Az ifjú pápa
2016.11.29.

Szűz vagyok: de ez egy régi póló – olvasható a szent életű Mary nővér hálóingén. A blaszfémia karcolásának hangján beszél felkavaróan pompázatos sorozatában Paolo Sorrentino az egyén, hatalom és hit keverékéből álló vallásról és a hozzá való ellentmondásos viszonyulásunkról. GYENGE ZSOLT KRITIKÁJA.

A pápasággal foglalkozni kényes, és ennél fogva hálás téma: miközben teret ad udvari intrikák és hatalmi játszmák feltárására, a puszta ideológián túlmutató státuszú hitbéli kérdések révén érzékeny témák akár szentségtörő taglalását is lehetővé teszi. Paolo Sorrentino rendkívül érzékenyen egyensúlyoz e két terület között, tabudöntögetése pont abban merül ki, hogy egyik oldal elvárásainak sem felel meg maradéktalanul: csak időnként ábrázolja meglepően hétköznapi vagy megbotránkoztató helyzetekben a pápát és a Vatikánt, és csak részben elégíti ki a városállam nagyon is evilági üzelmeire kíváncsiak szenzációéhségét.

Sorrentino a 2008-as Il divo – A megfoghatatlan után újra egy politikust állít figyelmének középpontjába, ezúttal azonban nem a machinációk felfedése érdekli, hanem a hatalom látványszerűségének kérdése. Az ifjú pápa legtöbbször olyan, mint egy felvonulás, mint egy díszszemle, amelyben a szereplők teljes pompájukban, megjelenésüket és jelenlétüket a legapróbb részletig megkomponálva színpadi jelenséggé transzformálják magukat. Itt azonban nem a mediatizált hatalomgyakorlás mögé tekintés oly népszerű témájáról van szó, hanem a hatalom színpadának, magának az elbűvölő látványnak az elbűvölt szemléléséről.

A kép forrása: MAFAB
A kép forrása: MAFAB 

Blöff vagy szent az új pápa? A sorozat kiindulópontja, hogy a bíborosok – a Szentlélek sugallatára vagy belső játszmáik eredményeképp – egy olyan fiatal amerikait választottak meg a katolikus egyház fejének, akit nem ismertek. Amint ezt XIII. Piusz sokszor el is mondja, nem tudják, mire számíthatnak tőle, ő pedig a látvány pontos megkonstruálásával, sőt dekonstruálásával (aki látta, pontosan érti, mire gondolok) teszi önmagát egyre (át)láthatatlanabbá. Az első epizódokban a szentségtörés határát súroló közvetlenség, lazaság, a szabályoknak (mondjuk a dohányzás tilalmának) figyelmen kívül hagyása botrányosan progresszív pápaságot ígér, ám a történet nem pontosan ebben az irányban folytatódik. Annak ellenére, hogy a Jude Law által észveszejtően koncentrált jelenléttel alakított pápa szinte minden egyes jelenet középpontját képezi, hogy folyamatosan figyelhetjük őt, sokszor egészen közelről arcának legapróbb rezdüléseit is látjuk. Ráadásul nehéz gyerekkorának jelenetei is megelevenednek előttünk – mindennek ellenére mi sem tudjuk megismerni őt, sosem tudjuk, mire számíthatunk tőle. A nagy kérdés tehát, hogy vajon egy számunkra még nem felfogható mestertervvel rendelkező (politikus) zsenivel, vagy egy páratlan hitbéli erővel és nagysággal rendelkező szenttel, vagy pusztán egy hitetlen blöffel, a nagy ürességgel állunk-e szemben. Az egész sorozat izgalma pont abból fakad, hogy epizódról-epizódra újra feltesszük ezt a kérdést, és különböző válaszokat vélünk találni rá, de leginkább csak még nagyobb kérdőjellel maradunk.

Aki ismeri Sorrentino filmjeit, annak nem lesz meglepetés az az extravagáns, végletekig kidolgozott, ironikus mivoltában és magával ragadó, szinte barokkosan tobzódó vizualitás, ami Az ifjú pápát is jellemzi. Ugyanakkor legutóbbi két munkájával ellentétben itt nem a terek rendkívül dinamikus kameramozgások révén történő bejárásán alapul a vizuális koncepció. Ezúttal, leginkább A családi barátra emlékeztető módon egymásra helyezett felületeket, layereket jelenít meg látványosan grafikus módon, amelyeket a kamera és a szereplők egymáshoz komponált mozgásai révén mozdít el egymáshoz képest, és amely felületek között – mint díszletfalak között – közlekednek a szereplők.

