Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

A MAGYAR KÖZLÖNY HAZÁJA

Az állampolgár
2017. jan. 25.
Néha egyszerűen hihetetlen, hogy mire képes a mozi. Ülök a sötétben és azon töprengek, hogyan tudnám szabatosan elmagyarázni valakinek, hogy mi is az a Magyar Közlöny. Milyen is volt a reneszánszkori magyar művészet, mi fán teremnek a Corvinák? És közben egyre jobban szimpatizálok a kérdések súlya alatt fészkelődő állampolgárjelölttel. PAPP SÁNDOR ZSIGMOND KRITIKÁJA.

Mindez persze nem véletlen. Az utóbbi évek legerősebb magyar filmes felütése mellett egyszerűen nem lehet elmenni gondolatban, Az állampolgár már akkor torkon ragad, amikor Wilson a maga bájos akcentusával belekezd a Szózatba, így próbálva meg kiváltani a magyar közlönyös kérdést, és átevickélni valahogy az alkotmányos alapismeretek vizsgán, amely a magyar állampolgárság előtt tornyosul, megmászhatatlanul. 

Eddig úgy tudtuk, hogy immunisak vagyunk erre, mintha bedugultak volna bennünk a magyarkodás évszázados csakrái, ám a rendületlenség hirtelen egészen más jelentésmezőbe kerül a színes bőrű, vélhetően afrikai menekült szájában. Mintha hirtelen megtisztulna a guanóként rárakódott pátosztól, és levetne magáról minden kötelező ünnepélyességet, aktuálpolitikát, nemzetiszínű acsarkodást. Hirtelen fontossá, jelentéssel telivé válik az, amit megszoktunk, amit nap mint nap rutinosan és kérdések nélkül élünk meg: a saját identitásunk. 

Mert Wilson komolyan gondolja a rendületlen hűséget, nem csupán papírokat szeretne, dobbantót Ausztriába vagy még távolabb, ő itt akar élni, szeretni, meghalni. Első pillanatra komikus komolysága ettől lesz drámai, szinte már tragikus. Ő ama migráns mintapéldánya, akit leginkább szeretne határon belül látni a kormánypropaganda (tiszteli a kultúránkat, megpróbál beolvadni, biztonsági őrként gyarapítja a magyar GDP-t stb.), az átlagember számára mégis a legijesztőbb: hosszú távra tervez, munkahelyet vesz el, magyar nőbe lesz szerelmes.

Kár, hogy a legtöbb kérdés viszont már itt el is apad. Vranik Roland filmje az első pár perc után túljut a csúcsponton, és megkezdi lassú ereszkedését egyrészt a közhelyek birodalmába, másrészt a tanmesék egyszerűségébe. Nem biztos viszont, hogy ez egyértelműen rossz. E tekintetben ugyanis még a közhelyek megfogalmazásáig sem jutottunk el a vásznon, a legegyszerűbb kérdésfelvetés sem elevenedett meg, nem lett arca és sziluettje, vagyis Vranik filmje úttörő és így roppant bátor. Csakhogy nem tud nagyobbat lépni az árnyékánál. 

Jelenetek a filmből
Jelenetek a filmből

Egyrészt mert amatőr színészekkel, pontosabban itt élő bevándorlókkal dolgozik, épp ezért lesz Cake-Baly Marcelo (Wilson) és Arghavan Shekari (az iráni Shirin) húsbavágóan hiteles, amit egy színész egészen más eszközökkel tudna csak elérni. Csakhogy a legkiválóbb profizmus is alulmarad néha az élettel szemben: Marcelo akcentusa, gesztusai, tekintete, jámborsága egészen más tőről fakadnak, mint megtanulható eszközök tudatossága. Ő úgy tudatos, hogy ezt éli, élte meg, ki tudja, hányszor. Ám amit nyerünk a vámon, elvesztjük a réven: az önazonosságon túl Marcelo már nem tud „eljátszani”, „megjeleníteni” bonyolultabb dolgokat, megejtő sutasága (aminek a néző rokonszenvet köszönheti az első pillanattól) itt már gátolja, hogy a film bonyolultabb érzelmek, összefüggések felé induljon el. Ezért is lesz a szerelem Wilson és az őt felkészítő Mari között igen egysíkú, szinte csak jelzésértékű. Egy-két gesztus és máris ott vagyunk a sűrűjében. De még mindig csak a felszínen.

