit ér a jazz, ha magyar? Mi köze a Nirvanának Mahlerhez? A jelenleg Gyémánt Bálinttal közös duójára koncentráló Harcsa Veronikával egyediségről, jazzéneklésről és kétlaki életről beszélgettünk. SOÓS TAMÁS INTERJÚJA.

Revizor: Cseng már olyan jól Nyugat-Európában a Harcsa Veronika név, mint Magyarországon?

Harcsa Veronika: Olyan jól még nem, de sokat koncertezünk kint, alakul a hallgatói bázisunk.

R: Hogyan sikerült betörnötök a Lifeloverrel a német piacra?

HV: Úgy, hogy beírtam a Google-ba, hogy „jazzkiadók Németországban”, és kikerestem azokat, amik a forgalmazott lemezeik alapján érdekesek lehetnek számunkra. Kialakult a fejemben egy tízes lista, és felvettem velük a kapcsolatot. Első körben egyikük sem válaszolt, de rájuk írtam még egyszer, akkor visszajeleztek hárman. Ketten kedvesen elutasítottak, megemlítve valamit a balatoni emlékeikről, egy viszont horogra akadt. Ez nagyon fontos volt, ugyanis ha van külföldön kiadód és ügynököd, az a piacismeretével és a kapcsolatrendszerével rendkívül sokat tud segíteni a promócióban.

R: Mennyire exportálható a magyar jazz?

HV: Minőségét tekintve maximálisan. De zenét exportálni nehéz és fáradságos munka, zenekar és országimázs szintjén is. Bár mindig voltak kezdeményezések, például a Budapest Music Center, amely a magyar jazzben koncerthelyszínként és kiadóként is a legtöbbet teszi azért, hogy terjessze külföldön a magyar zenei imázst, más országok kormányzati szinten sokkal több pénzt fektetnek ebbe, nyilván mert megengedhetik maguknak. Nehéz külföldön felépíteni egy magyar zenekart, ráadásul Magyarország nem arról híres Németországban, hogy innen jönnek a legjobb jazz-zenészek. A németek inkább nyugat felé néznek, és sokkal érdekesebb számukra, aki Nagy-Britanniából, Franciaországból, vagy az USA-ból érkezik, semmint egy pici országból, aminek a jazzéletéről nem tudnak semmit. Nekünk sokat segített, hogy 2014-ben indult a berlini magyar intézet borbárjában egy havi rendszerességű klubom, és ezzel bizonyítottam a kiadó felé, hogy komolyan gondolom a németországi jelenlétet, és hajlandó vagyok energiát fektetni abba, hogy én magam is keressem kint a közönséget. Csak úgy kimenni külföldre szerencsét próbálni nagyon nehéz, de nekünk van rá időnk és energiánk, és már most játszhattunk egy-két olyan koncertteremben és fesztiválon, amiért megérte. Múlt héten például a Glocke nevű, 800 fős koncertteremben, közel telt ház előtt léptünk fel Brémában, amihez Budapesten talán csak a MOM hasonlít hangulatában. Ez mérföldkő és most már referencia számunkra Németországban.

R: És miért pont Németország?

HV: A zenei ízlés ott áll közelebb ahhoz, amit Bálinttal képviselünk. Ezzel a zenével sokkal nehezebb dolgunk lenne Franciaországban vagy Nagy-Britanniában. Nehéz sztereotípiák nélkül beszélni erről, de a briteknél a jazz elsősorban a mainstream, bebop alapú jazzt jelenti. Azonkívül énekes-dalszerzőkből, akikhez hasonlítható a zenénk, Temzét lehet rekeszteni. És nekik anyanyelvük az, amivel én tanult nyelvként játszadozom. Franciaország is zárt piac; ők a jazzben inkább a világzenei – balkáni és afrikai – irányba mennek el. Ez a lágyabb, kicsit a skandináv vonalhoz, kicsit a singer-songwriter zenékhez közelítő jazz, amit mi is játszunk, inkább Németországban népszerű. És hát ott töltöttem a legtöbb időt, oda köt az országismeretem, és megközelíteni is könnyebb Budapestről, mint Franciaországot vagy Nagy-Britanniát.

