Árny a kövön: Ország Lili művészete – életműkiállítás és katalógus / Magyar Nemzeti Galéria
2017.01.02.

Kolozsváry Marianna korábbi emlékezetes kiállításrendezése alkalmából felépíttette Bálint Endre párizsi műtermét, amelyben a falon – emlékezetem szerint – egyetlen eredeti kép volt, Ország Lilié. RADNÓTI SÁNDOR ÍRÁSA.

Ez nagy találkozás volt. A festő (1926-1978) Bálintot tekintette mesterének (s valóban van olyan korszaka, amelyben nagyon érződik ez a hatás), Bálint pedig alighanem élete legnagyobb felfedezettjének tekintette Ország Lilit, később egyenrangú mesternek, akinek jelentőségét nem szűnt meg hirdetni, s azt sem hallgatta el, hogy a hatás idővel kölcsönössé vált.

Ország Lili: Szorongás
Ország Lili: Szorongás, 1955.

A kezdetet az jelentette, amikor Bálint Endre 1953-ban megpillantotta Ország Lili „magtáras” és „kórós” képét. Lehet, hogy Rényi Andrásnak igaza van, és a tihanyi magtár ’52-es és ’53-as képe elsősorban festői problémák fölvetését jelentette, de a misztikus jelentőség, amelyet Ország Lili ezeknek a falként megjelenő épületeknek tulajdonított művészi jövője szempontjából, már azzal az allegorikus jelentéstulajdonítással állt összefüggésben, amelyre Ország nagyon is hajlamos volt, s amely festészete jellegzetessége maradt mindvégig. Hamarosan megjelentek önarcképként értékelhető képei elesett, magányos kislányokról, nyomasztó, az egész hátteret kitöltő téglafalak előtt.

A modernizmus trendjeiből jól lehetett látni korábban – néhány kép erejéig – Picasso, majd a szürrealizmus (Giorgio de Chirico, Paul Delvaux, Max Ernst és a cseh Toyen [Marie Čermínová]) hatását, illetve analógiáját, de mintha a látvány erős rokonsága ellenére Ország Lili fordított szürrealista lett volna. A képzelet-álom-reális irrealitás mintegy tágító, az értelmezést nyitottá tevő dinamikája nála csak nagyszerű kollázsain jelenik meg, festményei viszont személyesen túldefiniáltak, értelmük zárt. Gondoljunk például az 1955-ös Szorongás szellemi önarcképnek is tekinthető nőalakjára szűk cellájában, amelyből csak kis ablak nyílik a külvilágra, s még egy patkány is odakerül, vagy az 1956-os Nő fal előtt Rückenfigurjára (háttal álló nőalakjára), aki a kivezető utat mutató jellel ellentétes irányba tapogatózik.

Amit túldefiniáltságnak neveztem, vagy másképp mondva túlmagyarázásnak, az a szürrealista, majd a sajátszerű – tartalmilag „ikonos”, és így Vajda Lajoshoz is kapcsolódó – Bálint-hatás (1957-60) levetkezése után sem változott, de a személyes, a betegesen túlérzékeny és depresszióra hajló alkat önvallomásszerű jelentése helyébe lassan egy általánosabb kulturális, a kultúra mély időrétegeit érintő jelentés lépett. Ennek kissé irodalmi tartalmát ellensúlyozta az absztrakttá váló formálás intenzív festői jelenléte; az, hogy a jelentést Ország Lili festői problémaként fogta fel, s maradandó megoldásokat talált, amelyek jelentős művésszé tették.

Az időrétegek említett mélysége a szó érzéki értelmében veendő. Alapjában Ország művészetét nyomasztó tapasztalatszegénység jellemzi, az a fajta, amelyről Walter Benjamin egykor azt írta, hogy „ennek a szegénységnek csak a fonákja, a visszája az a szorongató eszmegazdagság, mely az asztrológia és a jóga-bölcselet, a Christian Science és a kiromantia, a vegetarianizmus, a skolasztika és a spiritizmus újjáéledésével az emberek közé – és talán szó szerint is: közéjük! – költözött”. Okkultizmus, ezotéria, asztrológia, kabbalisztika, grafológia (ez utóbbi jogosult határain túl), lélekvándorlás, babonák, jóslatok, látomások, éberálmok töltötték be a művész lelkét, ahogyan erről Kolozsváry Marianna beszámol, aki apja, a híres műgyűjtő révén már gyermekkora óta jól ismerte.

Ország Lili:
Ország Lili: Nő fátyollal (Nő fal előtt), 1956.

Szerencsére nem ezek vetülete festészete, de éppen ebből következik az a paradox tapasztalatszegénység, amely jellemzi. Hiszen érett művészetének alkotásai egy végtelen sorozat darabjaiként a kultúra pusztuló nyomait jelenítik meg, amint a fal, a föld, vagy leginkább a palimpszeszt láthatóvá tett rétegeiből (ez volt a festői feladat!) kiragyognak töredékek – tárgyak, betűk, számok, jelek – formájában. Pátoszát és erejét ezeknek a palimpszeszteknek valami olyasmi adja, amit nagy barátja úgy fejezett ki, hogy „a semmi napja mielőtt / megjelenne. Ragyogjatok hiába!” Pilinszky pályája abban párhuzamos Országéval, hogy a költő is a személyes szerencsétlenség líráját elhagyva jutott el – az ő szavával – „öröküres” tartalmaihoz.

Így jönnek létre – megint csak Pilinszky szavaival – a „halott város a halottnak” városképei, s különösen azok a felületek, amelyekre rákerül, teszem azt a reimsi katedrális mosolygó angyala vagy a chartres-i katedrális trónoló Krisztusa, mágikus királyok, római fejek, Madonnák, szfinxek, pompeji szobrok, görög fekvő és ülő szoboralakok, idegen – legfőképp – héber betűk, ősi jelek. Ikonfalak, panaszfalak, siratófalak. Ezeknek a felületeknek a sokszorozására a gótikus kazettás famennyezet – jelesül az 1969-ben Székesfehérváron kiállított ádámosi festett kazetták adtak mintát.

A címek gyakran túlzó pontossággal és egyértelműséggel, irodalmi módon fejezik ki a jelentést és igyekeznek elirányítani: Rekviem hét táblán, elpusztult városok és emberek emlékére (1963), Írások a falon (1967), Megkövült panasz (1967), Megkövült múlt (1968), A történelem lapjai (1969),  A múlt rétegei (1970), Múltba nyíló kapuk (1972), Valamikor templom volt (1976). S végül eljutott az útvesztő, a labirintus képéhez és önmagát egyértelműen megvilágító fogalmához (Paolo Santarcangeli népszerűsítő könyvének hatására), amelynek sorozat-kompozíciója utolsó éveit – 1974-től – összefogta.

Mindezt – a múlt mélységesen mély, bár nem épp rejtélyes kútját – modernizálja a nyomtatott áramkör rajzolata, amelyben Ország Lili 1969-től nagy művészi lehetőséget látott. Ma kissé hasonlatos ez a jelen írás címében idézett Pilinszky-sorhoz: a maga idejében az „infravörös” szó lírai használata felért egy költői forradalommal – ma elgondolkodunk rajta, hogy mit is érezhettek ebben olyan átütőnek.

A tartalmi túlmagyarázás és a tartalmi kiüresítés csak látszólag ellentétes, valójában szorosan összefügg. S. Nagy Katalin, Ország Lili monográfusa leírta, hogy amikor Ország egy kiállításáról „Kő, kőváros, falak, betűk, jelenvaló múlt” címmel írt, akkor a művész azt mondta neki, hogy „…már a címben benne van minden, amit festek. Ami érdekel”. Ez is olyan dolog, mint a nyomtatott áramkör az imént. Ország talán úgy érezte, hogy megfejtették, mi meg azt érezzük, hogy milyen könnyű – lehet, hogy csak ma – megfejteni. Hogy talán a nagy művész titka hiányzott belőle, a jelentős művészből. Festményeinek elemei absztrakt conversation piece-ek, amelyeket végtelenségig lehet kutatni, azonosítani, elemezni, értelmezni – egy eleve meglévő egyértelmű jelentés kontextusában.

Az érett Ország Lili munkáit senkivel nem lehet összetéveszteni, olyan erős a szignatúrája. Ez jelentős teljesítmény, amelyet nem lehet kétségbe vonni. De a nézőben fölmerül, hogy egész piktúrája ezzé a szignatúrává, magányos jellé redukálódott az idők múltával.

­*

Születésének kilencvenedik évfordulóján Ország Lili művészete megfejtett rejtvényként tűnik föl nekem. Ez az oka annak, hogy jóval kevésbé érezni az aktualitás izgalmát, mint a festői színvonalában Országhoz nem mérhető El Kazovszkij tavalyelőtti kiállításán. De mivel ez a nívó igen magas, semmi sem zárja ki, hogy a száztizedik vagy százhuszonötödik évfordulón majd olyan kérdéseket tesznek föl erről az oeuvre-ről, amit ma nem is sejthetek.

Paul Delvaux: Táj lámpásokkal
Paul Delvaux: Táj lámpásokkal

Mindenesetre Kolozsváry Marianna kurátori munkája kifogástalan. A korszakok jól áttekinthetők, a kísérő szövegek velősek és informatívak, az analógiák találóak. (Paul Delvaux Táj lámpásokkal című 1958-as festményének – egyik főművének – szerepeltetése különösen remek ötlet, amely a maga részéről Poussin festményét idézi: Tájkép Phokion temetésével.) Rekonstruálja az 1980-as Labirintus-kiállítás még Ország Lili által tervezett labirintusát.

