Louis C.K.-t, a humoristát dicsérték már eleget. Joggal nevezik korunk egyik legfontosabb és legviccesebb stand-uposának, hiszen jelenleg nincs komikus, aki nála pontosabban írná le a valóságot, amiben élünk. Nevezetesen a fogyasztói társadalmat, amely gazdag árukínálatával és a széles lehetőségeivel telhetetlenné teszi az embereket, akik semmivel sem elégedettek, mert hozzászoktak, hogy mindent fél perc alatt megkapnak. Louis szeret azzal viccelni, milyen kemény munka fogyasztónak lenni, hiszen még egy nyomorult laptopot is csak komoly kutatómunka után veszünk meg, de a negyedrészt magyar származású humorista (vezetékneve eredetileg Székely) a kapitalizmus mellett a kisember szorongásait és előítéleteit is precízen definiálja. Kíméletlenül leplezi le, milyen prekoncepciók mozgatnak minket, de közben elismeri, hogy szabadulni mégsem tudunk tőlük, mert így vagyunk gyárilag huzalozva.

Louis C.K. (A kép forrása: MAFAB)

Éleslátó, de gyakran vulgáris, slágertémákat boncolgató, mégis mindig meglepő humora megérdemelten repítette a leghíresebb, legbefolyásosabb stand-uposok közé. Sokat tett a műfaj határainak kitágításáért és a tabuk ledöntéséért: stílusára akkor talált rá, amikor véletlenül kicsúszott a száján, mekkora seggfej a páréves kislánya, a közönség pedig felnevetett. Nevetett, mert Louis C.K. akkor sem bunkó, ha trágár, mert nem a másik, hanem a saját hibáiról rántja le a leplet. Az élet komplementer oldalát mutatja fel, amiről nemhogy beszélni, de amire még gondolni sem szoktak, mert a kultúránk csak a boldogság, a gondtalanság állapotát tartja ideálisnak. Louis humora épp azáltal válik revelatívvá, hogy kimondja a kimondhatatlant, és bevallja, milyen fárasztó meló a gyereknevelés még a legjobb és leggondosabb szülőknek is. Az ő humorában a boldogság megszenvedett, ideiglenes fegyverszünet, amit az odáig szenvedés határoz meg.

C.K. képes hosszú percekig röhögtető, majd órákra elgondolkodtató poénokba sűríteni az élet alapvető abszurditását – ezért zseniális komikus. De mindezt egy mérhetetlenül drámai, okos és vicces sorozatba is át tudja csomagolni – ezért zseniális filmkészítő. Na meg azért is, mert vizuálisan is erős poénokat fogalmaz meg, és miközben egykamerás, realista szitkomot forgat, néha olyan mélyre merészkedik a szürrealizmusban, mintha David Lynch rendezné a sorozatot (nem véletlenül bukkant fel a mester a Late Show epizódtrilógiában). A legjobb poénok gyakran épp ezekből a valóságtól elrugaszkodó, de azt tökéletesen karikírozó részekből születnek, mint amikor a reggeli kukásautó nemcsak felveri álmából Louie-t, de a szemétszállítók még az ablakon is betörnek és zajonganak, randalíroznak a szobájában.

Egy hétköznapi élmény tökéletes metaforája ez – hasonló tucatszámra akad a Louie-ban, mindet felsorolni nem is lehet. De C.K. legnagyobb találmányát, ezt a pocakos, kopaszodó, elvált és tunya komikust érdemes felhelyezni a megfelelő polcra, valahová Woody Allen neurotikus értelmiségije és Chaplin csetlő-botló kisembere közé. Louie ugyanis egy csetlő-botló értelmiségi, aki hiába látja át a világ ellentmondásait a színpadon, a hétköznapokban ő is egy szerencsétlen, előítéletes, döntésképtelen alak. Klasszikus vígjátéki figura, aki mindig helyesen akar cselekedni, de jó szándékú ügyetlenségéből katasztrófák születnek.

Véletlenszerűen botlik hol abszurd, hol groteszk helyzetekbe, amikben a legkülönbözőbb emberekkel találkozik – és ezek a találkozások rendre változtatnak rajta kicsit. C.K. trükkje, hogy olyan kényelmetlen szituációkba sodorja hősét, amit mindannyian jól ismerünk, mint amikor például átnéz rajtunk az eladó a boltban, vagy belénk kötnek egy buszmegállóban, de egy váratlan csavarral nem erre a kellemetlenségre, hanem Louie felelősségére arra futtatja ki a helyzetet. Talán meg kellett volna ütnie az őrült nőt, aki rátámadott? Szabad egyáltalán megütni egy nőt? Vagy csak azért nem védekezett, mert gyáva, és a nő különben is erősebb volt nála? Ezekben a gúnyos, de felszabadítóan vicces jelenetekben Louie tisztába teszi a gondolatait és megfogalmazza (általában két kislányának) az erkölcsi alapállását, majd kidobja a szennyest – legbelső félelmeit, önsajnáló, önsanyargató gondolatait.

