kamara.hu – Fordulópont / Zeneakadémia
2016.11.27.

A Zeneakadémia kamara.hu fesztiváljának november 20-i zárókoncertje gazdagságában, tartalmasságában méltó volt ahhoz a háromnapos fesztiválhoz, amelyet megkoronázott. MALINA JÁNOS ÍRÁSA.

A Simon Izabella és Várjon Dénes által irányított fesztiválokon persze már évek óta megszoktuk azt a fajta telítettséget, amelyre utalok – az igényesség egy pillanatra sem lazuló kategorikus imperatívuszát a közreműködők és a műsor megválasztásában egyaránt.

A több mint két óra tiszta zenét magába foglaló vasárnap esti koncerten kilenc művész lépett a pódiumra, a záróhangverseny után olyasfajta boldogító érzést szerezve számomra, mint egy régi, glyndebourne-i Albert Herring-előadás – az volt egyedüli operaprodukció, amelyre úgy emlékszem vissza, hogy egyetlen szereplője sem hagyott kielégítetlenül, hogy egyszerűen hiányzott a belőle az a bizonyos gyengébb láncszem.

Simon Izabella és Várjon Dénes
Simon Izabella és Várjon Dénes

A mostani fellépők közül zongoristaként a két fesztiválvezető működött közre, továbbá – az adott programban betöltött súlyuk hozzávetőleges sorrendjében – Steven Isserlis és Christoph Richter csellózott, Tabea Zimmermann brácsázott, Sarah Shafer énekelt, Viviane Hagner és Környei Zsófia hegedült, valamint Holló Aurél ütőhangszereken játszott.

A műsor Beethoventől Kurtágig terjedt, s a felhangzó 27 tétel – köztük csak egy volt Berio húszperces darabja – mindegyike teljes koncentrációt igényelt a hallgatótól. Meglehet, vannak olyanok, akik számára ez fárasztó lehet; másokat viszont a felületesebb zenék untatnak vagy fárasztanak. Nos, a kamara.hu fesztivál az utóbbiaknak szólt.

Schumann érett kori, op. 94-es Három románca eredetileg magas fekvésű hangszerre (oboára, hegedűre vagy klarinétra) íródott, ám cselló-átiratban, Steven Isserlis és Várjon Dénes előadásában úgy szólalt meg, a hangzásnak azzal a megkérdőjelezhetetlen kiegyensúlyozottságával, a színeknek olyan fokú összeérleltségével, hogy a hallgató egy pillanat alatt megérezhette: ezen az estén nem mindennapi élményekben lesz része.

Ezt az ígéretet váltotta be a második szám is, Luciano Berio Naturale című kompozíciója – eredeti funkciójában egy táncjelenet zenéje –, amely szicíliai népdalok zenéjét idézi fel, illetve szembesíti eredeti hangfelvételek és szofisztikált műzenei „lecsapódásuk” formájában. Az élő együttes egy szólóbrácsásból és egy ütőhangszeresből áll – ám míg az ütők alapvetően kísérő-színező funkciót töltenek be, a brácsaszólam a hangszer irodalmának egyik legjelentősebb, legigényesebb szólója, amelynek egyik különlegességét – és egyedülálló nehézségét – az adja, hogy a népi énekesnek a tizenkétfokú rendszerbe be nem illeszthető, minden bizonnyal arab hatást is tükröző hangjai a hangszeres szólamba is „beszivárognak”, és a hangmagasságok végtelen kontinuumának kontrollálását követelik meg az előadótól. Tabea Zimmermann, korunk egyik nagy brácsás-egyénisége nem csupán ezt és a további számos technikai kihívást győzte le magától értetődő természetességgel, és nem csupán telt és zengő brácsahangja nyűgözte le a hallgatót, de élő és szuggesztív játéka a darab lényegét is maradéktalanul felidézte – Holló koncentrált és érzékeny együttműködésével.

Tabea Zimmermann
Tabea Zimmermann

A nyitószámként hallott Schumann-románcokkal egy időben keletkezett az op. 102-es Fünf Stücke im Volkston, egy eredetileg is elsősorban csellóra és zongorára koncipiált sorozat. A cím némileg félrevezető, hiszen szó sincs itt semmiféle népies dalolásról, „népdalfeldolgozásról” – jóllehet a sorozat öt darabja karakter szempontjából változatos, s a Schumann-nál oly ritka felhőtlen derűtől a bensőséges líráig és a titokzatos-nyugtalanító hangokig terjed, ám Schumann itt még komplexebb, még individuálisabb hangot üt meg, mint a románcokban. Christoph Richter játéka a koncert bőségszaru jellegét hangsúlyozta: ez a kiváló kamarazenész, Várjon – és többek között Schiff András és Heinz Holliger – állandó kamarapartnere a korábban hallott vonós szólistákhoz hasonlóan bűvölt el játékának rendkívüli érzékenységével és tökélyével, hangjának egyszerre tiszta és érzéki kvalitásaival. Azt a meghittséget, természetességet és fenséges nyugalmat pedig, amelyet Várjonnal való együttzenélése sugárzott, még többféle szereposztásban megcsodálhattuk a hangverseny folyamán.

A félidőt Dvořák op. 83-as szerelmes dalciklusa zárta: ezt az énekesnő, Sarah Shafer persze eredeti cseh nyelven adta elő, Simon Izabella közreműködésével. Szerzőjének talán legmegragadóbb, nyolc darabból álló dalciklusa mély líraisággal és művészi megjelenítő erővel szólalt meg a sokoldalú és igen fiatal amerikai énekesnő tolmácsolásában. Tanulságos élményt jelentett megfigyelni, hogy egy ilyen nagy vivőerejű – egyébként kristályosan tiszta és hallatlanul kiegyenlített – hang birtokában is milyen tökéletesen valósíthatók meg a zenei kifejezés nüanszai, ha az előadó birtokában van a finom hallásnak és a differenciálás képességének. Mindemellett Simon Izabella játéka a dalzongorázás magasiskolájába nyújtott bepillantást.

A hangverseny második részét ismét Isserlis és Várjon nyitotta: a – részben szólócsellón előadott – Kurtág-szólódarabok Beethoven C-dúr csellószonátájának (op. 102 no. 1) hallatlanul szuggesztív, szinte szünettel sem elválasztott prelúdiumaként funkcionáltak. Maga a szonáta ennek a különleges intenzitású koncertnek is az egyik tetőpontja volt, és „quasi una fantasia” karaktere nagyszerűen beleillett a romantika-középpontú programba. A földöntúli-átszellemült indítás és az első tétel gyors részének acélos kezdete után valahogyan egyaránt bele tudták foglalni előadásukba a dúltságot és a kiegyensúlyozottságot. A második tétel első szakaszának noktürn-hangja ritkán bizonyul ennyire elbűvölőnek, a gyors rész kirobbanó gesztusai ritkán ennyire elementáris erejűek. S mindez a legtermészetesebben magától értetődő módon, nem egy régi szerző, hanem az előttünk ülő előadók személyes megnyilvánulásaként hatott; az előadás valószínűleg éppen ennek köszönhette kivételes erejét.

A hangverseny utolsó számában, Dvořák op. 81-es A-dúr zongoraötösében Várjon Dénes és Richter mellett a három vonósjátékos hölgy szerepelt az előadók között (az első hegedűszólamot Viviane Hagner játszotta). S ebben a legnagyobb előadói létszámú és legbonyolultabb darabban is ugyanaz: a mű iránti tökéletes alázat, egymás nyelvének tökéletes megértése és a maximális koncentráció nyilvánult meg minden pillanatban.

Különleges, tökéletes este volt.

Szerző: Malina János
Helyszín:  Zeneakadémia nagyterme,  Időpont:  2016. november 20.