Anyám tyúkja 2. / Örkény Színház
2017.02.27.

Aznap, melynek hajnalától kezdve – ahogy a veronai baleset híre széjjelfutott – fájdalomtól támolygott az ország, meghatározott munkarend szerint, este héttől, verseket mondtak az Örkény Színház színészei. GABNAI KATALIN KRITIKÁJA.

Nem először tették ezt. Az Anyám tyúkja 1. című összeállítás, ugyancsak Várady Szabolcs által válogatott és Mácsai Pál által szerkesztett-rendezett két része 2014 áprilisában hangzott el először, Izsák Lili most is szemet gyönyörködtető, egy parasztház ámbitusos oldalát elénkbe hozó díszletében. Az azóta is futó produkció előadói retró ruhákat hordanak, a hetvenes évek falusi tanítóinak városba menő holmijait viselve, de a mostani öltözékek nem is jelmezek, inkább a személyességet hangsúlyozzák. 

Pogány Judit, Kerekes Éva
Pogány Judit, Kerekes Éva

Kevés dologhoz hasonlítható az az érzés, amikor elkezdesz egy sort, mert a pillanat épp előhívja, s akkor a jelenlevők közül valaki folytatja azt. Vagy fordítva. A közös vagyonnak ezt a mámorát jól ismerik azok, akiknek megadatott a minőségi együttlétek öröme, s akiknek voltak mesterei és örökhagyói. A 2014-es bemutató versei akár egy villamos összeverődött magyarjainak megszólítására is alkalmasak, alapízük a friss vízre, olykor erős kávéra emlékeztet, a válogatás első túlélő csomagnak számít. A 2017-es este ennél bensőségesebb családi alkalom, látogatás egy még nem birtokolt palotában, amikor az idősebbek először kínálják meg borral az ifjakat, s tudva a kincsek helyét, néha kihúzzák az intarziás szekrények titkos fiókjait is.  

A produkció formailag hasonlít kissé az önálló estekre, amik az előadók rejtett képességeit tudják felvillantani, de ennél is fontosabb, hogy a színészek ilyenkor aktuális állapotát tudják megmutatni a kornak, melynek „ők a foglalatjai”. Emlékezzünk csak a hajdani Egyetemi Színpad Latinovits és Mensáros estjeire. Ez a versválogatás, az Örkény Színház önálló estje, hőmérője és Geiger-Müller számlálója mostani időnknek. 

A Magyar Kultúra Napjának előestéjén tartott, epikuroszi bölcsességű felvilágosító óra az elmúlásról szól. Nem tanóra, nem kánon-bemutató, csak afféle családi örökítő szertartás, jelen esetben felnőtt tartalommal. Ha nem az adott színészek ajkáról hangzanának el a sorok, nem születne meg az az össz-jelentés, amivel megajándékozódunk. Sokat számít, hogy ki mondja, és hogyan mondja a rábízottakat. Mintha látogatási idő lenne, úgy fogadnak bennünket. Előtte azonban még, kizárva minden lelki közelharcot, finom hárítást is kiírnak a képzeletbeli kapura, Kákonyi Árpád zenéjével: „Csak az olvassa versemet, ki ismer engem, és szeret…” (József Attila). Aztán beszélgetni kezdenek velünk. Znamenák István első megszólalásában (Karinthy Frigyes: Előszó) érződik a döntés utáni, mániákus állapot heve, a második részben karikatúraként indított Vajda János versben (Húsz év múlva) pedig hegyet-völgyet jár be érzelmileg, s előcsalja könnyeinket. A premieren úgy tűnt, mintha a filosz alkatú Bíró Kriszta izgulna legjobban. Első megszólalásakor (Weöres: Hála-áldozat) talán fölösleges is hanyatt feküdnie a lócán, korán van az még, szoknunk kell a helyzetet. S éppen a színész okossága és érzékenysége teszi tán, hogy meghatott igyekezetében később fölöslegesen összegyűri a Tóth Árpád verset (Esti sugárkoszorú), apróra hajtogatva annak sorait.  

Nagy élmény Nagy Zsolt minden megszólalása. Az ő csöppet sem zengő orgánumán brutális egyszerűséggel szólal meg A Dunánál (J.A.), A Gare de l’Esten (Ady), s mély lírával az Egy estém otthon (Petőfi). Ha a talponállók népét is ez a hang szólítaná meg (már ha megszólítaná őket egyáltalán valaki), elképzelhető, hogy azok ott, a hatnapos borostájukkal és az átmelegedett stampedlis pohárral a kezükben is megértenék, és hinnének neki. A középnemzedékbe épp beérkező, nagy tehetségű Takács Nóra Diána biztos zenei érzékkel mondja el Somlyó Zoltán Hajnali imádságát, később pedig egészen monumentális élménnyé növeli a Medvetáncot (J.A.). Viszont a Minek nevezzelek (P.S.) kissé túl lett rajzolgatva, s nem született meg az a tervezett fotónegatív, ami még kiadja a lényeget. 

Legtöbb esetben érvényes megoldást hoznak a fiatalok: Dóra Béla, Vajda Milán, a Kassákot remekül mondó Jéger Zsombor, s a kiválóan teljesítő Zsigmond Emőke. Néha még a küszködésük is szívderítő, hisz milyen öröm Patkós Márton nagyszerűen elmondott Feltámadott a tengere (P.S.), ha a Kései sirató (J.A.) elmondása még inkább csak kísérletezgetésnek számít is, akárcsak Kókai Tünde gyermeki mód egyszerű Kosztolányija (Akarsz-e játszani). Kókai viszont Petri György Petőfi téri melodyját adja elő ijesztően aktuálisan. Jó, hogy a fiatalok sokszor énekelnek, de az is, hogy az idősebbekkel együtt, kórusban szólaltatják meg a műveket (Illyés: Egy mondat a zsarnokságról, Weöres: Száncsengő). 

