Kísértetek és kísérletek - Szűcs Attila kiállítása / Ludwig Múzeum
2017.01.17.

Hogyan nézünk, amikor nem látunk a szemünktől? Hogyan nézzünk, amikor látni akarunk a szemünkkel? A Ludwig Múzeum Szűcs Attila művészetét bemutató Kísértetek és kísérletek című tárlata rétegeket feltáró nyomfejtés is a retinán innen és túl. KÁNTOR VIOLA KRITIKÁJA.

Minimum felszalad a szemöldök, és talán még csücsörít a száj is, ha azt halljuk, hogy valamelyik műtárgy rekordösszegért kelt el egy árverésen. Hogy ezen kívül ki miként reagál a mágikus rekordösszeg szóra, más kérdés, de az biztos, hogy ez a kifejezés jó kattintásszámot produkál bármelyik weboldalon. Tavaly júniusban egy Sotheby’s aukcióról szóló híradás dolgozta meg a homlokizmokat, amelyen Szűcs Attila Érintés című képét 16 250 fontért ütötték le Londonban; ezt csaknem mindenhol – ismerve a magyar képzőművészet nemzetközi alulreprezentáltságát is – jogosan hatalmas sikerként könyveltek el. Szerencse, hogy a hírözönben való felvillanást alig egy fél év múltán egy Szűcs Attila festészetét bemutató retrospektív tárlat követi a Ludwig Múzeumban.

Csontváry
Csontváry

Szűcs Attila művészete sokszorosan rétegzett festészet, nemcsak a szó szoros értelmében, vagyis abból a szempontból, hogy a tekintetet megragadó primer élményen túl a szemnek rétegről rétegre „mélységében” is át kell hatolnia az egyes képeken, át kell adnia magát a különböző festésmódok, faktúrák, technikák jelentést hordozó rétegeinek, hogy igazán lásson, hanem időbeliségében is rétegzett az eddig kibomlott életmű, amennyiben témák, alakok, természettudományos, filozófiai, mediális kérdések is vissza-visszatérnek, párbeszédet folytatva egymással. S mivel a kelet-közép-európai középgeneráció egy olyan tagjáról van szó, akinek igen sok műve már a legkülönbözőbb hazai és külföldi gyűjteményekben sorakozik, praktikusan is fontos kérdés, hogy egy ilyen életművet hogyan lehet okosan, de nem didaktikusan, és nem utolsó sorban a megfelelő képeket kölcsönözve bemutatni. Hornyik Sándor kurátor, aki nemcsak Szűcs Attila munkásságával foglalkozik évek óta, hanem általában tudomány és művészet határterületeivel és egymásba játszásával is, egy kutatásra hívó időtölcsérbe helyez bennünket a tárlaton.

Merthogy a kiállítást nem a szigorú kronológia, hanem tematikai-értelmi láncok mentén fűzi fel a kurátor, és bár minden tematikai egységnek van egy-egy lokalizálható sűrűsödési pontja a kiállításon, előre- és visszautalásokkal játszik végig a tárlat. Az első terem sem az alkotói életmű nullpontjával, hanem annak a közvetlen jelenével veszi kezdetét. Gyanús, hogy valamilyen kódával van dolgunk, ráadásul kicsit zavarba ejtő kódával.

„A latin 'spectrum', a francia 'spectre' és az angol 'specter' szó a létezés nehezen megfogható, immateriális formáit jelöli, amelyek éppúgy lehetnek szellemek és fantomok, mint testetlen jelenések, szokatlan természeti jelenségek. Szűcs Attila festészetében meglehetősen gyakran bukkannak fel ilyen jelenések és jelenségek, amelyekkel kapcsolatosan nyugodtan használhatjuk a 'kísértet' és a 'kísérteties' kifejezéseket is. Különösen akkor, ha nem csupán egy kísértetjárta helyre gondolunk, hanem a múlt velünk élő kísérteteire, a történelem ikonikus alakjaira és traumáira, vagy olyan különleges figurákra és eseményekre, amelyek meghaladják hétköznapi tapasztalataink megszokott kereteit” – szól a bevezető kurátori statement.

Csillagok a mocsárban
Csillagok a mocsárban

A bejáratnál egyből megállítja a nézőt a nyitókép, egy nagyméretű munka: sűrű, sötét erdő közepén egy félmeztelen fiúalak áll, arcát, felsőtestét, derekát mintha apró fényfüzér világítaná meg, vér- és bőrszínű ragyogásba vonva. Az aura kifejezés juthat eszünkbe a Csillagok a mocsárban című képről.  A szomszéd falon egy kisméretű alkotáson Csontváry portréját látjuk. Mellettük, egymással szemben és párbeszédben két szintén nagyméretű kép: az egyiken (Vízfal) gyerekek játszanak gyorsesésű vízzuhatag előtt, a víz mögül egy női arc tűnik át, a másikon (Nő arany estélyiben) egy teljesen irreálisan-vertikálisan hullámzó vízfüggöny előtt a nézőnek háttal áll egy arany lepelbe burkolózott nőalak, delejes kisugárzással, arca, arany ruhájának ragyogása tükröződik a vízfelületen. Kezdeti ingerként igen veszélyes határon oszcillál az első terem, mindez túl tömény is lehetne, a giccs határán mozgó bőség, ha a képek eltávolító gesztusokban is bővelkedő festésmódja, valamint az aura, a hagyomány, a festő mágusjellege, a tükrözés és látás fogalmai nem helyeznék rögtön a kérdező helyzetébe a látogatót ebben a kísértetjárta világban.