Sorrentino ugyanis operában gondolkodik, de ennek „csak” felszíni megnyilvánulása a zenének (erre amúgy érdemes külön figyelmet fordítani!), képnek, zajnak, mozgásnak az a lenyűgözően lüktető koreográfiája, amellyel minden filmjében elkápráztat. Az operai szerkezetet az határozza meg leginkább, hogy a jelenetek, amelyeket látunk, annak ellenére, hogy narratív műfajról van szó, csak ritkán viszik előre a cselekményt. Akár az operában, Sorrentino filmjeiben is a történet a „színpadon” látható pillanatok között esik meg, a vágások közötti villanásnyi illesztésekben. A jelenetek maguk így aztán önmagukon kívül nem sokat „jelentenek”, csupán önmagukat prezentálják: ilyenkor csak nézni, hallgatni kell, és minden érzékünkkel jelen lenni a pillanatban.

De természetesen az olasz rendező nem csak bódít, humorral, iróniával, a néhány pillanatra minket teljesen magába bolondító ritmust váratlanul darabjaira töri, disszonánssá, dekomponálttá teszi. Ráadásul akkor kell leginkább gyanakodnunk, ha erre nem kerül sor, ha látszólag nem töri meg az önmaga által keltett varázst. Olyankor megvezet bennünket, mint a „szeplőtelen” fogantatás jelenetében, vagy mint a nyolcadik epizód fináléjában, ahol szörnyűséges nagyságot ünnepeltet velünk a kamionok reflektorfényében aszfalton térdeplő pápa felejthetetlen képével.

Pont az operai struktúra miatt érheti némi kritika Az ifjú pápát. Ilyen intenzitású jelenetek sorát egyetlen filmben el lehet viselni, meg lehet emészteni, azonban egy sorozaton keresztül szinte lehetetlen fenntartani az ehhez szükséges fókuszált és involvált nézői jelenlétet. Ráadásul ennek működtetéséhez olyan dramaturgia kell, ami mind az egyes epizódokon belül, mind a sorozat egészében képes felépíteni a nagyjelenetekhez szükséges hangulatot és befogadói állapotot. Talán ennek is köszönhető, hogy a sorozat nagyjából az évad felénél, az ötödik-hatodik epizód környékén tud lendületet venni, amikor a konfliktusok és a helyzetek eléggé kirajzolódtak ahhoz, hogy Sorrentino nagyszabású, felkavaró víziója érvényesülni tudjon.


Ilyen konstrukció esetében persze minden a részleteken múlik, és a legapróbb szilánkok tökéletesítésében az olasz rendezőnél kevés nagyobb mester van: a sorozat megannyi látványos vagy éppen alig észrevehető utalással, finom, a történethez csak lazán kapcsolódó jelzéssel van tele, amelyeket felismerni is lehetetlen, nemhogy felsorolni. E helyütt csak a harmadik epizódtól használt lenyűgöző főcímre utalnék, amelyben a (betlehemi?) csillag tükörképe, fénye majd pedig lángja halad keresztül a Vatikán reneszánsz festményeinek egén, hogy a sor végül Maurizio Cattelan híres, A kilencedik óra című szobrának megidézésével, a meteor által ledöntött II. János Pállal érjen véget. Vagy arra a jelenetre, amelyben a személyes élettörténettel kapcsolatos látszat és valóság kérdése Magritte híres pipájának és A képek árulásának villanásnyi rekonstruálása révén aktualizálódik.

És akkor nem beszéltünk a szürreális ihletettségű asszociatív játékokról, a Maradona és Napoli rajongó államtitkár tökéletes alakításáról (Silvio Orlando), Mary nővér enigmatikusan lebilincselő jelenlétéről (Diane Keaton), és a tévésorozatokat messze meghaladó kiszámíthatatlanságról. Szellemes és elgondolkodtató, nagyszerű és felkavaró mű Az ifjú pápa, amely egy ember tépelődéséről szól, de mi sem áll távolabb tőle, mint az individualizáló pszichologizálás. A nagyság, a transzcendencia, a minket meghaladó földi és/vagy nem evilági erő mibenlétének kérdését teszi fel Sorrentino újra és újra azáltal, hogy kíméletlen következetességgel gondol és gondoltat velünk végig egy-egy feltételezést vagy elképzelést, amely gondolatmenetet aztán egy következő epizód teljesen felülír. Bizonyos értelemben Az ifjú pápa Sorrentino válasza Houellebecq Behódolására. Mozi, opera és tévésorozat keverékéből született lenyűgöző, nem mindig könnyen fogyasztható, de mindvégig lenyűgöző hibrid: a kortárs mozgókép kiborgja.

A sorozat adatlapja a Magyar Film Adatbázisban itt található.  

Szerző: Gyenge Zsolt