Ha ezt a kíméletlen önvizsgálatot tartjuk a sorozat fő erényének, akkor azt mondhatjuk, az ötödik az egyik legmerészebb évad volt. Ha a mélyre szántó és felkavaró drámát, netán a bravúros stand-up betéteket – akkor csak levezetésnek tűnik ez a negyedik után. A Louie az első évadban talált magára, a második-harmadikban jutott a csúcsra, a negyedikben pedig a humortól a dráma felé fordult, és C.K. lényegében három egész estés filmet forgatott (az egyikben Bálint Eszter, Jarmusch egykori színésznője játszotta Louie magyar szerelmét).

Az ötödik évad az összefüggő történetmesélés és a tobzódó szürrealizmus után visszatérés, visszalépés a gyökerekhez. Újra töredékes, esetleges, hóbortos a forma, de ennek így kellett lenni – hogy miután C.K. kétszer is megszavazta alteregójának a három évadon keresztül megtagadott boldogságot, Louie élete visszazökkenjen a normális kerékvágásba. A keserédes szerelem Louis világában nem tarthat örökké, kalandjai így nagyjából abban a hangnemben folytatódnak, mint azelőtt. Családi helyett szektás gyűlésre megy, az utcán nők verik meg, a boltban fiatalok oktatják ki, sőt máshol és máskor is a fiatalok teszik helyre, ennek az évadnak ugyanis az öregedés adja a vezérfonalát. Ha a negyedik évad a szerelemmel és a kommunikációs nehézségekkel viccelt, az ötödik az öregedéstől való félelemmel és az azzal járó nyűggel.

C.K.-t soha nem az érdekelte, hogyan lehet megszerezni a boldogságot, hanem hogy hogyan lehet feldolgozni a rossz döntéseinket. Az ötödik szemeszter az erre adott válasz végszava: hogyan lehet folytatni a sorozatot, ha Louie, aki mindig rossz szögből kanyarodik rá a rossz lányra, tanul ugyan, de nem tud alapvetően megváltozni? Felismerni ugyan felismeri az ismétlődő mintákat az életében, de kibújni nem tud a bőréből, és bár tisztában van a házassággal járó frusztrációkkal, ő még mindig hagyományos párkapcsolatra vágyik, ami talán házassághoz vezet. Louie a színpadon lehet, hogy cinikus, de valahol mélyen egy romantikus kiskölyök, mert C.K. tudja jól, csak egy megveszekedett romantikus lehet igazán pesszimista.

Az évadnak akadnak gyengébb és erősebb epizódjai, de a színvonal sosem megy a zseniális szint alá. A Bobby’s Place a nemi szerepekkel folytatott játékával, az Untitled a bravúros rémálom-szekvenciáival, a Cop Story pedig az elviselhetetlen seggfejek szomorúságának felvillantásával kér magának helyet a legjobb Louie-epizódok között. És ott van még a lezárás is, ami talán végleges, hiszen C.K. határozatlan időre pihenőre küldte az egyébként teljes alkotói függetlenséget élvező sorozatát, hogy más projektekre fókuszáljon. A kétrészes The Roadban a halál esetlegessége mellett az elitizmusával is szembenéz C.K., és számot vet vele, hogy mennyire szakadt el intellektuális humora a tömegszórakoztató gyökereitől. Mi tudjuk, semennyire: az A La Carte nyitánya, amiben Louie majdnem összeszarja magát az utcán, annyira kell vécéznie, briliáns burleszk. Louis a vulgárhumorban is erős, és ami még fontosabb, stílusos tud maradni, de a végszó nem a fingós vicceké, hanem azé a melankóliáé, ahogy Louie hazatér az oklahomai tragédia után, folytatja az életét, és humorosan anekdotázik a lányának, hiszen mi mást tehetne?

Louis C.K. sorozata azért is magával ragadó, mert megmutatja, hogyan lehet túlélni a legkínosabb helyzeteket. Ebben a szériában nemcsak azt látjuk, ahogy továbblép az élet a peches kisemberen, hanem azt is, ahogy a kisember – jól irányzott humorral – továbblép a kellemetlenségeken. Csak remélni lehet, hogy Louis a Louie-n azért nem lépett túl, és a készülő nagyjátékfilm (I’m A Cop) meg a sok, kreátorként felügyelt sorozat (Baskets, Better Things, Horace and Pete) után visszatér még ehhez a káprázatosan okos és zsigerien vicces, egyszer talán korszakalkotónak bizonyuló remekműhöz.

A sorozat adatlapja a Magyar Film Adatbázisban itt található.