Beszélgetés Peter Brookkal a Battlefield Trafó-beli vendégjátéka kapcsán
2016.12.12.

Nem érdemes félni, ez megöl az emberben minden pozitív, jó energiát – mondja a világ egyik leghíresebb rendezője a kezdő riporter mentegetőzésére, és a derűs, bölcs arcra tekintve már tényleg nem félek. Kezdetét veheti életem egyik legjobban várt beszélgetése. DARIDA VERONIKA INTERJÚJA.

Az alapok felől indulunk, Peter Brook régóta visszatérő vendég Magyarországon: a '64-es Lear király vagy a '72-es Szentivánéji álom egyaránt színháztörténeti eseményt jelentett, a 2013-ban hozzánk is eljutott Egy varázsfuvolát pedig nagy várakozás előzte meg, mert korábban búcsúelőadásként emlegették. "Habár soha nem mondtam – szakít mosolyogva félbe –, hogy ez lesz az utolsó rendezésem. Ám mivel minden előadásnál mindent elölről, az abszolút nulla pontról kell kezdeni, mindegyik az első és az utolsó, egy adott pillanatban." Hozzáteszi, hogy a 2010-es év mégis egyfajta leköszönés volt, hiszen ettől kezdve új irányítás alatt működik a párizsi Bouffes du Nord (Olivier Mantei és Olivier Poubelle vezetésével), ami szintén újrakezdésnek tekinthető. Ez először némi zavart okozott a nézők körében, de Brook nagyon élvezi, hogy immár vendég lehet a saját színházában, ahol utoljára a The Valley of Astonishment, a Fragments (Beckett) és a Trafó - Kortárs Művészetek Házába most érkező Battlefield (Csatamező) előadását játszották. 

Peter Brook a Bouffes du Nord-ban
Peter Brook a Bouffes du Nord-ban
Mégis, hangzik a tétova kérdés, mi ösztönzi még mindig a színházcsinálásra? Hogyan választja ki az új előadások témáját, miért rendezi újra régi darabjait?

Peter Brook: Úgy kérdezi ezt, mintha én egy komoly ember lennék, aki komoly döntéseket hoz. Az ilyen kérdésekre csak a bölcs professzoroknak, akik mindent tudnak, van válaszuk. Mi művészek voltaképp mesteremberek vagyunk, akik csak teszik a dolgukat. Mégis, ha megvizsgáljuk, hogy mi is a színház, akkor az nem más, mint az élet egy nagyon koncentrált formája. Az élet azonban olyan végtelen, hogy csak egy egészen kis szegmensét vagyunk képesek megragadni. Honnan ered a színházcsinálás vágya? Már az első ember is megpróbálta kifejezni magát, és ez a késztetés a mai napig sem szűnt meg. Talán azért, mert sohasem juthatunk el egy olyan pontra, ahol azt éreznénk, hogy „ez az!”, vagy hogy most sikerült megragadnunk az igazságot. A színházban egyébként sincs értelme az igazságról beszélni. Csak fragmentumokban gondolkodhatunk, ahogy ezt Beckett munkássága igazolja. Ám épp ebben a nagyon redukált formában juthatunk a legközelebb az élet kifejezhetetlen gazdagságához. Az életről az egyetlen dolog, ami biztosan állítható, hogy folytonos változásban, átalakulásban van. 

Revizor: Emiatt szükséges az előadásokat is az élet változásaihoz igazítani? Ezért nem lehet az először 1985-ben bemutatott Mahabharatát változatlan formában színpadra állítani? Ezért kell ugyanazokkal az alkotótársakkal (Jean-Claude Carrière, Marie-Helène Estienne), de már más színészekkel, más formában bemutatni?