Jelenet az előadásból.
Jelenet az előadásból.

Máthé Zsolt Bornemisza Péter Cantio optima című versével kezdi, majd Jókai Nyelvtani gyakorlatok című bájos szövegével cifrázza a „menni vagy maradni” keserű motívumát. A közéleti gondokat magánbánatokkal összecsengető első rész legsúlyosabb verse a Pogány Judit által elmondott József Attila: Hazám. Igen, körülbelül ezért jöttünk, ez nyomja a szívünket, meg az, amit később ugyanő Orbán Ottó Dán királyi számvevőjeként sorol elő. Pompázatos esemény a Vajda Milán által fölhozott halálfélelem témáját (Kosztolányi: Ha negyvenéves elmúltál) professzionista módon kibontó Epres Attila magánszáma (Tóth Árpád: A Palace-ban). Elismerésre méltóan küzd a feladattal Kerekes Viktória, de talán Orbán Ottó Hallod-e te sötét árnyék című versének mégsem az ő vállát kellene nyomnia. Érthető persze a probléma, hiszen ha a rendezés megengedné úgy elmondani ezt a verset, ahogy az írva van, mindenki mehetne haza, utána meg se lehet szólalni. De így meg csak félig jön át a mű nagyszerűsége. Viszont: legalább találkoztunk vele, és senkinek sincs tiltva, hogy magának újra elmormolja, vagy titokban elénekelje, a költő által megadott nótára („Hallod-e te, szelídecske…”).  

Kerekes Éva tág clown szemekkel idézi Szép Ernő Hová megy egy ákáclevél című versét, rácsodálkozva a halálra, Mácsai Pál meg szívszorítóan mondja el Kosztolányi Halotti beszédét, rácsodálkozva az emberre. Az első rész ékessége Für Anikó csodásan komponált koloratúr produkciója, amikor Határ Győző Üveggolyó című versét mutatja be. Ízes megszólalás Csuja Imre futballistákról szóló Jékely verse, meg az első részt záró Illyés epigrammája (Egy népfinak). S később Csuja Imréé az egyik legérdekesebb kísérlet is, Arany Családi körének lebegtetett elmondása. Rendezői és színészi önuralom kell ahhoz, hogy ezt a verset, nem engedvén az idillbe beleveszni, úgy tolmácsolja nekünk most valaki, hogy mögötte érződjék az elveszített, vagy az el sem is nyert „Éden” miatti folytonos zokogás. 

Fotók: Puskel Zsolt, PORT.hu
Fotók: Puskel Zsolt, PORT.hu

Gálffi László előadásában hangzik el nagy verseink egyike, Kosztolányi Szeptemberi áhítata, a Hajnali részegség „vendégség-érzetének” párverse, a létélmény szorongató, s egyszerre felemelő feldolgozása. Az egész est jellemző gesztusa az ebben lévő felkiáltás: „Jaj, hadd mutassam…” Nem sorrendben sorolom az elhangzottakat, s ezt bátran teszem, hisz az okosan ellenpontozó szerkesztés sem csupán a közönség figyelmének megtartását szolgálja, arra is megtanít, hogy azért mert épp csak egy dologra figyelünk – mindig minden van. 

Tamkó Sirató Károly Tengerecki Pál című, itt groteszk módon Bornemisza Péter szövegére rímelő versét és Petőfi Befordultam a konyhára című klasszikusát a biztos ritmusérzékű Novkov Máté mondja el. Nevét ettől az estétől fogva jegyezni kell, ígéretes színész készül itt, tessék, csak előre, csak előre! Nagyon kedves a férfikar, amikor Weöres Rumbá-ját, s amikor Dóra Bélával Nadányi napozó nőkről szóló versét adják elő. (E vers címének ismertebb és dinamikusabb változata a Nők a tetőn, de van kötet, amiben a vers első sorához igazított, döcögőbb alak szerepel.) Ficza István Szabó Lőrinc sok nő számára dühítő versét (Semmiért egészen) jól kidolgozott szerepben adja elő. Hihetetlen, hogy végig bírja nevetés nélkül, hozzá segítve ezzel a közönség egy részét, hogy magában megfogalmazza: na, ez az, amit aztán végképp nem! 

A szerelmi blokk Petri György: Hogy elérjek a napsütötte sávig című keserű opuszával zárul, Polgár Csaba üvegtisztaságú versmondásával. S ezzel a művel lépünk fel a fináléhoz vezető lépcsőre. Ami most jön, az színháztörténelem. Míg a többiek körülállják, Gálffi László mondja el Vörösmarty Mihály Az emberek című jajkiáltását, legtitkosabb sejtéseinket felszínre hozva. Ez olyan előadói teljesítmény, amely a valaha volt legnagyobb elődökhöz emeli őt. Égető a fájdalom, akárcsak József Attila versében (Thomas Mann üdvözlése) a vágy, amivel Mácsai Pál a békéltető értelmet invitálja közös hajlékunkba. De Thomas Mann nem jön. Pilinszky Apokrifje tesz fel fájó koronát az estre, Pogány Judit előadásában, majd eléneklik Weöres Sándor Kákonyi által megzenésített Boleróját

A végkicsengés az tehát, hogy „Mind elmegyünk”. Nem ijesztésképp szólnak, csak, hogy tudjad. Ha teheted, s még itt vagy - ahogy Rilke mondja – „Változtasd meg élted.”