R: Szerinted van valami jellegzetesen „magyar” a zenétekben?

HV: Biztos vagyok benne. Olyan finomságokban, amiket mi nem is veszünk észre, de egy külföldi igen, ott van a magyar jellegzetesség. A kultúránk meghatározza például a ritmushoz való hozzáállásunkat: mi is vonzódunk a páratlan ritmusokhoz, ami a balkáni hatás miatt Magyarországon is jelen van. A Vetettem violát c. népdalt mindig eljátsszuk külföldön, ami nagy hatással van a közönségre. Valószínűleg az ősiséget, az egzotikumot értékelik – és a dalban rejlő őszinteséget. Érzik bennünk a dal iránti odaadást.

R: Hány zenei színtéren tudtok jelen lenni úgy, hogy ne terheljétek le magatokat túlságosan?

HV: Amíg kicsi stábbal dolgozik az ember, addig a szülőhazája mellett még egy színtéren tud jelen lenni. Legalábbis most így látom. A brüsszeli tanulmányaim miatt felbukkanok néha Belgiumban is, de ott csak meghívásoknak teszek eleget, vendégszerepléseim vannak. Magánéleti okokból jelenleg Londonban élek, ezért ott is próbálkozunk, februárban lesz például egy koncertünk, de most Németország a legfontosabb számunkra, és persze a német nyelvterületek. A kiadók általában nyelvterületekre adnak ki lemezeket, így a miénket is terjesztik Svájcban és Ausztriában is.

R: Két évig tanultál Brüsszelben, két évig volt saját klubod Berlinben, most Londonban élsz. Mit adtak hozzá ezek a városok a személyiségedhez?

Harcsa Veronika
Harcsa Veronika

HV: Nyitottabbá tett, hogy sok helyen éltem már. Lelazítja az embert, ha felfogja, milyen nagy városban él, és milyen pici körök működnek ezeknek a nagyvárosoknak a zenei színterén. Párizs hatalmas, de a párizsi jazzélet már egy nagyon pici kör. Nagyobb, mint a budapesti, de ki lehet ismerni egy-két év alatt. Sokat tanultam abból is, hogy felfedeztem a hasonlóságokat és a különbségeket a nagyvárosok között, és rájöttem, hogy jó kezdeményezések mindenhol vannak. Budapesten is. Méghozzá olyan előremutató, kísérleti dolgok, amik világviszonylatban is nagyon jónak számítanak. És ez önbizalmat ad, hogy ne legyen kisebbségi komplexusom Berlinben azért, mert Budapestről jöttem. Ilyen például a BMC, amely nemzetközi szinten is egyedülálló klub, és például Berlinben nem találtam hozzá foghatót. De említhetném a JazzaJ nevű szabadzenei sorozatot is, ami legitimmé tett egy zenei műfajt és attitűdöt Budapesten, és kialakította a saját, megdöbbentően stabil közönségét annak ellenére, hogy egy nagyon is kísérleti dologról beszélünk.

R: Nyugat-Európában is szubkultúrának számít a jazz?

HV: Mindenhol. A különbség csak annyi, hogy ahol sok a turista, ott könnyebb fenntartani a jazzklubokat. Ha otthon nem is jár valaki jazzkoncertre, turistaként Prágában vagy Párizsban jópofa programnak tartja, hogy elmegy egy jazzklubba. Budapesten is egyre nagyobb a jazzturizmus, a Budapest Jazz Clubban és az Opus Jazz Clubban is viszonylag sok a külföldi a közönség soraiban.

R: „Nem akarok a tíz évvel fiatalabb önmagam lenni, de egy koncert erejéig nagyon jó volt” – mondtad a tavalyi Erik Sumo Band-koncertről. Megfogalmaztad már, miben változtál a tíz évvel ezelőtti Harcsa Veronikához képest?

