Szamosi Zsófia olyan fiatal, hogy aligha lehet ilyen emléke. De Szamosi Zsófia olyan mindent lebíró erővel rendelkező színész, hogy a PanoDráma jelen produkciójának elején elképedve nézzük, amint a szárnyait visszahúzza, tollait lesimítja, erejét elengedi, már csak pihéi vannak, s remegő csontozata, még kisebb lesz, egyre törtebb, egyre finomabb, egyre öregebb – s akkor beszélni kezd. 

Jelenetek az előadásból

Gyenes Judithot, Maléter Pál özvegyét halljuk, amint napi teendőit sorolja. Meghívásoknak tesz eleget, mesél, ha kérdezik, s büszke rá, hogy ő sose cifrázza, sose toldja, ő mindig ugyanazt mondja. Egyszerű széken ül, selyemblúzban, barna szoknyában, kötött kabátban, mellette sárgás fényű, szoknya-burájú állólámpa, kis asztalon Maléter fényképe, tenyérnyi rádió, s egy alul kihasasodó, fehéres porcelánbögre. Ezt a bögrét időnként olyan simogatóan fogja két kézre, hogy a néző saját tenyerében érzi az emlékezés melegét. Az ezredesről van szó, aki ötvenhatban úgy döntött, hogy honvédjeivel együtt a felkelők mellé áll. 

Ez a műfaj, amit a PanoDráma, mint a legerősebb magyar független színházi közösségek egyike, ma – a nemzetközi trendnek megfelelően – verbatim színháznak nevez, a hetvenes évek elején minálunk dokumentum játék címen futott, s majd húsz éven keresztül idegesítette a fenntartókat. Nem egy amatőr rendezőt rúgtak ki miatta polgári állásából, s nem egy diák érezte meg a közéletiség hevét a produkciók létrehozása közben.

Az effajta színházcsinálásra alkalmas szöveg-anyagot sokféleképp lehet kinyerni a valóságból. Bármilyen hivatalos vagy hiteles szöveg fölhasználható benne, a lényeg, hogy beleírni egyetlen szót sem lehet, a szövegformázás egyetlen lehetősége a szerkesztés. Az alkotói tisztesség azt is megkívánja, hogy a fölhasznált részek sem együtt, sem külön-külön nem mondhatnak ellent az eredeti alapanyag morális mondandójának, eszmei lényegének. Látványképzés és zenehasználat tekintetében viszont teljes a szabadság. Ehhez az előadáshoz Lengyel Anna rendező és dramaturg társai, Garai Judit, Hárs Anna és Merényi Anna egyetlen kiválasztott közlő, Gyenes Judith három tételben rögzített emlékezéseit öntötte színpadi formába. Maléter özvegyének 1984-ig szóló vallomását először Csalog Zsolt rögzítette a beszélgetés évében. Három évtized múlva, 2006-ban, egy a Krétakör által szervezett szabadegyetemi sorozatban Lengyel Anna kérdezte az emlékezőt, majd 2016-ban a Szamosi Zsófiával kiegészült alkotócsoport sok órás mélyinterjú-sorozatot készített Gyenes Judith-tal. Ez utóbbi adja alapját a Pali című monodrámának. Az elkészült videofelvételek Balogh Balázshoz és Taskovics Évához köthetők.

A kihantolás felidézett emlékképeivel, 1989 tavaszával kezdünk. A Gimes Miklóssal egy sírba temetett 197 centis embert meg kellett hajlítani, hogy az adott helyre beférjen. Megrendítő a bizonyosság: igen, ez ő volt. A szeretett ember elporlott, de a műanyag zokni a csontjain ott maradt. Az exhumálást végzők a testek körül kétféle talajmintával találkoztak. A parcella talajában „idegen föld” vette körül a holtakat. Ebből derült ki, hogy az 1958. június 16-i kivégzés után, ott az udvaron, azonnal elásták a testeket, s csak később, 1961 februárjában vitték őket összedrótozott kátránypapírba tekerve a 301-es parcellába, hogy a már ismert körülmények között, 1989. június 16-án újratemessék az addig álnéven földbe rejtetteket.

A rendezés az anyaghoz méltó. Minden a helyén van. De talán a televíziós vibráláshoz szokott nézők miatti fölös aggodalom működtet a háttérben olykor kivehetetlen formákat mutató, fekete-fehér mozgóképeket, idős asszonyi kezeket mutatva, melyek később egy férfiórát tartanak, érezhetően ereklyeként. Ha az egész színpadkép elektronikusan érkezne hozzánk, nem lenne a háttérben futó mozgás ennyire zavaró. De itt elöl egy nagyszerű, élő színész van, fölösleges tehát vizuális rejtvényfejtésbe csalni a nézőt a folyamatos, lassú mozgóképpel. A rendezői szándékot bőven kiszolgálná pár könnyen értelmezhető állókép is. Megoldhatatlan próbatétel a befogadó számára az előadó által behívott belső képeket szelektálni a háríthatatlan külső képek sorjázásával párhuzamosan. Az emberi percepció természetéből következően a két dolog egyszerre nem megy.

Az eredeti beszélgetés közbeni tegező odaszólás a fiatal kérdezőkhöz most elhangozva a közönséghez való odafordulást jelenti. Az egyik ilyen esetben, amikor Szamosi Zsófia arról érdeklődik, van-e valami elgondolásunk arról, miért is tört ki a forradalom, érezhetően megreped a pillanat. Zavart csönd. Elernyedő állak. Aztán a fogunk is összekoccan.

Fotók: Puskel Zsolt. A képek forrása: PORT.hu

A felidézett képek élesek és pontosak. A hang szinte halk, az egész rebbenékeny asszony nagyon fegyelmezett. A megismerkedésükről, s az ő hőséről, rajongással mesél. Idealizál? Egészen biztos. S mégis, úgy hiteles, ahogy van. Nem az ő dolga, hogy Pongrácz Gergellyel vitatkozzon. A megidézett feleség alakjában egyszerre van valami hétköznapi emberség, s valami arisztokratikus érinthetetlenség is. Talán akkor a legvisszafogottabb, amikor a novemberi egyedüllétről, a hirtelen bosszúról, a házkutatásról beszél. Nincs itt semmi drámai mellhang, csak valami szorító szégyen sziszegi, hogy „Ütöttek. Igen. Ütöttek.”  Ő szégyenkezik, hogy vele ezt meg lehetett tenni.

„Én akkor mindent elvesztettem! – mondja. – Mégis úgy gondolok vissza rá, hogy gyönyörű volt.” 1956. október 23-án, mikor még nem lehetett tudni, mi készül, mi lesz, Gyenes Judith a Bem tér közelében dolgozott. Kimenve az utcára, látta a napsütésben sétáló embereket, s az egyre sűrűsödő tömegbe vegyült. „Olyan volt, mintha csak napoznának!”

Ez a fény felé fordulás írja le legpontosabban Gyenes Judith emlékezésének lényegét, s az őt megelevenítő Szamosi Zsófia színészi ragyogását, s vele a hős ünneplését is. Az ünnep az a fajta szociális esemény, mely – ha működik – mindig valamely közösséghez való, vagy legalább egyetlen másik emberhez való odatartozásunk megerősítésére szolgál. Feladatát csak érzelmek segítségével tudja teljesíteni. A kötődés képességét gyakoroljuk ilyenkor. A PanoDráma alkotócsoportja talán akkor sem a tribünökön feszengőket s az ünnepi beszédeket makogókat mutatná, ha hivatalos kamerát kapna a kezébe. Egy asszony szerelme most, itt a Sufniban, megidézi élete legfőbb fényforrását, a szeretett férfit, egy színész tehetsége révén pedig, rendezői segítséggel, megjelenik előttünk egy rendkívüli ember, aki – nincs erre jobb szó – világít. Mi pedig, mint tavasz idején, csukott szemmel is felé fordulunk. Talán fájna is igazából ráemelni a tekintetünket.   

Az előadás adatlapja a Katona József Színház honlapján itt található.