A második teremben aztán visszaugrunk a múltba, a korai, a ’90-es évek eleji Szűcs-képekre olyannyira jellemző vakfoltok világába. Szűcs képein nem valamiféle optikai játékban nyer értelmet a vakfolt természete utáni vizsgálódás, őt átvitt értelemben a gondolkodás struktúrája izgatja. A szem vakfoltja mint evolúciós gyengeség vagy hiba a gondolkodás metaforájává válik nála, a jelenségek értelmezésében is mindig számol egyfajta vakfolttal, és így számolnia kell az agy helyreállító munkájának természetével is, egy állandóan mozgásban lévő, csak részben tudatos jelentést generáló háló létével, hogy aztán – ahogy maga fogalmazza meg  a kiállítás egyik remek kísérő szövegében – „ez a metafora maga után vonja a vonatkoztatási rendszerek folyamatos megváltozását és az örökös elmozdulásból fakadó ontológiai kételyt”. Teljes határhelyzetéig a vakfolt metafora a Körülbelül a 10-35 másodperc című 2008-as képen jut el, amely az ősrobbanás pillanatát fogja meg, a táguló sugárzást, de a címben benne rezeg a mögötte lévő homály, amelyről nem tudunk, nem tudhatunk racionálisan semmit. Talán majd Columbo hadnagy, a híres sorozathős megfejti ezt a rejtélyt, aki Szűcs művészetének egyik kedvelt, vissza-visszatérő figurája, és talán az ember kutató énjét szimbolizálja, és aki az Alak rózsaszínes vakfolttal című 2008-as munkán tűnik fel váratlanul. A kiállítás egy jóval későbbi pontján a „csak a munkáját végző” ballonkabátos nyomozó az ősrobbanásra emlékeztető vakfolt mellett ismerhető fel.

Hitler kutyája nélkül
Hitler kutyája nélkül

A mágikus sugárzás és a kutatás több ponton is összekapcsolódik Szűcs műveiben, a kiállítás egy újabb sűrűsödési pontján Columbo, Nikola Tesla, Buster Keaton kerülnek egymás mellé - mint valamilyen metafizikus kutató alteregói. Ők Szűcs Attila univerzumának igazi hősei, és Csontváry, aki egy nagyméretű képen is megjelenik, előtte száron vezetett, szelídített ló, a kép elégikus hangneme és Csontváry figurája akár Huszárikot is felidézheti bennünk.

Művész és mű kapcsolatrendszere egy másik szálon is végigkíséri a tárlatot. Shia LaBeouf polgárpukkasztó performance-a tűnik fel az egyik képen, I’m not famous anymore – hirdette magáról a színész egy fejére húzott papírzacskón a 2014-es Berlinalén, ahol a Nimfomániás című mozifilm vetítésén jelent meg ekképpen a vörös szőnyegen. De találkozunk egy teljesen más minőségű alkotói attitűddel is, a 2013-as Próba című festmény Robert Wilson egyik rendezésére utal, az Einstein on the Beach-re, és a Szerelmes hóbaglyok című festmény is könnyen kelt wilsoni asszociációt, a több rétegű képen felsejlő kiállítás látogató akár Wilson Video Portait-sorozatának egyik, hóbaglyot ábrázoló darabja előtt is állhatna. 

Egészen más attitűddel találkozhatunk a következő, Planking című teremben. Szűcs Attila a plankingelést folklór jelenségként értelmezi, mint megtudhatjuk a terem kísérőszövegéből, és ebben teljes mértékben igaza van, ám az eredeti jelenséget átdolgozva itt egy nagyon is átgondolt, hivatalos művészeti regiszterben levitálnak az alakok, a folklór eltűnik, annál erősebben szállnak felfelé a kultúrjavak. De ha már planking és Szűcs Attila, ebben a teremben kimaradt egy izgalmas ziccer, illetve alig jelzésértékűen jelenik csak meg: Szűcs Attila jóval a planking jelenség felbukkanása előtt, egy 1997-es kiállítás meghívóján már készített magáról egy „plangingelő” képet, két bútordarab között „plankingelt” a fotón, és csak több, mint egy évtized múltán csodálkozott rá, mit is csinált korábban, ebből születettek ezek a 2010-es években készült képek. Némileg jobb kísérőszöveggel bepillantást nyerhettünk volna a kiállításon abba is, hogy a véletlen használata hogyan alakít egy életművet. De ezért kárpótol a teremben a 2012-es Ellenállás című kép rejtjelezettsége és az Eminem 3 a.m. ihlette Hajnal három. A zenéhez készült videoklip egyes snittjei egészen a kiállítás nyitóképéig dobhatnak vissza bennünket: Eminem egy ugyanolyan erdő közepén rappel félmeztelenül, mint amilyennel a Csillagok a mocsárban című képen találkozunk, sőt, a Super8-as(ra hasonlító) felvétel gyönyörű hibái hasonló fényjeleket írnak a video felületére, mint amilyenek Szűcs Attila alakjának testén és a körülötte lévő vegetáción megjelennek a festményen, a kettő mégsem ugyanaz a világ.

Fotók: Ludwig Múzeum
Fotók: Ludwig Múzeum

A mediális játék és a képkritika, ami egybefonódik a noopolitikai vonatkozásokkal, egyébként is nagyon erős vonulata Szűcs festészetének, és a kiállításnak is talán a legerősebb szála. A személyes emlékezet és a közösségi emlékezet viszonyának feltárása már a legkorábbi, a kiállításon bemutatott képek között is fontos szerepet kap, a 96-os Cím nélkül mintha egy elhagyatott SZOT üdülő parkjának homályba borult emlékeit idézné, ezzel párbeszédbe állítva, vele szemben helyezkedik el az egyik legfontosabb korai Szűcs munka a második teremben, a 95-ös Játszótér éjjel, melyen a nagy fekete űrben lebeg magából árasztva fényt egy borzalmasan sivár homokozó, körülötte gondosan vörösre festett padokkal. De ezeknél a képeknél még fontosabbak az emlékezetpolitikai kérdéseket boncolgató művek. A 2005-ös Újrafestett A. Hitler című képen a beszédet tartó Hitler alakja egyszerűen eltűnik a képről, a manipuláció legszélesebb spektrumaiba tágítva az értelmezést, vagy ennek kiegészítő párja a 2004-es Hitler kutyája nélkül, ami zseniálisan fosztja meg a korabeli sajtófotó manipulatív szándékától az eredeti képet, amely egy németjuhásszal – mi mással – kedélyesen pózolva akarta emberarcúvá maszkírozni a náci vezetőt. E kép mellett látható a lidicei népirtást és egyben a cseh település eltüntetését is elképesztően komplexen feldolgozó Lidice című installáció, mely szintén a hiánnyal operál, csak hogy egy képeslapból kibontsa az igazságot. A szintén 2004-es Nappali a Kádár villában az egykori balatonaligai Kádár-üdülő romos képét rögzíti – amely, tegyük hozzá, gyakorlatilag ma is ugyanúgy néz ki, mint tíz évvel ezelőtti állapotában -, és ez a feldolgozatlan félmúltunk szimbólumának is tekinthető. Épp úgy, mint a 2002-es Kádár című kép, amely mintha egy nagyobb, valamelyik pártkongresszusról készült kompozíció teljesen dekomponált kivágatú, egyensúlyát vesztett részlete lenne. A jelenünkre kérdez rá a 2015-ös Szertartás című munka, a felejtés istennője előtt térdepel egy Kennedy-sarj. De fontos feszültséget ébreszt két egymással párbeszédben álló 2015-ös alkotás is, a Felkészülés a világosságra és a Felkészülés a sötétségre.

A Kísértetek és kísérletek című retrospektív tárlat megdolgoztatja a látogatót. A kiállítás kapcsán a legerősebb kurátori koncepciónak azt érzem, hogy ha már kísérletekkel és kísértetekkel akarja szembesíteni a rendező a nézőt, azt a feladatot is ráruházza a látogatóra, hogy maga is kutasson, váljon Columbóvá vagy Sherlock Holmes-szá, és elejtett nyomok mentén haladva állítsa össze a maga képét.  Ami remek szellemi kaland, ha van hozzá türelem és idő. Mint az okos lány a mesében, a kiállítás kurátora hoz is ajándékot, meg nem is. A kiállítás erénye, hogy hagyja beszélni önmagukban a képeket, és lépésről lépésre finom pedagógiával bevezet egy életmű képi összefüggés-rendszerébe, de ugyanez a hátránya is. A túlzottan visszafogott mennyiségű magyarázó szöveg szabadságot ad a kutatásban, de nem segíti azokat, akik nem tudnak kellő vértezettel érkezni erre a nyomozásra.  Lehet, hogy kicsivel több értelmező segítség célravezetőbb lett volna ebben a játékban. Arról nem is beszélve, hogy olyan fontos aspektusokra, mint amilyen – hogy csak egyet említsek - a fény szerepe Szűcs munkásságában, egy árva szó nem hívja fel a látogatók figyelmét, miközben a kiállított anyag erre tökéletesen alkalmas lenne. Hogy vannak olyan képek, amelyeket hiányolunk egy kiállításról, szerencsétlen magánügy. De az biztos, hogy ezen a tárlaton jó lett volna látni a rekordösszegen elkelt Érintés című képet. A hiány azonban feloldódhat, ha a látogató visszajut az első - és egyben utolsó - terembe, ahol a kóda értelmet nyer. És homlokára csaphat, mint Columbo; vagy ha nincs mély aha-élménye, elfogadhatja a vakfolt logikáját, és így is biccenthet.

A kiállítás megtekinthető 2017. február 19-ig. 

Szerző: Kántor Viola