HV: Más izgat a zenélésben. Amikor 24 éves az ember, irtó jólesik bulizni a színpadon. 34 évesen is jólesik, de kéthavonta egyszer. Az elmúlt tíz évben sok mindent kipróbáltam, és ma már jobban le tudom szűrni, mi érdekel igazán, miben látok perspektívát, és próbálom afelé terelni a pályámat. A duóval izgalmas kutatóévek állnak mögöttünk: Bálinttal sokat dolgoztunk azon, hogyan lehet izgalmassá tenni az ének-gitár felállású duóhangzást. Azt szeretem ebben a projektben, hogy nagyon finom részletekkel tudok játszani. Az akusztikus hangzás – még dob sincs a színpadon – lehetővé teszi, hogy olyan halkan szóljak a közönséghez, amennyire csak szeretnék, viszont a nagy hangerőt is ki tudom teljesíteni, és ezzel a dinamikai amplitúdóval sokat játszhatok. A jazzben az improvizáció az örök izgalom, hogy az ember nemcsak az adott életszakaszához, de akár az adott napjához is alakíthatja a megszólalást. Egyik nap visszafogott sanzonénekesnő lehetek, másikon pedig sámánasszony, ha épp ahhoz van hangulatom.

Megszólalásban tehát most a duó izgat, stílus tekintetében pedig a 20. századi klasszikus zene. Az elmúlt időben egymástól függetlenül megkerestek klasszikus zenészek, hogy adjunk elő 20. századi műveket. A 20. századi klasszikus szerzők a párizsi kávéházakban kapcsolatba kerültek már a korai jazz-zel, a foxtrottal, esetleg a tangóval, és nem feltétlenül nagy vibratós operahangra írták a dalaikat. Előfordult, hogy színésznők hangjára komponálták, csak a köztudatban Debussy- vagy Ravel-dalként maradtak fenn a szerzemények, és időközben természetessé vált, hogy azokat klasszikus operaénekesek adják elő, holott a dalok abszolút alkalmasak rá, hogy más hangképzéssel is megszólaljanak. A már lezajlott együttműködések olyan nagy élményt jelentettek számomra, hogy most ezen az úton haladok tovább, és idén is lesznek klasszikus zenei megnyilvánulásaim. Egy berlini szaxofon-kvartettel olyan estet állítottunk össze, amelyen középkori zenéktől romantikus szerzőkön át kortárs popig sokféle dalt játsszunk: Nirvanát, Coldplay-t, Stinget, Gustav Mahlert, Guillaume de Machaut-ot, vagy éppen John Dowlandet. Négy szaxofonra és egy énekhangra hangszereltük át a dalokat, a kohéziót ez a hangszerelés teremti meg közöttük. Decemberben volt egy fellépésünk Berlinben, és júniusban játszunk a BMC-ben is. Vannak további terveim is ezen a téren, de nem kell megijedni, nem köldöknézős projektet akarok csinálni. Én hiszek abban, hogy Debussy vagy Ravel dalai annál is több embert meg tudnának érinteni, mint ahányhoz eljutnak, mert fantasztikus és könnyen befogadható dalokat írtak. Szeretnék egy olyan platformot kialakítani a jó ízlést szem előtt tartva, amin keresztül ezek a dalok olyan emberekhez is eljutnak, akikhez korábban nem.

R: A Bin-Jipből ezek szerint időhiány miatt léptetek ki?

HV: Igen. Ha az embernek sok projektje van, egy idő után döntenie kell. Én ráadásul azt éreztem, hangképzés tekintetében sem űzhetek egyszerre mindent. Nem lehetek egy elektronikus projekt énekesnője, ahol komoly decibeleken kell átvinnem a hangomat, miközben az akusztikus koncerteken a részletes, kidolgozott énektechnikával játszom. 24 évesen az ember határtalannak gondolja az erejét és az idejét, 34 évesen már nem, és nekem fontosabb, hogy maximálisan elmélyüljek abban, amivel foglalkozom, mintsem hogy minél több területről szerezzek hallgatókat és elismerést.

