Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

(FEL)HASZNÁLHATÓ MÚLT, AVAGY A TÖRTÉNÉSZEK TRÓNFOSZTÁSA

Gyáni Gábor: A történelem mint emlék(mű)
2017. jan. 6.
Nemrégiben a magyar származású amerikai írónő, Kati Marton így felelt arra a kérdésre, hogy mi volt a célja legújabb történelmi regényével: „Rá akartam világítani arra, hogy a történelmet nem hagyhatjuk meg csak a történészeknek, az életünk részévé kell tennünk, különben a történelmi hibákat folyamatosan ismételni fogjuk.” Jelentem, elkésett: a történelem már jó ideje nem a történészek hatáskörébe tartozik. TÓTH IVÁN KRITIKÁJA.

A kérdésre, hogy hogyan és miért veszítette el fokozatosan az akadémiai történetírás a múlt igaz elbeszélésének előjogát és ragadta azt el az egyéni, a kollektív s a – napjainkban már ezen forrásokból s nem a történészek produktumaiból (kedvére) válogató – hivatalos (politikai) emlékezet, választ kapunk Gyáni Gábor gondolatébresztő könyvéből. A történészszakmát megrázó ún. memory boom lökéshullámai és a nyomában feltámadó „mindenki a maga történésze” mozgalom a szerzőt, aki maga is historikus, közvetlenül érintik. Az új helyzetben azonban a történész feladatát számos kollégájával ellentétben elsősorban nem a különböző széljárásoknak kitett kommunikatív emlékezet termékeinek helyreigazításában látja, hanem e történeti jelenség természetének feltárásában, mert „ha [a történész] így jár el, akkor talán elérheti, hogy nem csak magyarázza, de egyúttal érti is a múltbeli cselekedeteket.”

Gyáni Gábor (ezúttal is) egy új, a hazai történettudomány horizontján csak a közelmúltban felbukkanó diszciplínát, az emlékezet tanulmányokat (memory studies) teszi meg feltáró munkájának elméleti kiindulópontjául. A könyv első része ennek megfelelően a fogalmi hátteret tisztázza. A kollektív emlékezet eltérő értelmezései mellett olyan történelemelméletek és a körülöttük fellobbanó viták is terítékre kerülnek, mint például David Carr narratív kontinuitás-elmélete – mely szerint a lényegileg azonos narratív szerkezetben megszólaló cselekvő elbeszélése nem különbözik érdemben a történész retrospektív narratívájától –, s ezzel összefüggésben az a kérdés is, hogy tulajdonképpen kinek a nézőpontjából beszéli el a történész a múltat. 

Az elméleti alapozás után esettanulmányok következnek. Gyáni a „történészi látásmód és munkamódszer” kamatoztatásával, hol épületeket, tereket, hol szépirodalmi szövegeket elemezve az első világháború, a holokauszt, ’56 és a kádárizmus egyéni és kollektív emlékezetének történetformáló szerepét vizsgálja. A szerteágazó és az elméleti problémákra folyamatosan reflektáló elemzések egyik központi témája, hogy az emlékezet (és a történeti traumákkal együtt járó gyászmunka) milyen meghatározó hatással volt, van és lehet a közösségek identitástudatára. Az emlékezetnek tehát nem csak a történelem-, de a társadalomformáló ereje is jelentős, ezért életbevágó, hogy az önismerethez segítő történetírás a túláradó emlékezetet mederben tartsa, és ne engedje át teljesen a politika kénye-kedvének. Az ugyanis hamis önképhez vezet(het), ami súlyos következményekkel jár(hat) – ahogy arra a múltban számos példát találunk.

Nehéz úgy olvasni e könyvet, hogy ne jussanak eszünkbe a kurrens hazai emlékezetpolitika olyan – szellemi és tárgyi – torzszüleményei, mint az udvari „történészek” által működtetett Veritas Történetkutató Intézet vagy a német megszállás áldozatainak emlékműve. Már csak azért is, mert a szerző többször utal ezekre a hazai (ám korántsem hungarikumnak számító) anomáliákra, melyek okait is igyekszik megvilágítani. Gyáni Nietzsche történetírói kategóriáiból kibomló tézise szerint a kritikai történetírást preferáló történészek történelme, és a monumentális s az antikvárius historiográfiára épülő, politikai célokat kiszolgáló történelem „nem az igazság és a hamisság tekintetében, hanem egyes-egyedül az emberi életben betöltött eltérő funkciójuk szerint különbözik egymástól.” Ezen eltérő logika szerint működő történelmek között a választást így nem az ismeretelméleti meggyőződés határozza meg, hanem az, „hogy melyik mögöttes” – a racionális, kérdéseket megfogalmazó, vagy egy adott politikai közösség dogmáit kiszolgáló – „logikának van számunkra [kiemelés tőlem] nagyobb »meggyőző ereje«.”

Ha ez így van, akkor a kérdés az, mennyire tudjuk és akarjuk az „életünk részévé” tenni a történetírói ethoszhoz ragaszkodó historikusok kritikai és természeténél fogva plurális történelmét. Az utóbbi évek (történeti) tapasztalata azt mutatja, hogy egyre kevésbé.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek