A Pentheszileia Program női előadás. De erre sokkal később döbbenek rá, miközben nézem, eszembe sem jut, olyan jól elvagyok benne. Mert valahogy olyan közeget teremt, amiben ellenállás nélkül lehet haladni, ami nem valamihez képest női, hanem anélkül, hogy át kellene helyezni a referenciapontjaimat. Pedig arról sincs szó, hogy (most, ennyi idősen, és ebben az élethelyzetben) annyira azonosulni bírnék a főszereplővel. Vagy mégis? 

A Vígszínház előadása a Háziszínpadon látható, ahol nem először találkozom a megszokott repertoárhoz képest kockázatos és kifejezetten izgalmas produkcióval. (El is gondolkodom, hogy vajon milyen eredménnyel járna, ha ez a progresszív szellemiség coming outolna valamelyik nagyobb színpadon.) Kincses Réka Marosvásárhelyen született, jelenleg Németországban él, fiatal filmrendező. A Pentheszilea Programot ő írta és rendezte, egyébként nem először, a marosvásárhelyi Ariel Színház számára már megcsinálta az előadást, akkor „nyers színház egy felvonásban” volt az alcíme, ami nyilván az előadás kísérleti jellegére, a tapogatózás okozta kidolgozatlanságra utalt. A Vígszínház előadására „sorsok és játszmák egy részben” lett az alcím, kevésbé kísérletezést, mint inkább pszichologizálást ígérve (bár a címben szereplő „program” szó még mindig utal az anyag nyersességére). 

Az előadásból egy család női ágának generációkon átívelő története rajzolódik ki: boldogtalan (kényszer- és érdek)házasságok, már szüléskor-születéskor megmérgezett anya-lánya kapcsolatok. Pentheszileia a legifjabb generáció tagja, ő – némiképp tudatosan – szembefordul az őseire kényszerített szerepekkel, meg akarja törni a családi átkot, nem akar sem feleség, sem anya lenni. Alig húszéves és egyetemista: bulizik és számolatlanul fekszik le különböző férfiakkal. Akit nem szeretett (eléggé) az anyja, annak problémái vannak a kötődéssel, és a promiszkuitásban keresi a szeretetet – vágjuk rá a diagnózist. (Jó esetben. Hisz a közbeszéd ezeket a lányokat talán még most is egyszerűen csak kurvának nevezi.) Pentheszileiára tehát több generáción át hurcolt szenvedés, teher nehezedik: ő a saját anyja, nagyanyja, dédanyja. Mindez nem hangzik sokkal bonyolultabbnak, összetettebbnek, mint egy színvonalasabb női magazin vulgárpszichológiai rovata, azonban a színpadi megoldások sokkal mélyebbre szántanak, és a tudatalattiban is működtetik az előadást. 

Már a színpadkép is (Holjencsik Anna Vita munkája). Egy nagyobb, szellősebb tér közepén Pentheszileia ágya: a szexualitás a központ, az egyetlen biztonságos sziget – önmagába zárt világ, börtön. Körülötte szétdobált holmik, úgy, hogy minden a lány keze ügyében maradjon, hogy ne kelljen elhagyni az ágyat. A ruhája egyszerű, kihívó (a jelmez Pusztai Judit munkája): fél válla kilóg belőle – finom utalás amazon-voltára, szilajságára, öntörvényűségére.

Pentheszileia tehát a szexbe menekül, de a szex nem jelent számára feloldozást, meghittséget, a másik közelségét. Ez a szeretkezések szívszorítóan szép színpadi megoldásában is látszik. (Kár, hogy megmaradt egy kifejezetten naturalista jelenet, ami szinte otrombának tűnik a többi közt.) Ahogy a főszereplő anyja és apja a konyhaasztal két végén szeretkezik „egymással”, vagy ahogy Pentheszileia és a költő: a színpad két oldalán, egymással szembefordulva, hátukat a falnak támasztva. 

A sorsok egybefonódását jelzi az is, hogy a négy generációt három színésznő játssza el. (Ami okoz némi értelmezési zavart és nehézséget.) Lázár Kati a dédnagyanya és olykor a nagymama: szikár, szigorú asszony, merevvé edzette az élet. Hullan Zsuzsa elsősorban Pentheszileia anyja. Nem viseli az idősebb generációk bábmerevségű maszkját, sokkal idegbajosabb, kiszolgáltatottsága, pszichés zavarai, szeretetre való képtelensége sokkal nyilvánvalóbb. 

Szilágyi Csenge játssza Pentheszileiát, folytonos izzással, kíméletlen, feltáró őszinteséggel. Az előadás legelején a nagyapja életéből mesél el egy epizódot, melynek első mondata – egyet kell értenem Miklós Melániának a Színház 2016. decemberi számában megjelent kritikájával – az egyik valaha halott legütősebb kezdőmondat: „Nagyapám a politúros antik asztalnak támaszkodik, kezében a farka.” Szilágyi erős határozottsággal, magától értetődve mondja ki, de aztán végigfut az arcán valami: a terápia, a kibeszélés megkönnyebbült sóhaja? Az arcvonások visszarendeződése? A nyomatékosítás keménysége? Egy önkéntelen nyelés? Jó lenne többet tudni erről, ahogy arról is, hogyan viszonyul Pentheszileia reflektált önmagához. Az előadásból úgy tűnik, hogy a pszichoterápia, vagy az öngyógyítás a keret, vagyis Pentheszileia nem csak eljátssza, hanem nézi is önmagát. De nem nagyon emlékszem olyan pillanatra, amikor ellágyulna, amikor megmutatkozna a törékenysége. Talán csak akkor, amikor megmutatja a pszichológusnak, hogy hol érzi jól magát a térben, és felmászik az ágy és az egymásra pakolt két szék tetejére. 

Az ismétlődések és motívumok rendszere a bevésődött sémákat, a továbbhurcolt sérüléseket jelzik. Anyánk minden pillanatban velünk van. Akkor is, amikor Pentheszileia a Költővel szeretkezik: az ágy alól ordibál, fröcsög belőle a gyűlölet a férfiak iránt. Mint egy ugrásra kész szörnyeteg, rögtön támad, ha a gyanúja is felmerül, hogy a lánya boldog lehet – hiszen az az ő élete totális kudarcát is jelentené. Más vagyok, mint anyám, ordít Pentheszileia alakjából. De minden hiába, mindig minden ugyanúgy történik: akkor is, amikor Pentheszileia anyja már-már békülne a férjével, és akkor is, amikor Pentheszileia talál egy férfit, aki megmozgatja a lelkét, és akkor is, amikor anya és lánya találkozik. Egészen jól indul valami: egy szeretkezés, egy beszélgetés, de aztán elromlik, félbeszakad, és maradnak a tanult minták (fáj a fejem – megmasszírozlak – nem jó): a szeretet, a közeledés lerázása, mire a másik is rögtön lefagy, és rááll a folyton egymás fejéhez vágott mondatok pályájára. És mindenki egyformán bűnös, illetve nem bűnös – a férfiak is: Achillesz, a költő (Király Dániel), aki énképe lazaságához, menőségéhez valójában képtelen felérni, az Apa (Hevér Gábor), aki szinte önmaga paródiájává válik, ahogy belepistul a megalázottságba, a Dédapa (Csapó Attila), aki engedelmes kiskutyaként tud csak jelen lenni a családban, ha a saját útját akarja járni vagy a Nőgyógyász (Csapó Attila): a jó barát, aki egy darabig türelmesen vár, de aztán magának is akar hasítani valamit Pentheszileia testéből. 

Hogy van-e szabadulás, feloldozás, nem derül ki az előadásból. Pentheszileia kimond egy fontos mondatot, de nem tudhatjuk, hogy fogja tovább élni az életét. De ha őt nem is, másokat még meggyógyíthat egy kicsit az előadás. 

 

Az előadás adatlapja a port.hu-n itt található.