Crisis in Six Scenes
2016.12.12.

A katasztrofális és a zseniális között csapong Woody Allen első tévésorozata, amelyben a 81 éves rendező a terrorizmus körüli diskurzushoz is hozzászól. Fanyarul, humorosan. SOÓS TAMÁS KRITIKÁJA.

Woody Allen tévésorozatot rendezett. Nem nagy kunszt, mondhatnánk, másnak is megy. Nem is bolydult fel a világ a hírre, de miért tette volna: a televíziózás rég túlhaladt azon a ponton, ahol Woody bő húsz éve tart. Ellepték a tévénket a pöttöm neurotikus ballonkabátjából kibújt humoristák, akik Woodynál frissebben, okosabban viccelnek a világgal, ami körülvesz minket. Pláne úgy éles a különbség, hogy a mester köztudomásúlag csak arról szokott beszélni, ami őt körülveszi (Manhattan + a létkérdések: filozófia és szerelem és halál; de manapság inkább csak a nosztalgia). Talán ezért is meglepő, hogy a kettő most összeér: megint a magáét mondja Woody (most épp a hatvanas évekről), mégis a korunkról mesél. Terrorizmusról, politikáról, és a tunya kispolgárról, aki még a szavazófülkéig sem hajlandó elbicegni.

Woody Allen és Elaine May
Woody Allen és Elaine May

Jól kezdődik a sorozat: ül W., a neurotikus értelmiségi/szorongásos kispolgár az olasz fodrásznál, és az új novellájáról diskurál. Inkoherens az egész, nincs karakter, akit kedvelnék – így a fodrász. Végre a mester is elismeri, mit művelt az elmúlt években – így meg mi, de ha volt is önirónia a jelenetben, és remény, hogy az idős művész számot vet öregkori művészetével, hamar csalódnunk kell. Nem Agyament Harry 2, csak múló kikacsintás ez, amiben Woody azt pedzegeti, talán a tévéhez kéne nyergelni, mert az jobban fizet, mint a regényírás.

Van igazság benne: Woody többször nyilatkozta, viccen, tehát önlesajnáló poénkodáson kívül, hogy csak azért fogadta el az Amazon ajánlatát, mert nem hagyták békén, és addig srófolták felfelé az árat, hogy a végén már nem tudott nemet mondani. Túl sok pénzt ajánlottak, ő viszont megbánta, hogy elfogadta, mert rájött, nem ért a sorozatokhoz. Látszik ez a Crisis in Six Scenesen, meg nem is, mert Woody valóban nem tud mit kezdeni a sorozatformával, fogadnánk, olyan terminus technicusokról, mint a pilot vagy a cliffhanger, futólag sem hallott. Papíron hatrészes sorozat ez, de a képernyőn egy hat részre vágott, bő kétórás filmet látunk, amivel csak annyi a baj, hogy ez pont bő félórával több, mint amit Woody, na meg az alapanyag elbír. Ennyivel több az üresjárat a Crisisben, de – és ez a lényeg – a frappáns pillanat is.

Miley Cyrus (A képek forrása: MAFAB)
Miley Cyrus (A képek forrása: MAFAB)

Az üresjáratot az első két „epizódban” kell kibekkelni. Kínos, mert létezik olyasmi is, mint elkapcsolási faktor (vagyis, netes körökben, kaszálás: minek fárasztani magunkat unalmas sorozattal, mikor annyi a jó?), de Woody ezen sem izgatja magát. Úgy a harmadik résztől mi se, mert a Crisis… beindul, amint túljutunk a bemutató körökön, és megismertük S. J. Muntzingert, aki egy új Salinger akart lenni, de csak reklámszlogen-író lett, feleségét, a párkapcsolati tanácsadót (végre nem a pszichológusokon csattan a poén), és a hozzájuk váratlanul betoppanó Lennyt, aki szöszi kis Patty Hearstként robbantgatott egy balos forradalmi csoporttal, és most épp a rendőrség elől menekül.

A humor jobbára abból fakadna, hogy a lány Marx-idézeteket vagdos az életébe belekényelmesedett, karamellkészítő gépéhez és a baseballközvetítésekhez körömszakadtáig ragaszkodó Muntzinger fejéhez, de Woody ezen a téren se poént, se fordulatot nem tudott eleget kiizzadni magából. Hanem aztán mégis csinos politikai szatírát kerekít ebből a túlbeszélt, egy helyben toporgó bohózatból, amikor aktuális témához ér, és a terrorizmus körüli diskurzushoz szól hozzá. Azon lamentál, mekkora közéleti szerepet kéne vállalni a kisembernek – mennyire védhető egyiknek a lustasága, másiknak a forradalmi hevülete? Hol a határ, és milyen jogon lehet átlépni azt?

Bár könnyed komédiát forgat Woody, cinikus kedvében van, mert arra a következtetésre jut, hogy nyugaton a lázadás is olyan abszurd, mint a semmittevés, mert ez is, az is a kényelemből fakad. S bár a mai helyzetről nincs komoly mondanivalója, jól elviccelődik a mindenkiben ott lakozó kispolgárral, aki érdekesebbnek tartja a baseballt a politikánál, de közben nem veszi észre, hogy elzúgnak a feje fölött a forradalmak. Hogy a világ változik, és talán tenni kéne valamit, még ha az a valami nem is feltétlenül a bombakészítés.

Ironikus csavar, hogy a maoista egyetemistát a popsztár Miley Cyrus játssza, aki manapság szintén lázong a maga módján: mellbimbóvillantással és részeg bulizással igyekszik levetni magáról a Disney-lány szerepét, ami a Hannah Montanával rajta ragadt. Komoly színésznőként, ez biztos, nem a Crisis után fognak hivatkozni rá. Rosszul áll neki a karikatúra: faarccal előadott, túlbuzgó monológjai irritálóak, de nem viccesen azok. Karizmatikusnak hazudják a sorozatban, de épp a karizmának van híján.

Woody, a színész sincs jó formában. Jó újra látni, de már rutinból is csak döcögve hozza a hipochonder neurotikust. Az időzítése nem az igazi, korrekt egysorosait („Írtam egy regényt egy végbélsebészről, aki a legváratlanabb helyeken találja meg Istent”) is csak ritkán tudja jó ritmusban, ütős csattanóval felmondani. Nem úgy Elaine May, aki párkapcsolati tanácsadóként a 21. század legviccesebb Allen-anekdotáit szállítja a szexért még a feleségének is fizető kliensével. Nem túlzás: az általa vezetett, radikalizálódó olvasókör miatt önmagában megéri végignézni a sorozatot. Ahogy a fecsegő öregasszonyok magukévá teszik a marxista eszméket, de közben ugyanolyan úrhatnám kisnyugdíjasok maradnak, ott megcsillan valami a politikai humorista tehetségéből, akinek Woody abszurd politikai burleszkjében, a Banánköztársaságban mutatta magát.

Olyan tömény kreativitásra, mint ami a takaros latin-amerikai diktatúrából közvetített elnökgyilkosság nyitójelenetében látható, ne számítsunk – de a szokott rigolyáit a szokottnál viccesebben emlegető Woodyra nyugodtan. És ezekért a frappáns, az egészestés filmjeiből kikopott poénokért el lehet nézni, hogy most sem írt érdemleges történetet, és jó pár ziccert kihagyott, amikor enerváltan adta elő a Süti, nem süti bűnügyi kalandjainak reprízét, vagy az idős művész érdemeit, fontosságát kikezdő öniróniát.

Jobb is tehát a Crisis, meg rosszabb is, mint Woody évről évre érkező harmatos őszikéi, de végeredményben felesleges az effajta méricskélés. Hiszen úgy van Woodyval a rajongója, mint a civakodó házasok a filmjeiben: már többször irritál, mint nem, de azért rossz lenne, ha nem lenne. Egyik oldalon a művész, aki elfelejtett visszavonulni, másikon a gondolkodó kisember, aki nem kapcsolta ki a tévét – ha pedig már végképp így maradtunk, akár élvezhetjük is az egészet.

A sorozat adatlapja a Magyar Film Adatbázisban itt található. 

Szerző: Soós Tamás