Renée Fleming Budapesten
2017.01.27.

Január 21-én az Erkel Színházban rendezték Renée Fleming immár második budapesti ária- és dalestjét, amelyet napjaink egyik legkiválóbb dal-zongoristája, Hartmut Höll társaságában adott. MALINA JÁNOS KRITIKÁJA.

Műsorát Renée Fleming a 19. század végének és a 20. század legkezdetének dalaiból és operarészleteiből állította össze – szemmel láthatólag, de a közönségnek mondottakkal is összhangban, a személyéhez legközelebb álló alkotásokból. Ilyenképpen a program meglehetősen vegyesnek, bár mindenképpen változatosnak, és – tekintettel a kiváló előadóra – a közönség figyelmére mindvégig méltónak bizonyult.

Renée Fleming
Renée Fleming

Fleming egy hat Brahms-dalból álló válogatással kezdte, mintegy leszögezve  a komoly és magasrendű művészet iránti elkötelezettségét, egyszersmind biztosítva azt a nyitó gesztust, amelyre azután a harmadik ráadás, Richard Strauss Morgen című dala záró gesztusként visszautalhatott. (A kettő között csakis franciául, olaszul, németül, illetve két ráadás erejéig angolul énekelt.)

Kicsiben már a hat Brahms-dal – Ständchen, Die Mainacht, Mondnacht, Meine Liebe ist grün, Wiegenlied, Vergebliches Ständchen – magába sűrítette az est folyamán megjelenített szituációkat, hangulatokat és karaktereket; vagy legalábbis jó részüket. Vágyakozás és magány, csendes boldogság és komikus színpadi szituáció egyaránt feltűnt a különböző ciklusokból gondosan összeválogatott dalcsokorban, alkalmat adva a szólistának arra, hogy megmutassa, milyen őserővel tudja a közönségre sugározni a zenében rejlő emberi helyzeteket. Már itt hozzá kell tennünk ehhez, hogy mindebben tökéletesen egyenrangú társa volt Hartmut Höll, akinél nehéz elképzelni finomabb hallású és érzékenyebb zeneiségű zongoristát: Höll színekben tobzódó játéka arra a csodára is képes, hogy a hallgató szinte nem is gondol arra, hogy az operarészletekben nem a zenekart hallja, hanem csupán valamilyen pótlékot.

Brahms után négy francia számot hallottunk Renée Flemingtől. Előbb egy operarészletet, mint maga elmondta: egy hozzá különösen közel állót, a széplelkű kurtizán, Thaïs bemutakozását Massenet hasoncímű operájából. Valóban: nagy szerep, ellentmondásoktól tépett lélek, s ez Fleming élményszerű előadásában is benne rejlett. Fauré, Saint-Saëns és Delibes dalai közül a második, az Hugo-versre komponált Soirée en mer pedig szépen mutatta meg Saint-Saëns kiemelkedő lírai teljesítményét, sőt a vers magas művészetét is. Mint a Brahms-dalok sora, a francia daloké is üde zsánerképpel – Les filles de Cadix – zárult, melynek vizuális spanyol koloritját néhány rendkívül finom, táncot imitáló mozdulattal is tökéletes biztonsággal fel tudta idézni.

Hartmut Höll
Hartmut Höll

Az érzések nüanszain és a kifejezés szuggesztivitásán túl a félidő Renée Fleming további ragyogó képességeit is nyilvánvalóvá tette, így elsősorban a dallamvonal, a dallamépítkezés hallatlan tökélyét és biztonságát. A megszokott varázserővel hatott továbbá az a mindent átható finomság és könnyedség, amelyet Fleming a legsötétebb és legdrámaibb pillanatokban is megőriz, és amely egyaránt vonatkozik a technikára, a mozgásra és voltaképpen a személyiség egészére. Konkrétan az énekesnő hangjának mozgékonysága, illetve az intonáció magától értetődő problémamentességére is gondolok. Nem hagyhatok ugyanakkor szó nélkül két hiányosságot. Az egyik, hogy a hang, amely bár, ha kellett, erőteljes volt, valahogyan korábban is mindig puha maradt, most gyakran keltette azt a benyomást – legerőteljesebben a magas regiszterekben –, hogy elveszti magvasságát, ezüstfonalszerű középpontját, és picit „életlenné”, fuvolázásszerűvé változik. A másik probléma, amely meglepő ellentétben áll Fleming kifejezésének intenzitásával, a bizony inkább csak 50%-os szövegérthetőség – mintha a mássalhangzók is kikerültek volna a fókuszból.

A teljes egészében olasz darabokból összeállított második rész, csakúgy, mint az első, egy nagy mesternek szentelt hosszabb blokkal indult: Renée Fleming és Hartmut Höll Verdi Otellójából adta elő a „Fűzfa-dal” és „Ave Maria” címen ismert torokszorító nagyjelenetet. Talán a színpad tartósan felidézett atmoszférája segítette hozzá az énekesnőt ahhoz, hogy ebben a részben hangilag kitárulkozzon és egyben koncentráltabbá, természetesebbé is váljon. Ennél is fontosabb, hogy a lélekrajz, a halál és a felfoghatatlan megaláztatás borzongató sejtelmének ábrázolása egészen magasrendű művészettel történt; minden tekintetben ez volt az est csúcspontja. Ehhez képest levezetésnek számítottak Paolo Tosti, Stefano Donaudy, Cilea és Leoncavallo dalai és áriái; a karakterek különbözőek voltak, de a művészi intenzitás lassan átadta helyét a hatáskeresésnek. És az utóbbival járó magas záróhangok bizony szintén picit forszírozottak voltak, meg-meginogtak néhány esetben.

A ráadások viszont igazán üdítőnek bizonyultak. A Gianni Schicchiből az „O mio babbino caro” tökéletesen rendben volt, a Porgy és BessSummertime”-ja pedig nem kevésbé; s hogy a Richard Strauss-dal milyen szép keretbe foglalta az estét, arról már szóltam. 

Szerző: Malina János
Helyszín:  Erkel Színház
Időpont:  2017. január 21.