A kényszerű felszínesség a bonyolult emberi viszonyokban lendíti Az állampolgárt a tanmese irányába, amelyet nem a megélt és sokszínű relációk, a válaszok nélkül maradt kérdések mozgatnak, hanem a szimbólumok. Szimbolikus a szerelem, az iráni nő és gyermeke, az itt- és megmaradás. A szépséges humanizmus küzd a földhöz ragadt féltékenységgel, és az elvek csatájában nem kétséges, hogy mi fog győzni. Egy valódi filmben nem lenne ennyire lefutott a kérdés.

Az állampolgár akkor a legjobb, amikor Wilson csöndes küzdelmét mutatja a bürokráciával, amikor az év dolgozójaként beszél, amikor újra és újra nekiveselkedik annak, hogy valami értelmet adjon a magyarságának. A szerelmes és „civil” Wilson már inkább csak illusztráció egy kisrealista képregényben. Szeretjük, értjük, de csak annyira tudunk azonosulni vele, mint Batmannel vagy a sokfejű sárkánnyal.

A képek forrása: MAFAB
Fotók: Kiss Nelly. A képek forrása: MAFAB

Vranik Roland bátorságához és jóhiszeműségéhez (bizonyos értelemben már ez is kurázsinak számít egy végletekig hiszterizált közegben) viszont nem fér kétség. Ezért lesz nem csupán fontos film Az állampolgár, hanem kötelező is. Mert szembesít, kibillent és önvizsgálatra szólít fel. Wilsoni jámborsággal. És már abban is meglepő, hogy épp Vranik Roland készítette el. Aki a fekete-fehér, karcosan izgalmas, filmszemle fődíjas Fekete kefével debütált, és a talányos és kísérletező kedvű Adással folytatta. Az állampolgárban nincsenek talányos képsorok, súlyos árnyékok és bizonytalan fények, izgató érthetetlenségek. Ahogy Esterházy mondaná: csak semmi művészet. Vranik új filmje sima és kerek, mindig arról beszél, amit látunk. Nem rejteget és dugdos semmit sem a filmnyelvet, sem a dramaturgiát illetően. Egyenes és tiszta, emiatt kissé kiszámítható és didaktikus.

Az állampolgárral most már nekünk is megvan a magunk Sambája, még akkor is ha Omar Sy jóval karizmatikusabb volt szenegáli menekültként, és jóval több humort és romantikát mozgatott meg az a mozi, vagyis filmszerűbben terelt minket hasonló tanulságok felé. Ám abban is az idegenrendészeti eljárás, Samba bürokratikus küzdelme volt a legérdekfeszítőbb és nem a fellobbanó szerelem a félszeg hivatali alkalmazottal. (Csak zárójelben: Márai az Idegen emberek című regényében jóval kiábrándítóbban mesél a magyar emigráns és a francia lány távlatok nélküli szerelméről Párizsban. Azt a boldogságnak tűnő keserűséget egyik film sem tudta visszaadni a maga mélységében.) 

Vranik Roland filmje fontos alkotás az identitás mibenlétének manapság újra élessé vált kérdéseit tekintve. Például arra felelve, hogy hol rejtőzik a haza? Egy országban, önmagunkban, vagy egy kevés biztonságot adó, lezárt szobában? És ki a magyar: az Ausztriába tartó színes bőrű afrikai, aki már tudja a választ a Magyar Közlönyre, vagy az, aki még a kérdést se tette fel soha? Vagy talán épp az a megnyugtató, hogy belátjuk: semmi értelme így keresni a bölcsek kövét. A haza és az otthon épp a békés nem-tudásban bujkál valahol.

A film adatlapja a Magyar Film Adatbázisban itt található. 

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek