Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

OSCART NEKI!

Mindenki
2017. febr. 1.
Nem lepődnénk meg, ha a Mindenki nyerné a rövidfilmes Oscart. Szuper kis film, és a témája Amerikában is húsba vág. SOÓS TAMÁS KRITIKÁJA.

Tapsolni kéne a Mindenkinek. Tapsolni, mert bár nem bravúros alkotás, de a nyilvánvaló buktatókat mind elkerüli. Pedig önszántából gyalogol aknamezőre. Gyerekekről szól, a színészi játék mégis olyan természetes, amilyet Hollywoodban is ritkán látni; olyan közeget (gyerekkórus) választ, amelyről számtalan filmet forgattak már, mégsem fut bele közhelyekbe; és miközben komoly pedagógiai kérdéseket feszeget, megemeli a néző lelkét. Nem kicsit, nagyon. Úgy hat meg, hogy el is gondolkodtat, és ez a középutasság egyáltalán nem magától értetődő erény a vagy egyik, vagy másik irányba hajló magyar filmben.

Épp ez az érzelmi hullámvasút lehetett az, ami az Akadémia tagjait is magával ragadta, amikor a legjobb öt közé jelölték Deák Kristóf rövidfilmjét. Ebben a kisfilmben ugyanis minden a helyén van: élnek a képek, pazar a ritmus (azok a mondókákra, gyerektapsolásra svenkelő montázsok!), az osztályba tökéletesen beilleszkedő operatőr pedig igaz pillanatok – elkapott mosolyok, lecsúszott tockosok – hosszú sorát fényképezte le. De ne legyenek kétségeink: ezen a ponton a minőség mellett már inkább az ízlés számít, például a film végére kanyarított pozitív végkifejlet, na meg a témaválasztás, amely a versenyszellem káros mellékhatásait hánytorgatja fel, és ezért Amerikában legalább annyira húsba vág, mint itthon.

Új diák érkezik az iskolába. Félénk, copfos kislány. Megtetszik neki a kórus, beveszik. Alapelv, mondja az igazgató, hogy mindenkit felvesznek az országelső kórusukba, amely sorra nyerik a versenyeket. A tanárnő, a kedves Erika néni, akit a szülők is, a diákok is körberajonganak, az első próba után mégis letiltja az éneklésről. Azt kéri tőle, csak tátogjon, ne húzza vissza a többieket. Majd különórán korrepetálja. És vegyen csokit kifelé menet.

Jelenetek a filmből
Jelenetek a filmből

Ezzel pedig Deák Kristóf mindjárt több fogós kérdést is nekiszegez a nézőnek. Például arról, hogyan erodálja a jellemet a túlbuzgó versenyszellem, hogyan ölheti ki az empátiát a vágy a mindenáron való győzelemre. Itt történetesen egy tanár akar mindenáron nyerni, és ez a pedagógiai elveire is kihat. Érzelmileg zsarolja a gyerekeket, azzal, hogy ha kilépnek a kórusból felháborodva, a többieket fosztják meg a győzelemtől. Van jó megoldás? Ha az igazságérzetére hallgat az ember, és felszólal, hogy felrúgja a status quót, azzal a közösségnek is jót tesz? Nem robbantja mindjárt szét ezt a megalkuvásaiban boldog kis csoportot, ha lázad?

Dehogynem. Ez történt a valóságban is: a szülők felháborodtak, a botrány kitört, a kórus feloszlott. Deák Kristóf azonban nem ragaszkodott az eredeti történethez, amit a svéd lakótársától hallott, és amiből a kisfilmet írta. Így sérült ugyan a lélektani realizmus, hiszen nincs olyan kisközösség, amelyik ilyen tökéletesen összezárna, és ne okozna benne konfliktust, ha félredobják a győzelmet, de a rendező vállalta ezt, hogy inkább az összefogás erejéről mesélhessen, és arról, hogy a gyerekekben talán megvan még az ösztönös igazságérzet, amelyet felnőttkorukra, ha boldogulni akarnak, úgyis félretolnak majd hétköznapi kompromisszumokban. A Mindenki lezárása épp azért markolja olyan erősen a szívünket, mert felkelti a reményt, hogy talán így is lehetne, és a nosztalgiát, hogy mikor még gyerekek voltunk, talán mi is tudtuk másképp.

A képek forrása: MAFAB
A képek forrása: MAFAB

Vágybeteljesítő kölyökfilm ez, mint a többi, amelyben a felnőttek világa elleni lázadás lelkesít. De közben bölcs is, mert tudja, hogy lázadni csak csendben érdemes, ha a hatalom elhallgattat valakit, mert a szavakat úgyis kiforgatják. És tudja azt is, hogy ez a mindenki számára elérhető, de sokakat kirekesztő látszatdemokrácia a legrosszabb választás a tanárnő részéről. Pedagógiai szempontból is, hiszen önértékelési zavart szül azokban, akiket látszólag egyenlőként beemel a többiek közé, de a hallgatással megaláz, másrészt politikailag, hiszen a jutalmazási rendszerrel (csoki + svédországi utazás) épp arra nevel, hogy a gazdasági és édességbeli előnyökért cserébe félretegyük az erkölcsi aggályainkat. Hogy kussoljunk, és akkor mindenkinek jobb lesz. A kórus nyerni fog, és minket is befogad a közösség.

Mindezt kedvesen, humorosan, olykor – hogy ezzel a gyerekfilmes szakszóval éljünk – rettentő cukin tálalja a Mindenki. Előbb szórakoztat, és csak aztán szembesít, kellemesen kiszámítható történetével senkire nem hoz szívbajt, és végképp nem aktuálpolitizál. De meggyőződésem, hogy az 1991-be helyezett film a rendszerváltásról sem akar semmi érdemlegeset mondani (akkor nem földrajzot tanítanának az órán, hanem, mondjuk, történelmet). Inkább csak kérdez, elsősorban a képlékeny gyerekkorról, amikor a válaszoknak még identitásformáló hatása lehet, a hallgatásnak, mulasztásnak életre szóló következménye.

Deáknak is megvan a maga válasza (ez nyilvánvaló a fináléból), de engedi, hogy mindenki másképp olvassa a Mindenkit. Hogy ki az iskolai versenyszellem áldozatának, ki autokrata elnyomónak lássa a tanárnőt, ki jogosnak, ki mást – igen, a tanárnőt – feleslegesen megalázónak a rebellis gesztust. Ettől a nyitottságtól lesz izgalmas alkotása, ez a sokrétűség jelzi, milyen jól rátapintott valamire a rendező. És ez adhat reményt, hogy nem kell ide világmegváltás: (film)nyelvújítás nélkül is lehet Oscart nyerni. Csak a középutat kell megtalálni, amely a nézők, a kritikusok és a díjkiosztók szívéhez egyaránt elvezet. Sikerült ez már másnak is, Antal Nimródnak, vagy Ujj Mészáros Károlynak legutóbb, talán a Spielbergnek teát hordó, Koltai, Bacsó, és Goda Krisztina mellett vágóasszisztenskedő, de ezzel a remek kisfilmmel végre a saját útjára lépő Deák Kristófnak is menni fog. Megérdemelné – az Oscarral együtt.

A Mindenki megtekinthető az HBO GO-n.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek