Halj már meg!
2016.12.01.

Valahogy folyton a klasszikus székely vicc jár az eszemben. Elvonatozik a székely bácsi Pestre, ahol hirtelen rászakad az unalom, beül hát a Csillagok háborújába. Két órán át nézi a lézerkardokat meg az űrháborút, majd kijön a moziból, csóválni kezdi a fejét, és azt mondja: Hát én ezt már nem hiszem. PAPP SÁNDOR ZSIGMOND KRITIKÁJA.

Mert hiába is rossz a magyar vígjáték, nem ülnek a poénok, mondjuk, de egy kicsit mégis saját magunkon, a saját valóságunkon nevetünk. Ha eltorzítva, ha átdolgozva is, a mi múltunk, a mi jelenünk csetlik-botlik a vásznon. A mi kisemberünk. A magyar vígjáték egy kicsit mindig szatíra, egy kicsit mindig összekacsintás a nézőkkel: de hát ilyenek vagyunk, nem? Sosem tudott csak fingós-böfögős lenni, mint az egyik vonulata az amerikai komédiának. 

Kamondi Zoltán új mozija is rólunk beszélne elvileg. A kommunista múltról, ami ide-oda dobálta az embereket, az ügyeskedésről, hogy kicsivel jobban kitágíthassuk a valóságnak hívott cellát, és a boldogság elemi vágyáról, amit lehet, hogy csak csalással, temérdek hazugsággal vagyunk képesek elérni. Csak aztán eljön az a pont, amikor hirtelen elveszti arányérzékét, és akkor már nem szól semmi másról, mint önnön erőlködéséről, ripacskodásáról és tehetetlenségéről.

Pedig igen jól indul a Halj már meg!. Pócsné (Kováts Adél) levonatozik az isten háta mögé, hogy szembenézzen halott férje szeretőjével (Ónodi Eszter), azzal a másik világgal, amelyet a férfi párhuzamosan épített fel, hogy valahogy elviselje az eredetit. És ebben a kezdő tíz percben le is tudja a film az összes komolyságát és drámaiságát, hogy innen fokozatosan veszítse el elbeszélői hitelét. Pedig az a pillanat, amikor a még mindig vonzó, de az idővel szemben egyre több csatát vesztő Pócsné szembenéz a saját öregségével, a saját meztelen testével a tükörben, és megpróbálja megérteni, hogy miért nem kellett csak ő a szeretett férfinak, az igenis torokszorító. Van, aki ölni tudna egy ilyen hiteles és drámai momentumért, Kamondi új filmje pedig csak kirázza a kisujjából. Akkor még úgy tűnik, hogy lesz ebből még több is, a vígjátéki helyzet mélyén nagyon is erős sérelmek dolgoznak, azokra vethetünk majd egy pillantást két poén között.

Jelenetek a filmből
Jelenetek a filmből
Ám ahogy egyre jobban belebonyolódunk a mozdonyvezető Pócs Gábor (Cserhalmi György) elrejtett életébe, ahogy egyre több mindent tár fel a „nyomozás”, egyre élesebb fényben látjuk a kisiklott élet igazságait, úgy válik egyre komolytalanabbá a film. Már az sem túl szerencsés, hogy a felhizlalt Hegedűs D. Géza alakítja Kövér Lajost, hogy a kisstílű műkincsneppernek folyton zabálnia kell betörés közben, mert leesik a vércukra, hogy Kövér Lajos mindent megtesz a kövérségéért. De ő csak egy lesz a teljesen hiteltelen karakterek egész sorában. A kommunistahívő anyós, Pócs Gábor anyja helyenként még valóban vicces, de a ritka betegségben szenvedő vadóc lánya (gyorsan öregednek a sejtjei, de ennek amúgy semmi jelentősége, csak lóg a karakteren, mint a szennyes gatya), az Alzheimer-kóros, mindenhova elrángatott Mama mind-mind papírízű: olyasmi, ami csak az asztalon mutathatta az életszerűség halvány jeleit, a vásznon felesleges és megterhelő. A homoszexuális szállal pedig végképp oda minden, a film nem is önparódiába, hanem nettó idétlenkedésbe fordul, őrült és komikus bonyodalmak helyett kínos feszengés marad a nézőnek. 

Mintha Kamondi nem értene valamit az irodalomból. Már a Dolinában is az a kétségbeesett küzdelem volt a feltűnő, hogy visszaadja Bodor Ádám stilizált, ám minden izében drámai univerzumát, hogy életre keljen Az érsek látogatása. Hiszen ott minden különcség mélyén eleven tragédia lappang, de ebből Dolina csak a különcséget volt képes átmenteni. Mintha egy az egyben próbálná megjeleníteni azt, amit az irodalom finom célzásokkal, lebegtetésekkel, költészettel old meg, de ha átvezetjük a vászonra, akkor művi csillogás lesz belőle, idegenség és idegenkedés. A Halj már meg! alapja is egy Márton László-novella, de Márton kissé barokkos, ironikus világára alig lehet ráismerni.  

A képek forrása: MAFAB
A képek forrása: MAFAB
Leginkább persze a színészekkel tol ki a film. Pedig a legjobbak fordulnak meg benne, a legjobbak tesznek meg mindent azért, hogy elhiggyük azt, amit egy pillanatig sem lehet komolyan venni. Hiszen nagyon nagy a baj, ha már Kulka János párperces jelenete is ordít a kínos maníroktól. Persze tudjuk, hogy nincsen szatíra túlzás nélkül, hogy azért kell hihetetlenné nagyítani valamit, hogy valódi természetét felfedje, ám a torzítás arányához igen jó érzék kell. Mert kicsivel több és elillan minden reália, és marad a túl erős smink, az elnagyolt semmi, a fültől fülig vágott vigyor. Soha nem hittem volna, hogy egy napon zokogva fogom felidézne magamban a Pogány madonnát, mint a magyar valóságábrázolás mesterfokát. Holott Kardos doktor egyetlen mozdulatában több az önfeledt irónia, mint az itteni 106 percnyi kiizzadt humorban. Itt már csak a fejcsóválás marad: ilyen halál nincs is. Vagy inkább: ilyen élet.

A Halj már meg! lehetne inspiráló tévedés is, de nem az. A film háromnegyedétől egyszerűen túl kell élni, mert akkor már teljesen érdektelenné válik Pócs Gábor és egész pereputtya, az se okozna semmiféle megrendülést, ha kiderülne, hogy más bolygóról jött (ez talán több mindent megmagyarázna). Igazából az lenne a legjobb, ha hátat fordítanánk a vászonnak, mert fájdalmas látni, ahogy Kováts, Ónodi, Hegedűs és Csehalmi is mentené a filmet, de nem lehet, ők is csak süllyednek a zavaros vízben. 

Talán csak az jelent némi menedéket, ha utolsó filmként nézzük a Halj már meg! című mozit. Kamondi hirtelen és megmagyarázhatatlan halála ad némi borzongató szomorúságot a filmnek, megcsillant itt-ott egy kis szomorkás többletjelentést. Talán emiatt kanyarodunk vissza magunkban Kováts Adél kezdő jelenetéhez: az elmúlás pontos és kíméletlen tükörképéhez. Ezt idézzük magunk elé, amikor a mozi egy frivol poénnal búcsút int. Még akkor is, ha ez távol állt az eredeti szándéktól. De így talán nem érezzük kidobott időnek a 106 percet, nem gondolunk arra, hogy a mai magyar filmgyártásban épp azt szeretjük a legjobban, hogy sikerült eltávolodni a túlstilizált, erőltetetett katyvasztól, az önfeledtnek hazudott vidámkodástól. A halál ennél jóval őszintébb pillanat.   

Címkék: Mozipremierek 2016