Az átlagos minőségű rendezés, az összehangolt színészi játék menet közben ugyan nem növeli, de nem is képes korrigálni alapproblémáit. Spiró György mély, szarkasztikus történelmi szkepszise, szélsőséges szatíraként megjelenített ontológiai pesszimizmusa, a kevéssé rétegezett, ám annál elsöprőbb „ismétlődés-elmélet”, mely oly sok művéből ismeretes, ironikus zenés játék formáját öltve, egy kisegyüttes előadásában mutatkozik meg.
 Bánki Gergely |
A közreműködők a magyar 11-12. század (1096–1146) nótáját húzzák el Zságer-Varga Ákos sok kis aláfestő pendítéssel élő modern, élces zenéjére. Ez is az egyik lehetséges tolmácsolása az Árpád-háznak, amelyben az egymással a hatalom érdekében viaskodó királyi testvérek, unokatestvérek, rokonok egyike farkas, másik róka, egyike nulla, másik zéró. Bármely más évszázadra – és hatalmi házra, uralmi technikára – kiterjedhet a modell érvénye.
A játékmód követelte néhány betoldás (dalocska, pótlólagos poén, szájbarágós szöveg-kiegészítés) azonban nem tett jót a bő két évtizede keletkezett „vérzékeny és naiv krónikának”, s következetlenségeket is fialt. Az instrumentumaik mögé vissza-visszaálló vagy visszaülő színészek különféle szerepeikbe kilépve vagy megoldják zeneszerszámaik segítségével az átvitt értelmű tárgyhasználatot, a helyzet kibontását, vagy sem. Egy dobverő-pár például alig egy-két perc alatt gombos végével jelezhet kimetszett két heregolyót, kivájandó két szemet, nyelével írótollat, gyilkos tőrt. Ilyenkor pezseg Keszég László rendezői ötlettára. Máskor hasonló találatokra nem futja, vagy nem ilyen teltekre futja. A zenei pult, dobogó néha csupán menedék, nem hátország, a hangszer teher.
A gyors tempó által valamelyest elfedett következetlenségeket jelképezheti a hatalmas kellék-szimbólum: egy marha nagy kalapács. Eleinte, ha valaki az ellenlábasainak nem tetszőt szól, mögéje settenkednek és lecsapják, mint a taxiórát. Miután azonban egy személynek véletlenül sikerül elhajolnia a puhán, nevetségesen sújtó orgyilok elől, ennek az eszköznek befellegzik. Persze – noha a paradoxonok tömegében beszédes a fél-jelkép – a kalapács nem sarlózza le a más nézőpont, más hatalmi koncepció képviselőit, de a tegnapi és mai aktualizálásokat nem címerező produkció innentől más hangsúlyokkal mondja el, hogy a trónra szinte egyként alkalmatlan, állhatatlan figurák história-csinálás ürügyén, számtalanszor szegve esküt, egymást és potenciálisan veszedelmes rokonaikat vágják, ütik (csonkíttatják, száműzik), ahol érik. Az Első Árpád-házi alakjában a dráma szerint (Könyves) Kálmán király, II. István, Borics, Saul és II. László ölt testet, a Második Árpád-házi médiumai pedig Álmos herceg, II. (Vak) Béla és II. Géza. Ezen az írói ajánlaton a színrevitel keményen változtatott, Enyedi Éva dramaturgi munkája különféle egyéb szerepösszevonásokról, szerepelhagyásokról is döntött (a nyomtatott változat szerint hatvannál több bábu inog a táblán).
 Stefanovics Angéla. Fotók: Puskel Zsolt, PORT.hu |
Herczeg Tamás az egyetlen januári előadáson kifogott egy bakizós estét, ennek ellenére az előadás legjobbjával, Mészáros Bélával együtt ügyesen betöltötte a fő szereplőpárt. Mészáros a dráma jellege által megengedett minimális (hagyományos) jellemfestésig is eljutott, az általános negatívumokon, a tragikus-nevetséges „öröklődésen” belül az egyénit is érzékeltette, főleg a vak férfi változó szem-álarcai mögötti, belső, idegi és tudati rebbenésekkel. Ő az, aki – a cirkalmak nélkül szólaló Keszég László (Ottmár) és a női kar sötétlő legjobbja, Szilágyi Katalin mellett – egyszer sem somolygott az éppen játszott karakter kritikai kommentálása érdekében. Herczeg megoldása: a kiindulásból, az ebben az Árpád-házi körben mégis csak legjelentékenyebb Könyves Kálmánból építette (azaz fokozta le) az utódokat. A közönséggel szembe forduló (vagyis egymással kevéssé törődő) királyi-hercegi-stb. duók, a színpad két oldalsó partjáról történő átkiabálások, a megosztottság oda-vissza átkáromkodásai kellő hatással bírtak.
Bánki Gergely (Filbertus) kontúros, következetes munkával jobbára stabil egyházi személlyé – méregkeverővé és éceszgéberré – válhatott. Értelmezhető sámános handabandái, isten-rikoltásai rendezői túlzásra vallottak. Stefanovics Angéla a különféle (férfi és női) ál-szendékkel fagyasztott vért, a férfit, nőt ugyancsak alakító Enyedi Éva kisportréit Belos gyilkos kétszínűsége, a kígyónyelvű másodhegedűs sok nyelvű diplomáciája összegezte.
Kisportré? Itt: kistorzó. A rémületes pitiánerségen belüli országrontó nagyságrenddel egyik színész sem maradt adós. Mindnyájuknak kedvezett a díszletet kunsztok nélküli egyszerűséggel kiképező Sinkovits Judit redukált ruhakollekciója: a könnyed papucscipők (amolyan színházi próbára való lábbelik), a lábszárat sokszor és többé-kevésbé fedetlenül hagyó, rojtolt öltözékek, a történelemből csak a fércet hozó ezek-azok. S az egyedi darabok, például Bánki főpapi kalpagja, mely akárha strandfelszerelésből kerül volna elő.
A darab vége: majdnem az eleje. Mert ami az Árpád-házzal elkezdődött (ha egyáltalán vele kezdődött), annak e zene-csattanásoktól hangos medencében nincs vége.
Az előadás adatlapja a port.hu oldalon itt érhető el.