PB: A színház úgy működik, mint a nagy fotográfusok kamerája, egy pillanatra megállítjuk és kimerevítjük a mozgást, hogy ezáltal tisztábban vagy pontosabban lássunk. Azonban ma egy pillanatfelvétel egészen mást mutatna, mint harminc éve. Már teljesen más világban élünk. Miközben az is igaz, hogy amikor a televízió képernyőjén a Szíriában történt borzalmakat nézem, ez eszembe juttatja Hitler és Sztálin rémtetteit. Minden változik, miközben lényegében ugyanaz ismétlődik. Erős meggyőződésem, hogy a színház nem mehet el szótlanul a jelen borzalmai mellett, nem törekedhet pusztán a szórakoztatásra. A színházcsinálóknak kötelességük, hogy az alatt az egy-két óra alatt, amit az emberek a színházban töltenek, az élet nagy és örök kérdéseit vessék fel, ahogy ezt a Mahabharata tette, vagy a Battlefield teszi. 

R: Miről szól ma a Mahabharata utolsó részéből kiemelt és továbbgondolt történet, a Battlefield?

PB: A győzelem utáni pillanatot mutatja, mely egyben, az áldozatok nagy számát tekintve, vereség is. Ebben a pillanatban mindkét oldalról, a vesztesek és a győztesek felől, egyaránt felvetődik a felelősség kérdése. A mostani változatban ezt a győztes uralkodó fogalmazza meg, aki szeretne elmenekülni a borzalmak elől, melyeknek ő is az okozója volt, de nem teheti, helyt kell állnia, felelősséget kell vállalnia. Szembe kell néznie a pusztító háború minden következményével. Miközben nézőként egy pillanatra sem vonatkoztathatunk el attól, hogy valamennyien harcok közepette, állandósult csatatéren élünk. Még akkor is, ha szerencsés esetben nem a háborút, hanem a mindennapos harcokat értjük alatta, így a színházban a cenzúrák, a korlátozó hatalmak elleni küzdelmet.

R: A Mahabharata szövegkönyvét közel tíz évnyi munka előzte meg, így jött létre a kilenc órás előadás. Hogyan született ebből a most látható, nyolcvan perces változat?

PB: Már a kilenc óra is egy sokkal hosszabb anyag sűrítése volt, arról nem is beszélve, hogy a Mahabharata a világ legnagyobb költeménye, egy indiai mondás szerint: „minden benne van, ami csak létezik, és ami nincs benne, az nem is létezik.” A mi feladatunk tehát az volt, hogy ebből a kimeríthetetlen anyagból egy egészen kis részletet úgy ragadjunk ki, hogy abban a végtelen gazdagság is megmutatkozzon.

R: Több interjúban is felmerült, hogy ennek az előadásnak el kellene jutnia a vezető politikusok elé, hiszen a politikai döntéshozatal és az etikai magatartás alapvető kérdéseivel foglalkozik. Mit tapasztalt, a különböző országokban mennyire szólítja meg ez a történet az embereket? 

PB: Az előadás helyszínről helyszínre változik. Most épp Franciaországból jövünk, ott teljesen mást jelentett az embereknek, mint Angliában, Indiában, Kínában vagy Olaszországban, vagy amit majd itt, reményeink szerint, jelenteni fog. A színészeknek mindenhol újra meg kell találniuk az utat a közönséghez. Számomra a legemlékezetesebb előadások mégis azok voltak, melyek után nem azonnal, mintegy reflexszerűen csattant fel a taps, hanem megelőzte egy rövid, néma csend. Ezekben a pillanatokban valóban megszűnt az előadók és a nézők közötti távolság, ugyanazt a tapasztalatot élték át a színpadon és a nézőtéren.

R: Nehezebb ma megteremteni ezt az intimitást, ezt a „közvetlen színházat”? 

PB: Sokszor az az érzésem, hogy a színház egy olyan gazdasági nagyüzem lett, amely kirekeszti azokat a nézői rétegeket, akik nem tudják megfizetni. Egy hibás és rossz szelekció működik, számunkra ezért is fontos, hogy vegyes közönség előtt játszhassuk az előadásainkat. Másrészt sokszor találkozom a rasszizmus megnyilvánulásaival, ami őszintén elszomorít. A mi társulatunkban mindig lényeges szempont volt, hogy a legkülönbözőbb nemzetiségű és vallású emberek alkossák, ezt az igényt még mindig kevés színházban látom. 

Battlefield. A kép forrása: Trafó
Battlefield. A kép forrása: Trafó
R: Mit tanácsolna a mai fiatal színházcsinálóknak? Lázadjanak a „halott színház” ellen, vagy próbálják ettől függetlenül megtalálni a saját útjukat?

PB: A színházcsinálás mindig egy megmagyarázhatatlan vágyból születik. Ez egyfajta betegség, amelynek nem tudunk ellenállni. Amíg pályakezdők vagyunk, alig várjuk, hogy megtaláljanak minket a felkérések, a lehető legnagyobb színházakból vagy operákból, és ha valaki ebből kimarad, az gyakran csillapíthatatlan dühöt érez. De puszta frusztrációból vagy a nagy intézmények elleni lázadásból még nem születik színház. Ez önmagában csak egy haszontalan gesztus. Ezzel szemben, meg kell találnunk a számunkra adódó lehetőségeket, és tudnunk kell élni velük. A fiatal rendezőknek mindig azt mondom, hogy a színházcsinálás voltaképp a meggyőzés művészete. Ha van néhány ember, akiket egyaránt lelkesít egy téma, abból már megszülethet egy előadás. Mindig vissza kell térni az alapokhoz, majd el kell vetni mindent, ami felesleges. A legegyszerűbb formák a leghitelesebbek, ezekre kell törekednünk. Így történt velünk is, a Battlefield esetében. Értelmetlenség lett volna elővenni és leporolni a Mahabharata régi előadását, egykori monumentális gépezetével. Ennek megvolt a maga ideje. Most viszont ahhoz, hogy megszólaltassuk a másképp aktuális darabot, elég  négy színész és egy zenész.

R: A színházhoz tehát továbbra is elég egy üres tér és néhány ember?

PB: A legminimálisabb feltételek is elégségesek, ha az emberekben erős a játékösztön. Azonban a keresés önmagában még nem garantál semmit, a próbák során csak arra törekedhetünk, hogy a tőlünk telhető legjobbat nyújtsuk, ami még nem biztos, hogy jó is. Közben mindenki vár valamire. Mégis, annyit (és nem többet) biztosan tudhatunk, hogy munka és várakozás nélkül soha nem érnénk el azokhoz a boldog pillanatokhoz, amikor hirtelen világossá válik egy forma.

R: A nézők is részt vesznek ebben a keresésben?

PB: Először nekünk, színházi munkásoknak, kell valami olyasmit találnunk, ami sok embert érdekelhet. Rá kell bukkannunk a történetek mélyén arra, ami túlmutat az individuális tartalmon, és valami általános emberi fejeződik ki benne. Ebben azonban távolról sincs semmi misztikus vagy elvont dolog. Minél közelebb kell hoznunk az emberekhez a történetünket, a könnyedség vagy a játék révén. Ezt tettük egykor a Mahabharata első jelenetében is, amikor egy gyerek jelent meg a színpadon, és ő lett az elmesélt történet tanúja. Ezzel a gyermeki nézőponttal könnyebben azonosulhattak a nézők, akik már nem érezték, hogy valami számukra idegen és távoli kultúráról beszélünk. Ahogy eltűnt a fenntartás és a félelem, megszűnt a távolság is. Így jöhetett létre az előadás időtartamára, a legkülönbözőbb emberek között, egy valódi közösség.

R: Vajon a színháznak lehet ezen az ideiglenes közösségi élményen túlmutató hatása? Valahogy úgy, ahogy a Mahabharata első jelenetében, az elmesélt történet kapcsán, azt mondják a gyermeknek: „Ha elég figyelmesen hallgatod, akkor a végére más ember leszel.

PB: A színház megtanít jobban látni és hallani, valamint bízni az életben. 

R: Ha ezt a Battlefield háború utáni színterére vonatkoztatjuk, akkor azt is mondhatnánk, hogy nincs semmi jóvátehetetlen?

PB: Ezt nem tudom, de a színháznak az újrakezdésről és a béke reményéről kell szólnia.