Jan Saudek nem csak híres, de egyenesen világhírű, mint ahogy azt a szegedi REÖK plakátja is tudatja a biztonság kedvéért a nagyérdeművel. Biztosan az, mert nagyon látványos, sőt csiklandós és bizseregtető az ő fotografálása, s ez az élmény mindenhol kelendő. 

Valószínű hasonlót érezhettek a múltmúlt századbéli polgárok is a 19. század közepén, amikor az akkori akt- és pornográf fotográfiákat nézegették, hiszen a fényképezés elterjedésével szinte egy időben ívelt fel e virágzó üzletág. Pedig akkor sokkal nagyobb volt a dolog tétje, hiszen sima aktfotózásért is osztogattak börtönbüntetést. (Félix-Jacques Antoine Moulin például 1851-ben egy hónap letöltendőt plusz 100 frank pénzbírságot kapott obszcénnak tartott képeiért.) Aztán eltelt néhány év, a műfaj legalizálódott, legalábbis Párizsban, ahol egy 1859-ben rendezett fotókiállításon az aktképek külön szekciót alkottak. 

A témába vágó, 19. századi termést illetően nem csak egyszerű, mozdulatlan papírképekre kell gondolni, voltak köztük sztereodagerrotípiák is, amelyek egy speciális nézőkén át szinte élővé varázsolták a buja látványt. Ezeken a képeken a fő izgalmi elem persze a pozitúrába állított (fektetett) modell, ám a jó körítés fokozza a hatást. Nem vitték túlzásba, a modellek körül néhány sztenderd elem variálódik: pamlag, párnák, drapériák, tükrök, plusz utólagos, kézi színezés. Egyébként a mai, acéledzett szemet nem viselik meg túlságosan e 150-160 éves beállítások, s még a giccsbe elvitt jelenetek is (Nárciszként a tó víztükre fölé hajolva) csupán halvány mosolyt keltenek. 

Saudeknek ezek az ódon fotográfiák felvállalt előképei (technikailag is, vannak, akik ezért csodálják), de ő megcsavarja a témát a felcserélhető nemi identitások, illetve a queer jegyében, s ma már mindenki ezekkel a képeivel azonosítja. Pedig nem így kezdte, eleinte jobban érdekelte a születés és az elmúlás, ebből a korszakából a legismertebb az Élet (1966) című fotográfiája, amelyen egy izmos férfi újszülött csecsemőt ölel magához. 

A kiállítás nyolcvan darabos kollekciójához viszonyítva kevés mű származik ebből a korai fekete-fehér periódusból, ám nyomokban már ezek is közvetítik Saudek szentimentalizmusra hajló ízlését. Ezekből tehát alig kapunk valamit, azokat is jobbára elszórva, így a nézőnek csupán a tárlat alapján szinte lehetetlen érzékelnie a pályaképet. De itt nyilvánvalóan nem is ez a cél, a szegedi kiállítás arra a Saudekre helyezi a hangsúlyt, aki teljesen alámerült (sejthetően jól kifizetődő) fantáziadús, könnyű kézzel giccselő, pornográfiától sem riadó, erotikus látomásaiban.

Amelyek finoman szólva igencsak pikánsak és sikamlósak, ám ebben a dózisban rém unalmasak, mert húsz kép után mintha ugyanazt látnánk: félig-meddig, vagy egészen-negyedig férfiruhába öltöztetett nőket, s jó sok, Fellini extrém alkatú szereplőire emlékeztető, elhízott asszonyságot. Többnyire. Mert azért néha férfi is van, olykor félig-egészben, máskor viszont csak intim testrészei domborodnak előre. A kelléktár ugyanolyan szűkszavú és ismétlődő, mint az elődöknél, újdonság, hogy belép a málló vakolat, a kitárt ablakon át a nagyon kéken nagyon csillagos ég, és persze ott a hagyományos tárház: párnák, tükrök, drapériák.

Az érdektelenség intő jele előbb jött, mint a felismerése, mégpedig úgy, hogy egyszer csak jobban kezdett érdekelni, hány keleties mintájú plüss kellékterítője lehet Saudeknek (talán kettő, legfeljebb három), s hogy az egyik beállításban a földre fektetett szőnyeg vajon kézi csomózású-e. Ami még érdekes volt – bár kevésbé felfedező jellegű – a képzőművészeti toposzok számbavétele, vagyis Ingres hátaktjának, Michelangelo Teremtő kezének, a Szamothrakéi Niké lágy drapériáinak azonosítása a saudekesített, azaz porno-sentimento stíl alatt. 

Talán Saudek sem tud róla, de én még magyar párhuzamokat is találtam (s ettől egész jókedvem lett). Az egyiket a Jana a hetedik mennyországban (1997) című fotóján, amely Zichy Mihály egyik kompozícióját juttatta az eszembe. (De nem ám az erotikus lapjai közül, pedig lehetett volna, hiszen Zichy mintegy százhatvan rajzot készített a szex testhelyzeti művelési módjairól.) A másik asszociáció viccesebb volt, mert – bármily hihetetlen – A csizma (1991) című kép beállítása egyenesen Tornyai Csizmahúzás című festményére emlékeztetett, persze annak (hogy is mondjam) izzadságos rögvalója nélkül. 

Mi tagadás, mire idáig értem, már meglehetősen ellankadtam, s egyre inkább úgy éreztem, hogy ez egy gyár, s hogy az egész kicsit olyan, mint Andy Warhol The Factory műterme, ahol a termelés a lényeg. Az más kérdés, hogy Warhol sem vetette meg a giccset, de neki – többek között – volt humora is, és biztos, hogy utálta a nosztalgiát.