NEXTFESZT 2017 / Trafó
2017.01.31.

A NEXTFESZT második kiadása nem a nagy dobások fesztiválja, hanem a Trafó kicsi és még kisebb tereibe befészkelt kísérleti daraboké, ha szigorúan a tánc felől érkező alkotók premierjeit, és a már bemutatott, de csak ritkán elcsíphető produkciókat nézzük. KRÁLL CSABA ÖSSZEFOGLALÓJA.

A sok, kicsi, apró persze sokra megy, a gyanútlan szemlélő mégis joggal gondolhatja azt, hogy ez a „sok” még mindig nem ad ki egy jól körül határolható és jól kommunikálható egészet. Ám ha meggondoljuk, ez valahol természetes is, hiszen a rohamtempóban változó világgal annak értelmezési keretei és művészi visszatükröződései is rohamtempóban változnak, ez pedig itt és ma sokkal inkább a klipszerűség, a töredezett nyelv, a műfaji határátlépések, mint a nagy, letisztult formák és átfogó értelmezések felé tart. Ugyanakkor azt is érzékelni, bár ez nyilván kor(szak)függő is, hogy egyetlen korábbi hazai táncos alkotónemzedék sem volt annyira reflektív – önmagára, a néző szerepére, a művészeti hagyományra és az őket körülvevő valóságra – mint ez a mostani, az ipszilonos. Reflexiója ráadásul sokszor nem is egycsatornás, hanem kész reflexióhálózat, nem egyszer olyan élénk – és minden korábbinál szorosabb és élesebb! – per- és párbeszédben áll mindazzal, ami a figyelmére rászolgál, hogy már-már az a gyanúnk, új(generációs) művészet nem is létezik a reflexió melegágya nélkül.

Between the world and me
Between the World and Me

Vegyük például Valencia James Between the World and Me című darabját. Hallottunk valaha olyat, hogy egy táncos itthon kiálljon és az őt nőként és származásában ért sérelmekről, az elutasítás sztereotípiáiról beszéljen – ugye, nem? És nem azért, mert ez a jelenség nem létezett. A Magyarországon élő, korábban a Bozsik Yvette Társulat és a Tünet Együttes munkáiban is szereplő, barbadosi származású Valencia James azonban pontosan ezt teszi röpke félórás szóló performanszában. Nincsenek illúzióim, ez az előadás épp azokhoz nem fog eljutni, akikhez kellene, de hogy valaki veszi a bátorságot, és egy a személyét is érintő kellemetlen témáról, önmagát is boncasztalra téve, csípős iróniával vegyes nyíltsággal megszólaljon, az már önmagában (kis?) nagy lépés az előítéletek lebontásához vezető beláthatatlanul hosszú és rögös úton.

Ráadásul minden a helyére került a darabban, amióta először láttam: összefogottabb, szikárabb lett, ugyanakkor nem veszítette el humoros élét, James pedig bámulatosan belenőtt a magára testált feladatba. A kérdés, ami az előadás részben rövid szöveges kommentárokkal is kísért mozgásetűdeiből, hol nyíltan, hol burkoltan nekünk, nézőknek van szegezve – határozottan üt. Mit kell tennem ahhoz, hogy elfogadjatok? És James, a választ meg se várva, már sorolja is több, egymáshoz lazán kapcsolódó képtöredékben azokat a (sajnos egyáltalán nem légből kapott) sztereotípiákat, ahogy a többségi fehér társadalom róla mint nőről, ráadásul mint más bőrszínű nőről gondolkodik. Vigyorgó, csillogó szemű hajasbabaként sétafikál fel s alá merev mozgással, szexin rázza a fenekét, torz majompofát vág, de hibátlanul hozza az olcsó folklórshow-k közvetítette bővérű egzotikus táncosnő imázst is. Kifordítja és eltorzítja magát, bízva abban, hogy e sztereotípiákon keresztül megnyer magának bennünket, hogy elfogadásra talál, miközben persze rögtön le is leplezi ezzel az előítéletességet, az általánosító véleményeket. Egy röpke idézet erejéig még a sztereotip gondolkodás alá lovat adó kritika is megkapja a magáét, az előadásban elhangzó egyetlen, magyar nyelvű mondat pedig („Takarodj haza Afrikába!”) nyugtalanító fenyegetésként mutat rá arra, hogy James-nek a mai magyar valóság egy fekete oldaláról felskiccelt kórképét igencsak kemény személyes tapasztalatok támaszthatják alá. Végül halkan eldúdolja a magyar himnuszt. A himnusz eldúdolása egyben kérdés is. Így már be- és elfogadjuk?

