Ha egy kortárstánc-előadás címe első hallásra ördöglakatnak is tűnik, és ebben a Timothy and The Things formáció atyja és mindenese, Fülöp László mindig is az élen járt, még nem jelenti azt, hogy az is marad. Van rá esély, mert sokan szeretik csőbe húzni a nézőt, hogy aztán élvezettel figyeljék vergődését, mások inkább csak a táncszínpad eredendő képlékenységén szeretnének a címadással még egyet csavarni. Az azonban kétségtelen, és ebben maximális együttérzésem az átlagnézővel, hogy ma sokkal nehezebb orientálódni az előadáscímekből, mint akár csak évekkel ezelőtt, amikor a cím olvastán már nagyjából tudni lehetett, mi vár ránk. És persze lehet, hogy épp itt van a kutya elásva: talán nem mondok nagy hülyeséget, ha azt állítom, hogy az új címadás-gyakorlat (például a magyarra gyakran csak sután, vagy műfordítói felhatalmazással áttehető angol nyelvű címjátékok) is az új generáció megjelenésével terjedtek el, sőt nem csak elterjedtek, de szinte a védjegyükké váltak – és talán pont azért, hogy ne lehessen tudni, mire számítsunk. Van ebben tehát egyrészről egyfajta elbizonytalanítás, másrészről pedig épp ellenkezőleg: az érdeklődés felcsigázása, hogy még véletlenül se tudhassuk le ezeket az előadásokat azzal, hogy ja, oké, ez itt egy újabb Rómeó és Júlia.
 Jelenet az előadásból. |
Fülöp több kisebb, kamara jellegű, két- és háromszereplős, de itthon és külföldön egyaránt jelentős szakmai figyelmet kiváltó munka után (Emese & Emil, there’s an elephant in every room, Anyádék rajtam keresnek) készítette el az ebben a közegben már léptékváltásnak számító, hat táncosra írt új koreográfiáját a Trafó nagyszínpadán, Schrödingerre várva címmel. A cím Erwin Schrödinger Nobel-díjas osztrák fizikus, a kvantummechanika egyik megalkotójának gondlotakísérletére utal – némi beckettes és a darabban is hangsúlyos, várakozás-motívummal megtoldva. Képzeljünk el egy dobozba zárt macskát (ti. Schrödinger macskája), ami attól függően él vagy hal, hogy a mellette található méregfiolát a szintén odahelyezett hasadó anyagok szemmel láthatatlan bomlása (egy a fiolára lesújtó kalapács révén) működésbe hozza-e – vagy sem. Mivel a doboz átláthatatlan, hogy a macska él-e, hal-e, azaz hogy lezajlott-e az elképzelt (lánc)reakció, kizárólag a doboz felnyitásakor derül ki, vagyis közvetlen megfigyelésünkön múlik. Addig az esély 50-50 százalék. Most tekintsünk el a gondolatkísérlet abszurditásától, és koncentráljunk arra, amire Schrödinger (ál?)tudományos fikciója fel akarta hívni a figyelmet: 1.) hogy amit nem látunk, az nem biztos, hogy nem létezik; 2.) továbbá, hogy minden felismeréshez és bizonyításhoz kell a megfigyelő, a kutató szem.
 Furulyás Dóra, Kelemen Patrik |
Fülöp jó megfigyelő és kifejezetten szereti vizsgálni azt, ami nem látható. Ami nem kívül, hanem a testen belül van, de jó eséllyel feltárható és megmutatható. Fülöp szemében Schrödinger doboza lehet a testünk, a személyiségünk, a kapcsolataink, saját magunkhoz és a világhoz való viszonyunk, ami ha nem is könnyen átlátható/átvilágítható, attól még van, és benne komoly változások zajlanak. De lehet akár a színház zárt doboza is, ahol mi nézők is megfigyelők vagyunk. Erre a doboz-, ergo bezártság szimbolikára az előadás több ponton is ráerősít: egyrészt, hogy a Trafó hátsó ajtaján ki-be járkáló szereplők és több szituáció is határozottan nyomatékosítja a kint és bent fogalmát (a nyitott ajtón át feltáruló éles fények és gomolygó füst még némi misztikummal is felruházza a „dobozon” kívüli világot), másrészt, hogy a darabban felhangzó zenei részletek sokszor kintről, távolról, a zárt ajtón keresztül szűrődnek be – és nem belül(ről) szólnak.
Fülöp színpadán véletlenül összesodródó, karakterváltó, de erős kisugárzással bíró figurák keverednek egyik váratlan helyzetből a másikba. A fehér táncszőnyegre lépő hat táncos mint folyamatosan színét változtató kaméleon a legkülönfélébb mozgásokat, cselekvéseket és szerepeket ölti fel, majd veti le az egyórás előadás során. Az absztrakció, a jelentésesség és a gyakran abszurdig kijátszott elbeszélő töredékek körül örvénylő epizódok nagy vonalakban egyén és közösség, és az emberek közti érintkezések alternatíváit boncolgatják, de persze elsősorban a hogyan az, amitől minden, elsőre közhelyesnek tűnő, a mondanivalóra tett utalás rögtön új és más megvilágításba kerül, mint a megszokott.
