Pierre-Augustin Caron de Beumarchais: Figaro házassága / Vörösmarty Színház, Székesfehérvár
2016.12.16.

A grófi palota nagytermének három oldalán mennyezetig rügyeznek az elejtett agancsosok trófeái. Aki itt lakik, az már sok bakot lőtt életében. Meglehet, tanúi leszünk egy újabb akciónak? GABNAI KATALIN KRITIKÁJA.

Balra is, jobbra is, no meg a főfalon, három-ember magas, kétszárnyú, kazettás üvegajtó. A malachitsötét padlatra középről zúdul be, s rajta látványosan tükröződik a fekete ruhás, takarító-táncot járó szolgahad, a Nemes Nagy Ágnes Színészképzés hallgatóinak csapata. Díszlettervező Bátonyi György, koreográfus Rovó Tamás.  

Jelenet az előadásból.
Jelenet az előadásból. Elöl: Lábodi Ádám.
A Hamvai Kornél fordításában, Perczel Enikő dramaturgi közreműködésével Hargitai Iván rendezésében színpadra állított darabban nincsenek nagyobb szerkezeti átalakítások. A fogyaszthatóság miatti stiláris változtatások azonban egy lebutított történetet adnak ki végül. A nézői várakozást előkészítő, beteljesítő vagy épp azzal szembe menő rendezői megoldások láncolata helyett megkezdett, majd elejtett ötletek törik szét az előadást. Pedig lenne „anyag” ebben a produkcióban, íróilag is, színészileg is, sőt, még képileg is.  

A kar elsurranása után megjelenik Figaro (Lábodi Ádám). Atlétában. Ismeretlen okból belekezd a hatvanas évek nagy slágerébe, bocsánatos angolsággal énekli Paul Anka You are my destiny című, nyúlós örökzöldjét. Ha komolyan vesszük az érzelmi állapotát, és ez az a Figaro, akit hírből ismerünk, akkor itt most az ő végjátéka következik, mert ez az aláfekvő odaadás másként nehezen képzelhető el az eredeti alakról. No, de ha nem, akkor ki ez itt, aki szerelmével, Susanával, a komornával – kit inkább csak gurgulázó, tenyeres-talpas cselédlánynak játszik Pálya Pompónia – suttyó szolgabeszédnek megfelelő évődést folytat?  Az első megállított pillanat, amikor Figaro értesül a gróf titkos szándékáról, miszerint az úr mégsem mondana le az első éjszaka jogáról, arra tereli a nézőt, hogy itt valami fejlődésregény lesz, s ebből az orrát szívogató, szőke szolgagyerekből később előtör majd a vörhenyes viking, ki felkél a nagyurak ellen. A rivalda szélén mindenesetre kikel a mélyből egy mikrofonállvány, hogy a fontos mondatokat beleleheljék. 

Ha viszont ilyen a címszereplőnk, akkor minden bizonnyal elmarad a rendezőknek mindig is gondot okozó nagymonológ, amelyből – valahol a dramaturgiai aranymetszés táján – föltétlenül kiderül, hogy itt egy börtönviselt vállalkozóról, egy liberális lapcsinálóról, egy minden helyzetből kivergődő charmeur-ről, egy világfiról van szó. Vagy mégsem? Hú, ez érdekes lesz. 

Elöl: Hirtling István
Elöl: Hirtling István
Megjelenik Bartolo doktor (Kuna Károly), kit Marcelina, a bolydult lelkű házvezetőnő (Váradi Eszter Sára) pirulákkal erősít, és stílusbéli tanácstalanságukban még lentebbre rántják a társalgás szintjét. De megtudjuk, amit kell: Marcelina rendelkezik egy papírral, mellyel zsarolja Figarót: vagy pénzt akar egy hajdani adósság törlesztéseképpen, vagy megszerzi férjének a fizetésképtelen borbélyt, bár az Susanát kívánja feleségül venni, akit viszont a gróf szeretne magáévá tenni, lehetőleg még ma, az elhanyagolt grófné bánatára. 

A grófnő lakosztályát jelző négy hatalmas, ovális tükör kerekeken gördítve képez hol budoárt, hol búvóhelyeket a meglapulásokhoz. A rendezés szépen ki is használja a jó minőségű, tükröző felületeket, izgalmas, informatív terek alakulnak ki időről időre. Varga Gabriella, Rosina grófné szerepében elég magányos virágszál a széles színpadon. Nincs kihez kapcsolódnia, mindenki a maga kis intéznivalójával törődik egész este. Cherubin (Karácsony Gergely), a minden bibére rászálló, fejlődésben lévő legyecske, éretlen még a figyelmére. Azt meg, hogy az énekelni kevéssé tudó fiú dalocskáját miért kell mindenkinek meghallgatnia, nincs mivel magyarázni. Ugyancsak kapcsolódások nélküli szólószámnak könyvelhető el az Antoniót, a részeges kertészt játszó Kelemen István minden bejövetele. Basil, a cselszövő zenemester (Keller János) háton hordott púpja pedig inkább csak jellemzési kényszermegoldásnak tűnik. 

Varga Gabriella, Karácsony Gergely
Varga Gabriella, Karácsony Gergely
Elméletileg sok mindent elgondoltak itt. Gyakorlatilag mégsem feszül ki ennek a „bolond nap”-nak a szövevényes szivárványa, s ez az alapritmus hiányából, a jelenetek olykori kihegyezetlenségéből ered. Vegyük például az apród szökése körüli magyarázkodást, azt a híres „barkochba” etűdöt, amikor Figarónak – az eredeti szövegben megsúgják, az elmúlt évek előadásaiban rendre – elmutogatják, hogy egy levélről, egy kapitányi kinevezésről van szó, amiről hiányzik a pecsét. Elvileg minden érthető, formailag még sincs kidolgozva egyik „rájövés” pillanata se, vagy ha igen, nem látszik, mert hiányzik az a „takk”, az a gesztus, ami a nézői figyelmet épp oda viszi. 

A második rész kezdetén még mindig dolgozik az elvetett probléma: fölnő-e feladatához ez a némely helyzetben klasszikus kabaré-figuraként ügyködő, orrából beszélő gyerekember?  Hisz az eddigi megnyilvánulások alapján lehetetlennek tűnik, hogy ez a Figaro politikai tanulmányokat rittyentsen volt közismert előéletében. Ez nem az az ember. 

S bekövetkezik egy újabb műfajváltás. Mikor kiderül, hogy Figaro Marcelina és Bartolo hajdani, ellopott szerelemgyereke, tehát maga az emlegetett kis Emánuel, az általános ujjongásba belelövell egy Győzike-show-ba illő anyósi odaszólás, mert Marcelina fölabajog: „Szuzánká, várjá má”!” Csak a zebracsíkos takaró hiányzik a percből, de a közönség odagondolja, az utalás célba talált. Ezt a hangot ismerik, ebben otthon vannak. Szóval, ezek ott Sevilla környékén is ugyanolyanok? A hiányzó kellemet a mozgásban és nyelvben megnyilvánuló, rendezőileg jóváhagyott közönségesség próbálja pótolni. S mintha a ruhák egy része is lekonyulna ettől a megalkuvástól, nem is tervezőileg, inkább szabászatilag. Főként a férfiöltözetek hatnak méretproblémásnak és szedett-vedettnek. Érdekes, hogy e főúri játékban a legvonzóbb pillanatokat a szolganép elegáns vonulása és feszessége adja. Zene: Dobri Dániel

Fotók: Vörösmarty Színház, Székesfehérvár
Fotók: Kiss László. Forrás: Vörösmarty Színház, Székesfehérvár
Visszatér a kezdő sötétség szökőkútcsobogása, s a várakozástól eltérően, mégiscsak bekövetkezik Figaro nagymonológja, tücsökszóra, mikrofonba lehelve. Na, most akkor mi az igaz? Mit takarjunk le? Az eddigieket, vagy azt, amit most hallunk? Mert együtt a kettő nem lehet érvényes. Az éjszakai kavarodás azért csak lezajlik valahogy, a grófot átverik, a párok egymásra lelnek.

Van, amire jó emlékezni. A tárgyalás eszméletvesztéses zavarában remek Kozáry Ferenc ironikus bírói jelenléte, s hibátlanul megvan még egy figura, s ez a krepp-papír finomságú, linkóci Almaviva, Hirtling István megformálásában. S bár nem friss motívum, jó a finálé záró képe, amikor a gróf, a rá záruló sötétben, egy vállára vetett fátyol maradékával, mint Travolta, az ismert gif-ek egyikében, értetlenkedve forog jobbra-balra. A többi – homályba vész.