A kiállításhoz pompás katalógus járul, amely a jó minőségű nagy reprodukciók mellett a tanulmányok margóján – ha kell, ismételten – bélyegformában megmutatja a szóban forgó művet, s bőkezűen a képjegyzék is megismétli ezt a vizuális emlékeztetést.

Kolozsváry Marianna gazdag és informatív életrajzi esszét írt, amely a gyűjtéstörténetről szólva hozzájárul a magyar társadalom- és művelődéstörténethez is. Külön ki kell emelni méltányosságát, amellyel nem követi az előző nemzedék jogos-jogtalan elfogultságait. Részrehajlatlan például id. Vasilescu Jánossal, aki az utolsó időkben gondoskodó mecénásként mintegy elszerette Kolozsváry Ernőtől és más gyűjtőktől, és kisajátította Ország Lilit. Ellenállót sem formál hőséből – közli például köszönőlevelét Pozsgay Imrének a kiutalt műteremlakásért.

Érdekes lehetne még annak tüzetes vizsgálata, hogy mit és hogyan ismerhetett valaki a világ kortárs művészetéből az ötvenes években. Mit látott Ország Lili de Chiricótól, Max Ernsttől vagy Paul Kleetől? Én gyerekként kultúrszomjas családban nevelkedve emlékszem, hogy egy Nyugatról becsempészett Knaur-kiadású Klee-album kincsnek számított, s amikor ’58-ban a magyar könyvkiadás előrukkolt egy szép könyvvel, Aggházy Mária Faszobrokjával, akkor azon a karácsonyon mindenki azt vette mindenkinek.

Ország Lili:
Ország Lili: Labirintus. Ikarosz, 1974-75

Ország Lili éles szemmel veszélyként élte meg, hogy úgy érezte: „mondanivalóm valahogy irodalmibb volt, mint amennyire festői, s ezért félő volt, bár ezt csak később vettem észre, hogy a piktúrától elkalandoztam egy irodalmi-pszichológiai területre”. Értelmezői legtöbbször követik őt ezen a – később a kultúrtörténettel kiegészült – széles és kényelmes úton. Még inkább megkönnyíti dolgukat Ország számos önértelmezése leveleiben, interjúiban. Ezért különösen újszerű Rényi András kiemelkedő tanulmányának aszkézise, amely lényegében semmilyen tartalmi kérdésbe nem bocsátkozik bele, hanem Ország Lili korai szürrealizmusát kizárólag festészeti, illetve festészetfilozófiai problémaként tárgyalja.

Terdik Szilveszter az ikonos korszakról, Kopeczky Róna a városképes periódusról, S. Nagy Katalin egyik tanulmányában a betűs képekről, a másikban a labirintusokról ír. Lajtai Péter egy olyan kérdéssel foglalkozik, amelyet S. Nagy Katalin is sűrűn érint, Ország Lili zsidóságával, zsidó identitásával, zsidó motivikájával.

Végül meg kell emlékezni a katalógus másik kiemelkedő dolgozatáról, amelyet Mikó Árpád írt az ádámosi festett famennyezet összefüggéséről Ország Lili labirintusművészetével. A szerző az előbbi specialistája, s a nagy erudíció mellett azért hívom fel írására nyomatékkal a figyelmet, mert ő a másik szerző a kötetben, aki ellentart a jelentéstulajdonítás Ország Lilinél szerintem túl könnyű feladatának. Az áramkörökről szólva írja, hogy „(e)zek jelentése is oly triviális, hogy szinte fölösleges szót vesztegetni rájuk”. Az ősi jelet máshol a francia kártya treff jelével azonosítja, s nem keres jelentést ott, ahol inkább az előállítás fegyelmezettsége és precizitása tűnik szembe. Maga a létrehozás – mind az ádámosi mennyezet, mind az Ország-festmény létrehozása – kerül esszéje előterébe; ennek leírására vállalkozik.

Alighanem így kellene beszélnünk Ország Liliről, legalábbis hipotézisként megfontolva, hogy önértelmezése önfélreértés volt, vagy legalábbis azzá vált. És akkor megnézhetnénk például, hogy az általa szemmel láthatólag önálló művészetnek nem tekintett (mert kiállítani soha nem engedett) ragyogó kollázsai miképpen függnek össze festészetével, és föltehetnénk a kérdést, hogy érett művészete nem a kollázs elvéből ered-e.

A kiállítás megtekinthető 2017. március 26-ig.