 Biczók Anna |
Szavak helyett főleg belső ingerek, fojtott reakciók, mozdulati energiák ragadják magukkal a figurákat, a test indulat, ösztön és lélek vezérelte megnyilvánulásai. Amikor viszont a szavak kerülnek az előtérbe, mint Cuhorka Emese előadás végi hisztérikus nagyjelenetében, a beszéd a tudati kontroll mellett akkor is mintha inkább mélyről, gyomortájékról törne fel, és nem az elme, hanem a test hangja lenne. Kortárs táncelőadásoknál nem szoktunk részletesebben az általában inkább praktikumra törekvő ruhatervekről szólni (már azért sem, mert ebben a közegben, részint anyagi megfontosból, a civil ruha a módi): Kasza Emese és Mei Kawa laza, vagányan párosított, extravagáns hunédzserek ruhatárába illő jelmezei egyszerűségük mellett azonban fontos jellegzetességgel is bírnak viselőjükre nézve. Furulyás Dóránál a kislányos alakot, Varga Csabánál a sportman-külsőt, Biczók Annánál a vampos megjelenést emelik ki, Marcio Canabarrónak vagányságot, Kelemen Patriknak kis habókosságot kölcsönöznek – míg Cuhorka Emese az áttetsző fehér kezeslábas alól kikandikáló zöldes szabadidő-cuccban olyan, mint aki hirtelen hamar műteni készül. Ami még csak nem is jópofáskodás a részemről, hiszen ő lesz az, aki az előadás egyik legmókásabb jelenetében egy – a fekete tokjából váratlanul előkerülő – trombita segítségével erőtlenül kornyadozó társába életet pumpál.
Fülöp koreográfiája – Schrödinger után szabadon – a láncreakció tere, ahol semmi sem független egymástól és fényévnyi távolságra levő dolgok is egybekapcsolódhatnak, érintkezésbe léphetnek, hatással lehetnek egymásra, reaktiválhatják egymást. Akár egy apró mozdulat, egy elfúló kiáltás, egy felizzó mosoly is mozgatórugója, oka vagy okozata lehet a változásoknak, lavinát indíthat el, pillangóeffektusként működhet. A jól eltalált illeszkedési pontok mentén egymásba hullámzó jelenetek azonban úgy vannak kialakítva, hogy a folyamatok rendre megbicsaklanak, gellert kapnak, kifordulnak a megszokott (a várható) kerékvágásból, máshol és másképp landolnak, illetve más helyzeteket generálnak, mint azt várnánk vagy gondolnánk.
 Fotók: Timothy and the Things |
A mechanikus torna- és táncgyakorlat csak látszatra az, hiszen tudatos megingások és pajkos csipőriszák billentik ki a test tengelyét, amitől rezeg az egész szerkezet. Egy olyan egyszerű mozdulat, mint a törzshajlítás, meghatszorozva – az égnek álló tomporok „vándorlásával”, az ütemesen dobogó talpakkal és a testek időnkénti kánonszerű oldalra zuhanásával – minimalista táncképpé formálódik. Ugyanakkor ez a ritmikus dobogás egy ponton simán átvált indulattól vezérelt, feszültséggel teli trappolásba, hogy a törzshajlításból felegyenesedő testek odahagyva személytelenségüket, extázisig hajtott, kurjongatós-agyeldobós, vad, 21. századi rítustáncba törjenek ki. És folytatva a jelenetsort: az is egészen kivételes, ahogy Fülöp a táncosokkal remekül összedolgozva mindenkinek helyet talál a darabban egy-egy karakteres szólóra; itt Biczók marad magára, miközben a többiek felhergelve elvonulnak, hogy mint egy magányos Marlene Monteiro Freitas-klón, villámló tekintettel és szavak nélkül nyögje, hörögje, kommunikálja el artikulálatlanul világfájdalmát az üres színpadon.
Jóllehet ez a jelenetsor a Schröndingerre várva egyik energiarobbanása, az előadás inkább csendes, szolid, finom humorral bélelt. És ez a jóleső, fanyar, nem kevésszer iróniába hajló mellékíz ott van mindenhol: a dramaturgiában, amely csak épp annyira szoros, mint hetyke és levegős, hogy kellő teret hagyjon a véletlennek, az intimitásnak, a talált pillanatoknak; Kelemen Patrik önfeledt, bolondos szólójában; a hatok pörgő-forgó-sasszézó, de minden esetben meghitt ölelésben végződő vidám körtáncában; vagy azokban kisebb etűdkezdeményekben is, amelyek a hagyományos „táncformákat” forgatják ki. Amikor a spanyolos zenére flamencózó pár táncába folyton belekotnyeleskedik a nem kívánt harmadik, vagy amikor a lassúzó fiú és lány felváltva drámai miniszólókkal tör ki az ölelő karok közül, majd pár másodperc múlva úgy simul vissza társához, mintha mi sem történt volna.
Furcsa ezt kimondani, mert lehet túllelkesültnek hangzik, de Fülöp munkáiban egyre inkább benne van sűrítetten (és persze lebegősen) az életnek nevezett örök talány színe és fonákja, a súlyos batyukkal és rózsaszín léggömbökkel együtt, és ez úgy mutatkozik meg, olyan fondorlatos módon tárgyiasul a koreografikus beszédben, hogy lehetetlen előre kiszámítani.