Ha gonosz szeretnék lenni – egyébként nem akarok –, rámutatnék, hogy Robert Zemeckis kvázi hazai pályán kínlódott Brad Pitt díszletalakításával, hiszen a rendező különös vonzalmat érez a filmtechnikai látványtrükkök iránt. 

Ismeretes ugye, hogy amellett, hogy időközben csődbe ment kreatív céggel igyekezett megújítani az animációs filmeket (Polar Expressz, Beowulf – Legendák lovagja, pl.) legkiválóbb, mi több legzseniálisabb, élőszereplős (vagy „élőszereplősebb”) alkotásaiban is talált valami szöszölnivalót, amely feladattal általában bravúrosan elboldogult (Vissza a jövőbe, Forrest Gump, hogy csak az abszolút tetejét említsem az életműnek). Itt meg egy egész igazi ember állt a rendelkezésére, hogy valamiképpen életet lehelhessen belé.

Brad Pitt miért nem talált magának semmi fontosat a második világháborús szerelmes kém karakterében? Erről minden bizonnyal inkább magát a művészt kellene megkérdezni, mindenesetre tényleg dermesztő, ahogy színészrobotként pózolja-bámulja végig a Szövetségeseket. Szólhattak volna neki, hogy a Westworldöt kicsit arrébb forgatja az HBO. 

Pedig nagy szükség lett volna rá, hogy megdolgozzon a pénzéért. Elvégre a történet, miszerint két szövetséges oldalon álló kém egymásba szeret, majd családot alapít, aztán a nőre a kettős játszma gyanújának eléggé erős és drámai árnyéka vetül… Nos, finoman szólva sem eléggé érdekes. Illetve pont attól lehetne az, ahogy a háborús thrillerek elvárható hozzávalói mellett leköti a figyelmünket a színészi munka, az úgynevezett átlényegülés, melynek segedelmével elhisszük, hogy a jóképű kanadai spion nem csak mondja, de imádja is a gyönyörű francia spiont, aki visszaimádja őt, s kialakul az a bizonyos, sokat emlegetett kémia, amely lehetővé teszi nekünk, hogy szemet hunyjunk az olyan apróságok felett, mint például az igazán izgalmas forgatókönyv hiánya.

Mert Zemeckisnek nincs most ilyenje, mármint érdekfeszítő scriptje, de valamiért tényleg hisz a filmjében, s ez elégséges ahhoz, hogy ne fulladjon érdektelenségbe e hírszerzős románc. Bár, mint oly sokszor, most is kicsit túl hevesen nyomkodta az entert, amikor nekiállt a CGI-segédeszközökkel vacakolni, ezért a háttereket tekintve sokszor egy közepesen csinos, de méregdrága képernyővédőben érezhetjük magunkat. Ami nem annyira illik a patinához, mint olyanhoz – de mivel Zemeckis tényleg a fejébe vette, hogy csakazértis megcsinálja a 2016-os, továbbgondolt és átvariált Casablancát, illetve annak túldrámázott változatát, s ha valamit, hát mesélni tényleg tud az öreg, így azt tényleg nem állíthatjuk, hogy ne lennének élvezetes részeredményei most is.

Sőt igazából az utolsó harmadára még kiemelkedő pillanatai is akadnak a Szövetségeseknek, köszönhető ez leginkább a női főszereplőnek, hiszen Marion Cotillard, mint általában, most is komolyan vette a mesterségét: rögtön az elején nekiáll szerepet formálni, s a film igen szépen hatásos végkimeneteléig nem is hagyja abba. Akkor kiszámíthatatlan, amikor kell, úgy és ott csillog a szeme, ahogy és ahol kell – vagyis úgy játssza el a kémet, úgy létezik a vásznon, ahogy az egy hozzá hasonlatos kiválóságtól elvárható. 

Mert ez az egész nem másról szól, hanem csakis az elvárásokról: az ilyesfajta stúdiófilmek nyilván nem akarnak semmit feltalálni. A kölcsönös kiszolgálásra születnek. Ott vannak a filmcsillagok, akiket szeretünk, ők szép jelmezekbe bújnak, simogatják egymást, egymáson keresztül meg minket is. És általában élvezik, hogy viszontszeretjük őket. Kifizetődő illúzió, ha úgy tetszik, jó ideje működőképes win-win szituáció. A Szövetségesek meg éppen ilyen világháborús-míves-kémes simogatás lenne tulajdonképpen – azzal a hátránnyal, hogy a nagy körsimogatásban az egyik kiemelten fontos fél most nem igazán partner. Brad Pitt nyilván tudja, hogy nagyon szeretjük, csak jelen esetben nem különösebben érdekelte a dolog. Biztos máshol járt az esze.

Megértjük, ő is ember, de ezt azért kitalálhatta volna azelőtt is, mielőtt aláírt Zemeckisnek, nem igaz?