Jelenet az előadásból. |
Gyerekszereplők vagy rövidnadrágos színésznők: A Pál utcai fiúk dramatizálásait, színpadi és filmváltozatait hosszú évtizedeken át ez a – kettős csapdának is beillő – alternatíva jellemezte. Mindkét megoldásnak megvolt a maga nyilvánvaló hátránya, s ez azzal együtt tudomásul szolgálhat számunkra, hogy nem kétséges, Fábri Zoltán 1968-as filmjének néhány angolszász gyermekszínésze vagy épp a hajdani Úttörő Színházban Nemecsek Ernőként színpadra lépő ifjú Békés Itala képes volt pesti kissráccá átlényegülni. Kinek hisszük el a kamaszos idealizmust, a grundot és az üveggolyót? – ez a kérdés, úgy lehet, ma még feszélyezőbb, mint korábban bármikor, merthogy lent a nézőtéren és fent a színpadon, s persze künn, a színházak falain kívül is cinikusabbá lett a világ. A Vígszínházban Marton Lászlóék most meglepő válaszkísérlettel álltak elő, amikor huszonéves, de azért mégiscsak felnőtt férfiszínészekre bízták Nemecsek, Boka és a többi Pál utcai fiú szerepét. S ki tudja, miért, talán a felnőtté válás aktusának legújabb kori kitolódása, talán a cinizmussal párhuzamos kortárs infantilizálódás, vagy tán mégis leginkább a színészvezetés és a színészi csapatjáték érdemeképp: a megoldás igen jól működik. Az üveggolyó kivételével szinte mindent elhiszünk a színpadon összedolgozó fiatal férfiaknak, s mindeközben még a kamaszbáj jelenléte is kitapinthatóvá válik.
Fotók: Puskel Zsolt, PORT.hu |
A csapatjáték és az összedolgozás emlegetése ezúttal több kényszeres kritikusi fordulatnál, ugyanis A Pál utcai fiúk vígszínházi előadásának leghatásosabb vonulata épp ez: az együttműködés közösség- és produkcióteremtő ereje. Ezt jelzi Horváth Csaba egyszerre spontánnak ható és a legnagyobb fegyelmet kikövetelő koreográfiája, de éppígy a színészek díszletmunkásként és ritmusszekció gyanánt való foglalkoztatása is. S ebben a közösségi drillben érvényesülhetnek azután az egyénítő mozzanatok is, melyekkel Marton László éppúgy színészei segítségére van, mint a regényt jó érzékkel dramatizáló (habár Nemecsek zászló-visszaszerzési kísérleténél nagyot ugró) Grecsó Krisztián.
Vecsei Miklóst persze már Benedek Mari két számmal nagyobb, csóringer kabátja is rögtön egyéníti: szegény kis Nemecsek Ernője szépen végigvitt, ábrándos és csöndes önérzetű alakítás. Neki hisszük el a legtöbbet, még a színpadon majd’ mindig kínosnak ható delirálást is. Kapcsolata Wunderlich József Bokájával finom, alhangok nélküli kamaszbarátság, melynek gesztusai Wunderlich játékát is megemelik. A fiúk arcképcsarnokából kiemelkedik még Tóth András és Zoltán Áron civakodó Kolnay-Barabás párosa (az utóbbi színész hosszúkarú ágálása különösen hatásos), valamint a vigyori Medveczky Balázs gigerli Cseléje. A vörösingesek már kevésbé szerencsések: náluk a két Pásztor egymást visszahúzó rivalizálása észrevételezhető, valamint Józan László szereposztási tévedésnek tűnő Áts Ferije. Józan kappanos hangja és tartós hajlandósága a túlgrimaszolásra e szerepben nemigen van a helyén. Fesztbaum Béla ellenben csendes-önironikus derűvel hozza ki a maximumot Rácz tanár úr mérsékelten hálás szerepéből, s komoly érdeme van abban is, hogy a gitt-jelenet (minden zene nélkül) zajos sikert arat.
Zenés játék – ez a produkció műfaji megjelölése, s e téren könnyen támadhat a nézőben némi kis hiányérzet. Dés László ugyanis meglehetősen szűk térre szorította a maga zeneszerzői működését: dallaminvencióból, harmóniai leleményből vagy pláne szélesebb szerkesztési igényből kevés jelent meg az előadásban. Mintha Dés beérte volna a csoportos számok döntően rövidsoros, ritmus-hangsúlyos jellegével, s talán túlságosan is rábízta magát Geszti Péter szövegdarálói üzemmódjára. Mert bizony Geszti most is csak úgy hányja a rímeket és a makámákat, hányja, méghozzá igen gyakran az oly kívánatos önkontroll nélkül. Gyurma – gyúr ma, Dunát – dumát, célunk – acélunk, Bokát – tokát: csak úgy sorjáznak a kínosabbnál kínosabb, vicceskedő és sokszor ráadásul érthetetlenné váló rímpárok és sorok.