Varró Dániel: Mi lett hova?
2017.02.06.

„…és eltűnődött rajta, hogy letészi / a lantot, mely mint köztudott, nehéz, / de legkivált övé nehéz, a könnyű, / mit minden jött-ment medvebocs lenéz”. RADNÓTI SÁNDOR KRITIKÁJA.

Varró Dániel igazán remek új kötetében mindjárt a legelején reflektál arra, hogy ő úgynevezett könnyű verseket ír. S miközben a belérejtett Arany-idézettel („Letészem a lantot”) verse tartalmilag szoros kapcsolatban áll – hiszen a fent idézett előtt ezek a pompás sorok állnak: „s amint a papírpohár oldalához / odakoppant tompán a halk kanál, / eszébe ötlött, hogy az ő korában / egy rendes költő meg van halva már” –, az utána következő Kosztolányi-allúzió már szorosabb, nemcsak tartalmi, hanem formai összefüggést is sejtet. Emlékszünk: „Tudjuk mi rég, mily könnyű / mit mondanak nehéznek, / és mily nehéz a könnyű, / mit a medvék lenéznek.” „…ó mily pongyola a precízség és mily precíz a pongyolaság” – olvassuk majd később, a szabadversben; mindenkinek beugrik az Esti Kornél éneke.


Ha megkérdezik, mi is tulajdonképpen a light verse, a szokásos meghatározások – szórakoztatás, humor, elegancia, elmésség, paródia, nonszensz – nyilvánvalóan találóak, de nem kielégítőek. Mindegyik jellemzője lehet olyan költészetnek, amelyet mégsem gondolnánk e fogalom alá rendezhetőnek. A könnyűség talán technika, amely megkönnyíti a befogadást. S ez különbözteti meg a modern magas kultúra legtöbb termékétől, amely éppenséggel akadályokat állít a befogadás elé. Gyakran éppen ezzel jelzi, hogy ő a magas kultúrához tartozik. Varró könyvét olvasva az ismerős ritmusfantázia, az ismerős hang, az ismerős gesztusok tűnnek fel, amelyek a Nyugat és környéke urbánus költészetéből illetve annak hagyományaiból ismerősek, tehát abból a költői világból, amely a mai versolvasó köznyelve, s mégsem kell azon gondolkodnunk, amin sok komoly(nak szánt), folyóiratokba beküldött verset olvasva, hogy miből lehet tudni, hogy most született, és nem nyolcvan évvel ezelőtt. Éppen a könnyűség gondoskodik erről, amely azt sugallja, hogy a költészet (és az élet) nem olyan nagy dolog. Joggal állnak a borító hátoldalán ezek a sorok: „Harminchét év elslattyogott / nem történt semmi nagy dolog, / kis ez, / kis az.”

Mintha a látomás helyett a hallomás uralkodna, a költő nem látnok, hanem hallnok, de nem mint a próféták, akik az isteni szót hallják, hanem mint aki meghallja az ismerős dallamot, és táncolni kezd rá. Amikor visszatérőleg arról panaszkodik, hogy az elképzelttől elmarad a megvalósult, ezt írja: „mindig ez van hogy a versek annyira jónak ígérkeznek amíg belül vannak / amíg formátlan belső massza a vers vagy költői látomás ha tetszik / bár az én verseim inkább költői hallomások / nem annyira látni szoktam a verset mint inkább meghallom az ihlet idegesítő pillanatában”. Ez a hallomás az egyedi látomással szemben visszavisz a közös verskincsbe, amely – mint mondom – nyugatos, beleértve persze a Nyugat költői által „szép hűtlenül” fordított verseket is. Így ismerjük fel a nagy slágereket: a Hitvesi líra V. részében (Feleségem bűvös asszony) Poe A hollójának dallamát, az Óda a haladékhoz-ban a Tóth Árpád fordította Keats-verset (Óda egy görög vázához), miközben Varró Dániel maga is lefordította – hívebben és persze modernebben. A Boci-boci-tarkára írott újabb változatokban a minták meg is vannak nevezve. De a legtöbb verset nem lehet így azonosítani, Kosztolányival, József Attilával, az említett külföldiekkel, az Unokaöcsémnek című verset Petőfivel, ahogy eddig tettük, hanem van valami standard ismerősség, a verskedvelő magyar olvasó alapélményeinek változatai, amelyekhez igazodik a Varró-vers, miközben modernizálja őket.

