Idén is lehet izgulni az Oscar-díjátadón, és nem csak azért, mert Deák Kristófnak köszönhetően megint van egy magyar film (a Mindenki), aminek szurkolhatunk. Érdekesen alakul az animációfilmes mezőny is, a papírforma csak részben érvényesül. Az Akadémia ízlése köztudottan belterjes, a finisben rendre a nagy hollywoodi CGI-filmek kerülnek az élre, most azonban több esélyes nem jutott az öt közé, köztük minden idők legjobban kereső animációs filmje, a Szenilla nyomában sem. A Pixar mellett más nagy stúdiók, a DreamWorks (Trollok) és az Illumination (Énekelj!) is kiesett, jelölést kaptak viszont olyan animációk, mint a japán Ghiblinél készült, az élet meg a természet körforgását modellező A vörös teknős, vagy az Életem Cukkiniként, Svájc gyurmaanimációs válasza a 400 csapásra.
A biztos befutó persze a Zootropolis, ez a hollywoodi kalanddá turbózott La Fontaine-mese, amely nemcsak piszkosul szórakoztató, de rendkívül aktuális, mert úgy beszél a rasszizmusról és a szexizmusról, hogy azt a gyerekek is értsék. A lista mégis változást jelez, azt, hogy talán az amerikaiak is unják kicsit, hogy a számítógépes animáció, legalábbis Hollywoodban, homogén stílust szül, mert a filmek kinézete a valóságot imitálja, a dramaturgia – a sztorik, az akciók, a popkulturális poénok – pedig a hollywoodi filmeket. A CGI-mesék többsége kapudrog, ami a hollywoodi történetmesélésre szoktatja rá a gyereket, aki utána elvárja, hogy minden mesében kétszázhússzal pörögjön a történet, popslágerekkel cukrozzák be a fülét, ellenállhatatlanul cukik legyenek a szereplők, és percenként megnevettessék valamivel.
De nem akarunk megrögzött marxistákká keseredni, tudjuk, hogy a mainstream animációk szórakoztatni akarnak, ebben profik, és közben mégis akad jó pár köztük, amelyik érzékenyen közelít nehéz témákhoz, mint a Hős6os a gyászhoz, a Fel! a magányhoz, vagy az Agymanók úgy en bloc az emberek érzelmi életéhez. Mindössze arról van szó, hogy a változatosság gyönyörködtet, és ha valaki túladagolja magát amerikai CGI-mesékkel, felértékelődik számára minden, ami kicsit is más. Mint például az Életem Cukkiniként, amit Céline Sciamma írt, a francia gyereklélek legnagyobb ismerője (legalábbis erről tanúskodik a remek Tomboy és a még remekebb Csajkor), és Svájc a legjobb külföldi filmek közé is benevezte az Oscaron.
 Jelenetek a filmből |
Árvaházban játszódik ez a szívvel, lélekkel és stop motionnel készült animáció, ahol nehéz sorsú gyerekek barátkoznak össze. Egyiknek drogoznak a szülei, a másik látta, ahogy lelövik egymást. Van, aki éjszaka ágyba vizel, és olyan is, aki az anyját várja vissza, pedig rég kitoloncolták már az országból. Cukkini (a kilencéves Icare beceneve ez) alkoholista anyjával él, a padlásról repteti papírsárkányát, rajta a szuperhősnek rajzolt apával, aki egy fiatalabb nőért hagyta el a családot. Anyja veri, ha részeg, de Cukkini véletlenül lelöki a lépcsőn, árvaházba kerül, csak egy sörösdobozt őriz róla emlékként.
Annyi abúzus érte ezeket a gyerekeket, hogy ahhoz képest a Twist Olivér boldogságbombának tűnik. De az Életem Cukkiniként csak úgy mellékesen beszél minderről, ahogy a gyerekek szoktak, akik élik az életüket a trauma árnyékában, és csak néha vesz erőt rajtuk a szorongás. Az eddig rövidfilmeket rendező Claude Barras a kölykök nézőpontjából mesél, az ő nyelvükön fogalmazza meg, hogyan kezelik a nehézségeket, hogyan érdeklődnek a szex, a halál iránt. Humora naiv, bájos, elsősorban a gyerekek rekeszizmaira hat. A vicceket gyakran a gyermeki félreértésekből fakasztja („Anya azt mondta, apa szereti a tyúkokat!”). Ehhez a nézőponthoz tökéletesen illik a ritkás háttér, a szögletes autók, az élénk színek, amiktől olyan hatása lesz az egész animációnak, mint egy életre kelt gyerekrajznak. A figurák erősen stilizáltak, nagyfejűek, nagy szeműek, kék, de akár piros hajjal, mintha Tim Burton dolgozott volna be a gyurmaklasszikusokat gyártó Aardmannak. Nem csoda, hogy Peter Lord, a Wallace és Gromit rendezője is megkönnyezte a filmet.
 A képek forrása: MAFAB |
Az Életem Cukkiniként néha kifejezetten szívsajdításra játszik, hosszan kitartja a képet, amikor az árvák egy gyerekéről gondoskodó anyát látnak, máskor meg alulfogalmaz, ahogy Céline Sciamma a saját rendezéseiben is szokott, hogy a sorok között olvasson, aki akar. Mégsem lehet a filmet a Vízi liliomokhoz vagy a Tomboyhoz mérni, ahhoz, paradox módon, túlságosan könnyed alkotás. Barras ugyanis túl jószívűen kezeli a konfliktusokat, és érthetetlen módon épp Cukkini problémáit nem részletezi. Mert hiába hiteles dramaturgiai fogás, hogy a gyerekek többnyire hallgatnak a fájdalmaikról, az mégis túlzás, hogy egy olyan trauma, mint az anyagyilkosság, csak egyszer, említés szintjén kerüljön elő, és Cukkininek ne kelljen szembenéznie a bűntudatával. Míg a mellékszereplőkön fizikailag is kijön a trauma hatása (egyiknek a keze remeg, a másik ágyba vizel), rajta nem: ő csak mereng, ellepi néha a melankólia, majd azt csinálja, amit a hagyományos felnövés-történetekben a fiúk szoktak: barátságokat köt, szerelembe esik, ismerkedik a felnőttek világával. Eközben pedig Barras kitérhet az elől, hogy a mélyére ásson annak a magánynak, zavarodottságnak, amit Cukkini érezhet. De a befejezés is félresöpri a kérdéseket, happy endként tálalja az ambivalens lezárást, és nem foglalkozik azzal, hogy mi lesz az egymásba szerető gyerekekkel, ha testvérként nevelik őket.
Elég felütni egy interjút a rendezővel, és kiderül: szándékosan puhítottak a kamaszregényen. Az Egy cukkini önéletrajza sokkal részletesebben számolt be a gyerekeket ért abúzusokról, Barras viszont azt szerette volna, hogy a filmet az egészen kicsik is megnézhessék, ezért kérte Sciammát, hogy finomítson a történeten. Az Életem Cukkiniként így feláldozza az összetettséget azért, hogy optimista üzenetet sugározzon, de azt kár lenne tagadni, hogy a kicsik számára valóban tartalmas szórakozást kínál. Más világot teremt, más érzelmi regiszteren játszik: új világot nyit ki előttük. És még az is lehet, hogy megszeretteti velük a stop motion animációt. Elvégre a gyurmáknak is szükségük van egy kis kapudrogra.