vass imre: játék a peremvidéken
vass imre: játék a peremvidéken. Fotó: Csányi Krisztina

Az idei NEXTFESZT előadásaira egy műfajilag meghatározhatatlan „izével” (az alkotó definíciója!), vass imre: játék a peremvidéken című – így, csupa kisbetűvel – trafós épületbejárásával melegítettem. Ha bemelegítésnek lehet nevezni azt a közel egyórás, a végén kis meditációval megfejelt közös sétát, melynek során – mínusz fokba ki, fűtött helyiségbe be – a pincétől a második emeleti irodából nyíló tetőteraszig (micsoda panoráma!) tucatmagammal bebarangoltuk az épület fő közlekedési útvonalából kieső tereit, zugait is. A vezetés csak felszínesen hajaz a Színházak Éjszakáján tartott színházbejárásokra, hisz Vass azzal az alternatív Trafóval ismertet meg bennünket, aminek ő (nem akármilyen, hanem) szellemi, spirituális jelentőséget tulajdonít, mely szándékot egyszerre lehet s kell komolynak és viccesnek tekintenünk, és nagyjából ez is a cél. Vass eleve így nyit, ezzel a cinkos összekacsintással, de aki belemegy a játékba – amiben ugyanúgy vannak kínosan feszengő pillanatok, mint őszinte víg hahoták, ám ez is, az is belefér –, jól szórakozhat, nem kell mindig és mindenáron halálmély entellektüelnek látszani.

Szóval Vass – mint rögvest tudomásunkra hozza – ezt a kis körsétát a Trafó épületével szoros szimbiózisban prezentálja, ő és a ház, a két jó barát; az installációk, amiket látni fogunk (sic!), a valóság hű másai (sic!); az emeleti folyosón elhelyezett, békesség, harmónia, szeretet és egyéb címkével ellátott lepusztult forgófotelokat csak a mi kedvünkért ásta elő a raktárból, hogy ha beleülünk, magunkba szívhassuk azt az érzést, amiben éppen hiányt szenvedünk; az alagsori öltöző egyik zuhanyfülkéjébe préselődve a heringélmény csak nekünk szól; a Trafó Galéria melletti férfivécé legszélső fülkéjében ülve pedig ha – dolgunk végezve/végeztével – csendesen elmerengünk, egyedül mi lehetünk fültanúi a ház igazi hangjának (az ott futó csatornahálózat jóvoltából), senki más. És így tovább. Mire végzünk, nagyjából tudjuk is – no, nem azt, amit eddig hiányként éltünk meg a Trafóból, hanem hogy – milyen gyermeki lélek szorult „Vasiba”.

Téli utazás
Téli utazás

Molnár Csaba és Márcio Canabarro különleges vizualitású Téli utazása műfaját tekintve szintén peremvidék, hiszen a nyugati kultúrkörben már évtizedek óta bejáratott, az ismeretterjesztő előadást színházi (és más) elemekkel vegyítő úgynevezett lecture performance gyakorlatilag teljesen gyökértelen idehaza. A két alkotó korábban, a Lábán-díjas Tropical Escape-ben már meggyőzően kísérletezett a formával, ám míg ott a kommentáló/magyarázó/kifejtő szöveges rész a darab végén, külön blokkban kapott helyet, itt a sokféle és nagy mennyiségű, angol nyelvű szövegintarzia át- meg átszövi a produkció egészét. A Téli utazásban hol a vizualitás, hol az elhangzó történetek, hol a játék szabad, performatív jellege kerekedik felül, egyszer a szavak, másszor a képek világa felől érkeznek erősebb ingerek, és az alkotók szándéka pontosan ez, hogy olyan dús és ingergazdag környezetet teremtsen a – helyét szabadon megválasztó – néző számára a Trafó Klub oszlopokkal megtört, szűk, de barátságos terében, amin nem csak ezen az estén, de akár még hetekig is békésen elmazsolázhat magában.

A minden értelemben, tehát úgy mondanivalójában, mint kifejező-eszközeiben szélsőséges végpontok között ingázó darab politikai, társadalmi, művészeti kérdéseket egyaránt érint, ami leginkább közös bennük, az élc, a kritikai megközelítés. Hogy mégis mi hozza közös platformra például az erőszaktételt nyíltan vagy ironikusan tematizáló malackodó szerepjátékokat, mondjuk, Botticelli Vénusz születésének reprodukciójával vagy az utcán található kutyagumik újrahasznosításáról szóló hosszabb eszmefuttatással („szarba lépni nem szerencse”), azt megválaszolni egyszerre lehetetlen és rémesen egyszerű. A lehetetlennel értelemszerűen nem foglalkoznék, a másik ok ellenben több mint kézenfekvő: ugyanis ezek azok a témák, felvetések, élmények, amelyekhez Molnárt és Canabarrót személyes kíváncsiság, érdeklődés és tapasztalat fűzi, amiről mondandójuk van, éppen ezért semmi kivetnivalót nem találok abban, ha néző nem mindenhez tud kellő hatékonysággal kapcsolódni, az alkotóknak már akkor is nyert ügye van, ha a rengeteg impulzus közül – ha nem is mind, de – sok betalál.

A Téli utazás erősen home made-jellegű (a darabnak nincs jelmez- és díszlettervezője, a kiállítási tárgyaktól a ruhákon át a kellékekig minden az alkotó-előadók szerzeménye vagy munkája), a többségében saját, de importált szövegrészeket is tartalmazó textuson is érződik ez a hatás, váltakozva hangzanak el költői, anekdotikus, kiáltványszerű vagy társadalomkritikus monológok, szövegbetétek. Ezekben – és persze performatív átfordításaikban –  Molnár és Canabarro egyszerre lép fel nőjogi- és LMBTQ-aktivistaként, zöldpárti érzékenységgel, a tánc kozmikus jelenségének fogadatlan prókátoraként (a tánc nem vész el, csak láthatatlan anyagrészecskékké alakul), képzőművészeti akciók lebonyolítójaként és alanyaként, humanista szónokként, de mindenekelőtt szabad, érzékeny, cselekvő alkotóemberként. A Canabarróhoz köthető önvallomásos történetek talán a leginkább felzaklatóak: „A jóga segít nekem, hogy kezeljem a bűntudatomat”, mondja. Brazíliáról, szülőhazájáról beszél, nem szárazon, de élményszerűen, az emberi jogok megsértéséről, a határtalan korrupcióról, a civilek vegzálásáról, az oktatás ellehetetlenítéséről. Őt hallgatva persze nem tudunk nem arra gondolni, hogy ezek a problémák nem csak a dél-amerikai kontinens legnagyobb államának égető problémái, hanem más – nem egy, nem kettő –, papíron szuperdemokratikus ország mindennapjaiba is begyűrűztek, vagy már régóta ott tenyésznek. Lehet, de talán nem is kell feltétlenül csak másokra mutogatnunk.

Kurd Ni Ovel
Krund Ni Ovel

Vadas Zsófia Tamara és Gryllus Ábris zenész, médiaművész Krund Ni Ovel című darabjának megtekintéséhez az emeleti próbaterembe vándorlunk fel. A nézőt fogadó látvány hideg és kimért: a terem hosszanti falán fehér spagetti függöny, a földön elszórva csak az előadás adott pontján felvillanó neoncsövek, a térbe állított (hang)pultnál a két előadó, talpig feketében, a pulton átlátszó folyadék(ok)kal félig telt üvegpoharak. Vadas már tesz-vesz körülöttük, akár egy bűvészinas, aki előkészíti a terepet a mutatványhoz, miközben az egyik oldalról – ki állva, ki ülve – körbefogjuk őket. A tér nyomatékosan installatív hatású, ahogy a produkció és a cím maga is azzal az újkeletű kortárs képzőművészeti tendenciával rokon, mely bizonyos művek dekódolásához elengedhetetlennek tart némi háttérinformációt, kiegészítő ismeretet megosztani.(Ai Weiwei berlini Konzerthaus oszlopaira installált 14 ezer darab narancssárga mentőmellénye valószínűleg nem szólt volna akkorát, ha nem értesültünk volna arról, hogy a mellények Leszbosz szigetéről származnak, és ezáltal az Égei-tengeren át Európába menekülők tragédiájára emlékeztetnek.)

A Krund Ni Ovel cím elsőre értelmezhetetlen, csak a darabismertetőből derül ki, hogy Beyoncé Drunk in Love című számának betűkeveréke. A címfelszalámizás azonban nem önkényes, egész pontosan jelzi azt a dekonstrukciós törekvést, ami a dallal és áttételesen a popkultúra imaginárius jegyeivel az elkövetkező szűk negyven percben történni fog. A terembe lépésünkkor nagyon halkan még az eredeti Beyoncé-sláger szól, arra viszont, amit azután látunk és hallunk, az illúzióvesztés talán a legjobb szó. A mámorból való kijózanodás, a csillogással palástolt üresség leleplezése és az ennek romjain felépülő új rituálé, a minimál elektróval kihajtott transzállapot: a test szétrázkódása, szétforgácsolódása és milliónyi pixelre hullása a térben.

Az illúzió(vesztés) következetes: olyan, mintha az egész jelenséget laboratóriumi körülmények között tesztelnénk és szerkezetére bontanánk. A belépéskor kezünkbe kapott pezsgőspohárban nem alkohol, hanem buborékos ásványvíz pezseg. A faarccal felrobbantott konfetti-bomba sem üdvrivalgást, csak összecsapódó tenyerek érzelemmentes, monoton ritmizált játékát váltja ki. S bár az egymásba öntött színtelen folyadékokból csodák csodájára kék, vörös, lila, majd (mással és másként) összekeverve ismét színtelen lesz, de ez (is) steril csoda, felhajtás nélkül. Másnap, miután megnéztem Beyoncé videoklipjét, akkor jöttem rá, hogy Vadas a testtranszformációt megelőző pózait valószínűleg innen mintázta. Így lett Beyoncé tengerparti homokban kéjesen vonagló alakjából narratíva nélküli, monokróm, fekete-fehér képkocka-sorozat, hogy aztán még ennyi se maradjon belőle, csupán egy széles vásznú hangyás „képernyő”, mint adásszünet idején a régi tévékészülékeken.

A NEXTFESZT szinte befogadhatatlanul nagy és sokrétű programkínálatában a kifejezetten táncos kortárstánc-előadások közül nem csak az Eclipse épített a party-szituációra, Cserepes Gyula közel egy éve, Ljubljanában bemutatott, Selfy című munkája is ilyet szimulált, interaktív, részvételi színházi köntösben. És ahogy annak idején az Eclipse elemzésekor párhuzamot vontam a néptánc és a techno színpadra kerülése között, megvilágítva, hogy nincs ebben semmi rendkívüli, úgy most akár folytathatnám is a párhuzamot, hiszen a Selfy – a vezetettség és a közösségteremtés szándékából kifolyólag – valahol ott libikókázik az interaktív performansz és a modern táncház határán.

Cserepes kérésére, aki az előtérben fogad bennünket, egymás kezét fogva, a Lánc, lánc, eszterlánc kezdetű gyerekdalt énekelve kígyózunk be a Trafó nagyszínpadára, mint az óvodások, majd kanyargunk erre-arra hosszan a félhomályban, míg vezetőnk csigavonalban jó szorosan fel nem csévéli közel hatvan fős, kényelmesen andalgó csapatunkat. Személy szerint nem érzem infantilizálva magam, inkább a gyerekkor élményei köszönnek vissza, amikor még semmiből nem állt megfogni egy idegen kezét, a bizalom töretlen volt. Cserepes ezt a törékeny kapcsolati hidat építi tovább és fordítja át személyessé, amikor a kör közepéről indulva egyesével mindenki elé odaáll, és mond egy (magára vonatkoztatott, de rólunk/nekünk is szóló) rövid, angol nyelvű mondatot, az „I am...” szókapcsolattal, amiben lényegében tükörként használja magát felénk. Akit ismer, azzal könnyebb dolga van, akit nem, ott figyel és improvizál, a látható személyiségjegyekből indul ki. Innen, ebből az érzékenyítő, elfogadást és azonosulást kifejező gesztusból aztán már csak egy ugrás, hogy Mádi László lüktető elektronikus zenéjére lazán, különösebb erőlködés nélkül beindítsa a partyt. A részvétel nem kötelező, működik a szabad akarat (hatan-nyolcan, ha távolabb húzódnak), de Cserepes valahogy mindig oda bűvészkedi magát, ahol a pezsgés kicsit alábbhagy. Jó félórán keresztül, mint a higany cikázik le és fel a tömegben, szítja a tüzet, serkenti a táncot, több-kevesebb sikerrel próbálja áthagyományozni transzállapotát. És ha azt nem is éri, mert természetesen nem célja az előadásnak, hogy úgy hullámozzon a tömeg, mint egy valóságos techno partyn, ha ő odasüvít valaki mellé, nehéz megállni, hogy a test ne reagáljon önkéntelenül is a másik test „felhívására”.

Az előadás zárlatában Cserepes újra kézbe veszi az irányítást, és amit korábban állított (velünk kapcsolatban, de) magára vonatkoztatva, azt most tagadólag ismétli meg. Ezzel engedi el képletesen a kezünket, vágja el a közte és köztünk levő láthatatlan köldökzsinórt, hogy végre ő is újra az lehessen, aki: Cserepes Gyula.

Szerző: Králl Csaba