R: Pedig épp a sokoldalúságodat szokták kiemelni, és hogy milyen különböző profilú együttesekben énekeltél a Bin-Jiptől az Erik Sumo Banden át a Harcsa Veronika Quartettig.

HV: Ez most is így van, mert a klasszikus zene új terület számomra. De a sokszínűség sem lehet végtelen. Én úgy érzem, azért tudok sokféle zenébe belekóstolni, mert tudom koncentrálni az energiámat, de mélyen összpontosítani nem lehet egyszerre sok területen. Én felelősségteljes döntésnek tartom, hogy kiléptem a Bin-Jipből, mert a duókoncertek, a klasszikus zenei érdeklődésem és a kétlaki életem mellett már nem lett volna energiám részt venni egy új Bin-Jip-lemez összerakásában.

R: Te egyébként jazzénekesként gondolsz magadra? Feltűnt, hogy Facebookon énekesnőként és dalszerzőként hivatkozol magadra, és a stílusleírásnál sem jelölted meg a jazzt.

HV: Nem igazán. A jazzképzésemből adódik, hogy az improvizáció és a jazz ritmusvilága fontos nekem, de a dalaink szerkezete, harmóniavilága sokszor mutat pop- és világzenei hatásokat. Sokkal gazdagabb mixet jászunk annál, mint hogy jazznek hívjuk. Valakinek ez jazz, valakinek nem. Nekem mindegy, hogyan nevezik.

R: És ha a hangképzést nézzük?

HV: Erre nehéz válaszolni, mert nincs egységes jazztechnika olyan értelemben, ahogy a klasszikus énekeseknél. A jazzben alapvető jelentőségű, hogy a hangszínben megjelenjen a személyiség, aminek egyik eszköze az egyedi hangképzés. Tanultam jazz és klasszikus metodika szerint is, valamint nagyon sokféle hangképzésű énekes hatott rám, úgyhogy a technikám is egész biztosan egy mix.

R: „Önmagamé akarok lenni / szokások felbontója / megmérhetetlen” – énekelted a Kassák-lemezeteken. A 21. században, amikor azt mondják, már mindent eljátszottak, elérhető cél, hogy „megmérhetetlen legyél, szokások felbontója”?

HV: Én vitatkoznék azzal, hogy már mindent eljátszottak. Lehet, hogy a zongorán minden hangot leütöttek már, de az előadókban számomra a személyiség az érdekes, sokkal inkább, mint a virtuozitás. A személyiség pedig egyedi és megismételhetetlen. Egyedi személyiségek száz év múlva is lesznek, és egyedien fogják kifejezni magukat akkor is, ha három hangból írnak dalokat. Mert a hangban vagy a hangszer megszólaltatásában létezhet annyi mikrorészlet, amit le se tudunk kottázni, de a fülünk, az agyunk érzékeli, hogy itt valami egyedi komplexitásról van szó. Ebből a szempontból lehet valaki megmérhetetlen. Hogy mást ne mondjak, Bob Dylan megmérhetetlen. Az egy dolog, hogy nagyon okosak a szövegei, de előadóként is nagy hatással van az emberre, pedig nincs jó hangja. De a hangszínében és az attitűdjében átsugárzik valami a személyiségéből, ami megfog. Ez a valami pedig a karizma. Ezt nem lehet szavakba önteni, vagy tudományosan leírni, de ez a karizma teszi egyedivé Bob Dylant és Kassákot is.

R: Kérdés, születnek-e ma még Bob Dylanek.

HV: Szerintem igen. A mai, imidzs-orientált Facebook–Twitter-világban nehezebb kiviláglani a Bob Dylaneknek, de például Amy Winehouse-nak is sikerült. Én vagyok annyira idealista, hogy azt mondjam: akinek valódi karizmája van, az a mai viszonyok között is ki tud tűnni. De az is igaz, hogy bár érdekes zene sok van, revelatív előadó már kevesebb. De azért vannak. Nekem például Benjamin Clementine és James Blake óriási élményt okozott az utóbbi időben. Szóval van remény.

Szerző: Soós Tamás