Hiszen hol hallhattuk a „rafinált”-ra azt a rímet, hogy „muffin állt”, az Esküvői vallomás-vers pazar kancsal-rím-sorozatát, a „Nem görcs. Öröm”-re azt, hogy „kiszörcsölöm”, az utóbb megbánt rímhívó szóra, hogy „bepállik”, angyali pimaszsággal egy sor közepén rávágott szót: „Nepálig”? Vagy ezt: „A költő lelke nem volt makulátlan, / meg az elméje sem volt neki tiszta, / a versidomok szerelmese volt ő, / egy mániákus verslábfetisiszta. / Molosszusok s ionicus a minorék / hozták hagymázas izgalomba őt, / s a versformák, e verslábakra húzott, / ütemre lejtő, csábos verscipők.”

A leleményes, kiterjedt és minél tisztább rímek kedvelése (a „nehéz” versek trendjével ellentétben), a versidomok szerelme, azaz a játékosan fölmutatott formaművészet párban jár az ismerős gesztusokkal. Magának „a” költőnek a sűrű emlegetésével. A kávéházzal. (Jár még valaki kávéházba verset írni? Van-e még egyáltalán kávéház?) Varró talán – nem tudom – nem is szereti a kávét, s csak lírája alanya – a költő – ül be virtuálisan a kávéházba, ahol – itt tülekednek be a versbe a modern idők – papírpohárban (!) szolgálják fel a kávét (valami kávézó-lánc lesz ez), hogy virtualiter írja meg ott a versét. A kötet témája is összefoglalható ebben az ismerősségben: a szegény kisgyermek panaszaiból a bús férfi panaszai lesznek, miközben a panaszt sem kell annyira komolyan venni. Éppen minden gesztus lekicsinyítése, a diminúció teszi nyilvánvalóvá, hogy nem epigonizmus és nem is appropriation art Varró Dániel könnyű lírája.

Utoljára hagytam az Urbánus költő a virágoskertben című virágének remeklését. Dallam-előképe, ha nem is pontosan a Balassi-strófa, s nem is virág-, hanem katonaének, a híres-neves A végek dícsérete, ugyanaz, amelyre Orbán Ottó írta nagy versét, Melyben Balassi módján fohászkodik. „Jártamban-keltemben szétnézek kertemben, / eltekintek balra, / s lám, egy mittudomén milyen nevű növény / kúszik ott a falra. // Itt, ahol épp állok, dús hogyishívjákok / díszítik a kertet, / Ott illatos izé és szép nemtudommi / nyílnak egymás mellett. // Mind a kertben nőnek, gyanítanám őket / kerti virágoknak, / bár hát azok nőni, azt írta Petőfi, / hogy a völgyben szoktak.” Így kezdődik. Folytatódik továbbra is pokolian mulatságosan, majd végül ezzel az urbánus vallomással zárul: „Fauna és flóra! Más daloljon róla, / Nekem a te káros levegőd kell, város / te mérgezz meg engem, húrt te pengetsz bennem, / te vagy az én kertem, hol port annyit nyeltem, / ott lévén, de mégse, levegőnek nézve, / nekem te hiányzol, / lökve, félretoltan mégis benned voltam / otthon igazából.” 

Szerző:  Varró Dániel,  Cím:  Mi lett hova?,  Kiadó:  Jelenkor,  Kiadás éve:  2016,  Oldalszám:  114 oldal,  Ár:  2999 Ft