Nagy szerencse, hogy az év végén járunk, így nem vállalok vele különösebb kockázatot, ha leírom: az Olli Mäki legboldogabb napja egyben az idei, filmnézéssel töltött napjaim legboldogjabbját jelentette.
Amennyiben kihagyom a számításból a hazai mozikba felújított változatban visszatérő klasszikusokat, gondolok itt elsősorban A keresztapa vagy David Lynch Kék bársonyának nagyvászon előtt átélt audiovizuális orgiájára, illetve kihúzom a listáról Hajdu Szabolcs több mint zseniális kamaramoziját, az Ernelláékat (tekintve, hogy Hajduék filmje nem moziban, hanem lakásvetítésen ütött igazán), nem marad más a dobogón, mint a pehelysúly és a madársúly között ingadozó, az élethez egészen megható egyszerűséggel viszonyuló Olli Mäki valamelyest banálisnak is mondható története, amely több rétegből áll ugyan, lényegét tekintve viszont egy valamiről szól: Olli szerelmes lesz.
A korábban szinte kizárólag rövidfilmekben utazó alkotópáros, Mikko Myllylahti forgatókönyvíró és Juho Kuosmanen rendező-társíró a sokszor túl hosszúra és tekervényesre szabott történetek korában másfél órás játékidejével, üdítően könnyed szerkezetével és a néző arcára még a drámai pillanatokban is mosolyt ragasztó cselekményével olyan munkát tett le az asztalra, amely egyfelől boldogságbonbonként olvad el a nyelvünk alatt, másrészt xenonreflektorral világít rá a hétköznapi apróságokban rejlő jókedv és vidámság létére, amit hajlamosak vagyunk nem észrevenni az extrém kalandok és szituációk átéléséért való őrült versenyfutásban, illúziókat üldözve és hamis kielégülést keresve az alapvetően hibás kódok által előírt muszáj-boldogságunk reményében.
 Jelenetek a filmből |
Az amatőr sportolók mezőnye után épp a profi boksz világával ismerkedő Olli is tulajdonképpen ambiciózus menedzsere elvárásainak póbál megfelelni, aki a nemzet hősét, Finnország első profi ökölvívó-bajnokát faragná az egyébként nem túl bonyolult lelkületű fiúból. Olliról a kezdetektől leíri, hogy valójában nem is vágyik annyira a sporttörténelmet jelentő címre, csupán passzívan elfogadja, hogy a környezete lelkesen, megállás nélkül, helyenként nem a legfinomabb módszereket alkalmazva tolja őt előre a sorsdöntő mérkőzés felé.
Az Amerikából érkező, a mérközés egyértelmű esélyesének számító riválissal alig találkozunk a történetben, ez nem a Rocky filmekben összecsapó ellenfelek felkészülését ugyanazzal a hangsúllyal nyomon követő, feszültségteremtő dramaturgia. Ez Olli kételyeinek a folyamatos bemutatása, fix, ünnepélyes kompozíciók helyett egy folyamatosan imbolygó kézikamerával, amely egyetlen ponton állapodik meg: Raija, a fiúhoz hasonló egyszerűségével elbűvölő, igéző tekintetű lány folyton életvidám vonásain.
Ollinak (talán először az életében) mérlegelnie kell, és amint lehet, döntést kell hoznia. A történet drámája itt érhető tetten igazán: a folyton egyengetett utat, a menedzserek, edzők, vagy épp a várva várt mérkőzésnek óriási hírverést teremtő média által kijelölt kötött pályát kellene valahogy elhagyni a lány, a szerelem és a valódi boldogság kedvéért, csakhogy a bokszoló az őt régóta istápolgató barátait, kvázi munkatársait sem akarja és tudja cserben hagyni. Talán a 60-as évek legelejére és a finn népre jellemző higgadtságnak is köszönhető, hogy Olli – belső feszültség ide vagy oda – nem csinál meggondolatlan őrültséget. A mérkőzés előtt néhány nappal ugyan egy hirtelen ötlettől vezérelve felkeresi a lányt a kisvárosban, ahova Raija korábban Helsinkiből visszatért, de itt se számítson senki őrült drámára, sokkal inkább a ragaszkodás szépsége az, ami visszaköszön a vászonról.
 A képek forrása: MAFAB |
A nagyjából minden vagyonát és reputációját erre a mérkőzésre feltevő promóter persze őrjöng, csakhogy Olli, miután megbeszélte a közös jövőt Raijával, visszatér a fővárosba és minden erejét összeszedve folytatja a most már valóban kemény felkészülést küzdőtársa ellen. Hogy mi lesz a film végkifejletét jelentő mérkőzés kimenetele, az egyrészt maradjon titok, másrészt viszont már nincs is különösebb jelentősége az egymásra találó szerelmespár jövője szempontjából.
Az Olli Mäki legboldogabb napja a szerelem olyan mélységét mutatja meg nagy szavak, manírok vagy bármiféle teatralitás nélkül, amellyel régen találkozhattunk mozgóképen. Az idei Cannes-i Filmfesztivál Un Certain Regard szekciójának fődíja tökéletesen indokolt, miként azon is lehetett izgulni, hogy Aki Kaurismäki A múlt nélküli emberének 2002-es jelölése után vajon meglesz-e az első finn Oscar-díj A legjobb idegennyelvű film kategóriájában. Sajnos Kuosmanen rendezése végül nem került be a szűkebb mezőnybe, pedig igazán nem bántuk volna.