Szilasi László: Amíg másokkal voltunk
2017.01.12.

A három írás lényegében három írói portré, Babitsé, Jókaié, Bessenyeié. Mindannyian éppen kívül rekedtek a saját világukon, az önazonosság hiányától szenvedve tengetik napjaikat. SÁNTHA JÓZSEF KRITIKÁJA.

Ha Szilasi László új könyvét egyetlen regényként olvassuk, és a három különálló részt egy zeneileg megkomponált egészként értelmezzük, talán még gazdagabban kibomlik ennek a három tételből álló írásnak minden erénye. Az egységet már a próza nyelvezete is alátámasztja. Roppant visszafogott, a zeneiség, a mérték és az ütem adja ennek a könyvnek minden rejtett szépségét. Maga az olvasás öröme diadalmaskodik, árad szét a hozzá közelítő figyelmes szemlélőben. Mesteri, gondolja a kritikus, aki ennyire bízik a minimalista részletek erejében, aki ennyire tudja, hogy mire képes egy irodalomtörténeti tényekkel telezsúfolt próza, és az egymást követő részek fokozásaként egyre pontosabban közelíti meg a kívánt mondanivaló kiteljesedését.


Hiszen a három írás lényegében három írói portré, Babitsé, Jókaié, Bessenyeié. Mindannyian éppen kívül rekedtek a saját világukon, az önazonosság hiányától szenvedve tengetik napjaikat. Babits egy Nyugat-matiné (1930) alkalmából jár újra Szegeden, és itt idézi fel 1906 őszét, amikor pályakezdőként ebbe a városba érkezett, és a helyi gimnáziumban töltött két évet. A Szegeden élő Szilasi László roppant tárgyi tudással bír e téren, szinte napnyi pontossággal tájékozott Babits albérleteit, tanártársait, az akkori Szeged helyi viszonyait illetően. Mindezen tudás azonban semmiképpen nem lexikális anyagként van jelen a kötetben, áthatja a kisváros és munkája iránti feszélyezettség, a nagy tettekre készülő költői elhívatás utáni vágyakozása. Jókai még inkább kivetettebb a saját világából, hiszen a szabadságharc utáni hónapok bujdosását idézi fel Szilasi, amikor feleségétől és szellemi közegétől távol, Erdély vadregényes bércei között bolyong, és nem marad számára semmi más kézzelfogható bizonyosság, mint a táj romantikus szépsége, a szabadságharc csatáinak emléke, Petőfi feltételezhető halálának helyszínén való kutakodás.

A harmadik rész a Bécsből hazatérő volt testőr-világfi Bessenyei szűkös otthoni helyzetére világít rá. A tiszaberceli majd pusztakovácsi birtokán gazdálkodó író helyzeténél kevésbé lehet elgondolni abszurdabbat. Tegnap még a Birodalom fővárosában, a francia szellemmel és a felvilágosodás eszméivel átitatott udvarban élt, Mária Terézia sokféle reformot bevezető közegében, több nyelven olvasta a kor remekműveit, járta Itália frissen feltárt antik romjait, most a jobbágyainál alig különb parasztviskóban tengeti napjait, és ha szegénység nem is, de a szellemi kivetettség tökéletesen hitelteleníti eddigi életét. Mindannyijukban ott lapul a nagyság utáni vágy, az emberi féltékenység is. Babits számára a közben megjelenő Nyugat és Ady fellépése olyan érzéseket kelt, mintha titkos költői készülődését egyszerre meghaladták volna. Jókai számára Petőfi szelleme kísért, aki már elérte a teljességet, amíg ő alig jutott valamire 1848-ig. Bessenyeinek pedig tudomásul kell vennie, hogy a bécsi cimborája, Rhédey Lajos nem őt kéri fel a felesége halála alkalmával tartott megemlékezés megírására, hanem egy, az öreg író számára ismeretlen debreceni literátort, egy pipiskedő senkit, Csokonai Vitéz Mihályt, aki szűk egy év múlva meg is hal a fizikai erejét meghaladó feladatban. Ugyanakkor mindhármójuk számára ott van a nő is, legalább annak valamilyen társadalmilag érvényes vetülete. Babitsnál a költő-baráttól (Szabó Lőrinc) elorzott szerető-feleség, Jókai számára a nem éppen folttalan múltú színésznő (Laborfalvi Róza), Bessenyeinek az elszalasztott, soha be nem teljesülő szerelmek után az unokahúg (Anna). De ott van a gyermekkor is, a szülői ház iránti bizalom és távoli sóvárgás. (Babits számára Szekszárd, Jókai számára Komárom, Bessenyei számára a Bercelen töltött évek.) Emlékeikben egyforma erősséggel újra felelevenedik ez a gondtalanságban töltött múlt.

A mindig változékony izzással teli szöveg nem hagyja sosem cserben az olvasót. Mi is hát a vágy legrejtettebb tárgya? A regény címének megfejtése, Bessenyei önszemléletének titka: „Nem emlékezett már, milyen volt hazajönnie. Ő maga sem emlékezett. De volt egy másik énje, a mély énje, így nevezte el, az az én emlékezett. Mert úgy találta, hogy ha a többiektől meg a többiekről tudó énjétől óvatosan elvonatkoztat, akkor a saját buta betűiben néha megtalálja azt a mély, sűrű, hallgatag ént, aki mindig türelmesen kivárta, amíg ő másokkal volt. Kivárta, amíg ő Patakon, Bécsben, Itáliában, Bercelen, Kovácsiban, Váradon és Debrecenben járt, kivárta türelmesen a mocskos kurvákat és a Teréziákat, kivárta a testvéreket meg az ellenségeket, de kivárta még Annát is, és amikor együtt lehettek, éjszaka, esténként vagy éppen reggelente, írtak néha valamennyit.” (284)

A vágy igazi tárgya tehát maga az írás volt. Sok titokzatos dolog mutatkozott a világban Szegedtől Bécsig, Rózától Annáig, Komáromtól Szekszárdig, Tiszabercelig, de egyik sem volt olyan elemi és tudatformáló, mint annak a felismerése, hogy ezeket a dolgokat nem magukban élték át. Amíg másokkal voltunk, valóságosan történtek a dolgok, amikor magunkkal lettünk, már nem történt semmi. Ha jól érzékelem, egy rejtett ars poetica mindenen átható ereje irányítja Szilasi László tollát, és kap nagyszerű záródást ebben a nagyon szűk, lírába fojtott prózai világban.
Szerző:  Szilasi László
Cím:  Amíg másokkal voltunk
Kiadó:  Magvető Kiadó
Kiadás éve:  2016
Terjedelem:  287 oldal
Ár:  3490 Ft