A Chanticleer koncertje / Zeneakadémia
2017.02.03.

Szabad-e prekoncepcióval készülni egy koncertre? A tizenkét tagú amerikai a cappella énekegyüttes, a Chanticleer legutóbbi, zeneakadémiai fellépése arra tanította a kritikust, hogy szabad – de nem érdemes. CSENGERY KRISTÓF ÍRÁSA.

Eddig kétszer hallottam Budapesten a Chanticleert, amely egy tisztán éneklő kakasról kapta nevét: az állatot Chaucer említi a Canterbury mesékben. Mindkét fellépés meggyőzött a kizárólag férfiak alkotta énekegyüttes, vagy inkább kisebbfajta kórus kiválóságáról – produkcióikat az elmúlt években hol tetszéssel, hol egyenesen elragadtatással hallgattam. Kristályos intonáció, rendkívüli vokális kultúra, igényesen képzett hangok, egységes stílusfelfogás, szuggesztivitás, szellemesség, lefegyverező kommunikáció a közönséggel. Ahogy mondani szokás, meg voltam véve. Nem csoda, ha örömmel készültem a harmadik találkozásra. A Zeneakadémia nézőterén helyemet elfoglalva még a mellettem ülő ismerőst is feltüzeltem: ez nagyszerű lesz, majd meglátja


Elkezdődött a koncert – és a lassú kijózanodás. Az első műsorblokkban reneszánsz remekművek követték egymást: Sebastián de Vivanco, Jean L’Héritier, Palestrina, Clemens non Papa, Francisco Guerrero művei. Újra és újra azon kaptam magam, hogy nem tetszik, amit hallok. Miért? Mert nem tiszta a hangzás. A Chanticleerben a legmagasabb szólamok nem férfialtok, hanem férfiszopránok, tehát igen magas fekvésű orgánumok – ezek énekesei most sajnos a semmilyen stílushoz sem illő, lebegtetett hangképzéssel, ezzel összefüggésben pedig szinte folyamatosan disztonálva énekeltek. Ez sajnos a koncert legnagyobb részében így maradt – s az est sorsa megpecsételődött. Lehet egy együttes előadói kultúrája példamutató, hangszíne kiegyenlített, dinamikája árnyalt, kifejezésmódja közvetlen – mindezt élvezhetetlenné teszi a hamisság, mert a disztonálás olyan, mint egy csepp ecet egy liter friss tejben: ha belekerül, az egészet megsavanyítja. Elég, ha a tizenkét énekesből egy vagy kettő disztonál, máris élvezhetetlenné válik a produkció.

Nem tudom, miért alakult ez így, hiszen világklasszis együtteseknél nem szokott ingadozni a színvonal. Ha tisztán énekelnek, akkor mindig tisztán énekelnek, olyan nincs, hogy „rossz napot fogtunk ki” – ebben a színvonalbeli sávban ilyesmi nem létezik. Márpedig a Chanticleert világklasszis énekegyüttesnek ismertük meg. Számomra a jelenségre nincs magyarázat. Ugyanakkor sajnos nemcsak ez vette el az igényesebb hallgató kedvét, hanem a műsor és az előadásmód is. A koncert – mint az együttes korábbi fellépései is – tematikus est volt, az „égi és földi szerelem” gondolatkörét bejáró darabokkal. A bevezetőül hallott reneszánsz művek az Énekek énekét zenésítették meg, később hallottunk Ronsard verseire írt 16. századi kórusokat (Philippe de Monte és Antoine de Bertrand műveit), ezután azonban egy nagy ugrással a svédül író finn költőnő, Edith Södergran versei következtek. Eddig kizárólag a legmagasabb rendű művek szólaltak meg, innentől azonban erősen kétségessé vált a zenei színvonal: Jaako Mäntyjärvi Södergran-megzenésítései középszerűnek mutatkoztak, jórészt a „biztonsági konzervativizmus” pasztelles harmóniahullámain evezve, de nem volt különb kortársunk, Eric Whitcare (1970), sőt a 19. századi Stephen Foster (1826–1864) zenéje sem.

A szünet után három mű idejére (Glinka, Tanyejev, Rahmanyinov) ismét felívelt a kompozíciós színvonal, de aztán jött Augusta Read Thomas, az 1964-es születésű amerikai szerző – az ő hol unalmas, hol eredetieskedő, de az olcsó hatásvadászattól sem visszariadó próbálkozásait készséggel kihagytam volna. Mint ahogyan azzal sem tett boldoggá a Chanticleer, hogy a második rész fennmaradó idejét már a ráadásszámok tették ki – a hivatalos műsorba illesztve. Itt Noël Coward tetszelgő sekélyessége váltakozott Edith Piaf fárasztó pátoszával. Ami pedig a Queen egykori nagy slágerét, a Somebody to love-ot illeti, ezt a kitűnő dalt a nemrég elhunyt George Michael ezerszer jobban adta elő Brian May-jel és a többi ex-Queen-taggal szövetkezve 1992 áprilisában, a Freddie Mercury-emlékkoncerten, a Wembley Stadionban.

Olyan volt ez a hangverseny, mint egy enyhén nyomasztó álom. Hamis éneklés, zagyva műsor, olcsó poénok (a legkínosabb tapasztalatot, Rahmanyinov nemesen költői Vocalise-ának nyúlós-giccses előadását még nem is említettem. Kocsis Zoltán hogy haragudott volna, ha hallja!). Fátylat rá, felejtsük el az egészet, és várjuk bizakodva a következő budapesti Chanticleer-koncertet. Ami engem illet, biztosan elmegyek – de már az előzményekből tanulva, prekoncepció nélkül. Nem fogok arra számítani, hogy „ez most biztosan nagyon jó lesz” – de a rossz tapasztalatot is kitörlöm emlékezetemből. Ezt ajánlom másoknak is: zenehallgatást előítéletek nélkül. 

Helyszín:  Zeneakadémia nagyterme,  Időpont:  2017. január 29.