Tündérkeresztanya / Vaskakas Bábszínház, Győr
2016.11.20.

Lehet-e a gyerekeknek a hajléktalanságról és a mélyszegénységről beszélni? A győri Vaskakas Bábszínház a kérdésre határozott igennel felel. PUSKÁS PANNI ÍRÁSA.

Rab Viki
Rab Viki
A társadalmi problémák iránti érzékenységet ugyanis gyermekkortól fogva tanuljuk jobb esetben, valószínűleg hiba azt gondolnunk, hogy a gyerekeket meg kell védenünk az ezekkel való szembesüléstől. Ha valaki kicsi korától azt tanulja, hogy semmi köze a körülötte lévő szegény emberek életéhez, akkor a hozzáállása valószínűleg felnőttként nem, vagy csak nehezen fog megváltozni erről. És egyébként sincs semmi okunk azt hinni, hogy egy gyerek még nem elég értelmes és felkészült komplex problémák befogadásához.

A TündérkeresztanyaRab Viki záróvizsga-előadása a Színház- és Filmművészeti Egyetemen – ilyen szempontból nagyon bátor, ugyanakkor a nehéz téma és a roppant összetett történetmesélés miatt lehetséges, hogy szükség lenne a végén egy beszélgetésre, esetleg előtte egy beavató foglalkozásra. Az előadást a Vaskakas honlapja ötéves kortól ajánlja. Én tizenegy éves húgommal vettem rajta részt, aki – mint később kiderült-, nem igazán értette a sztori lényegét, vagy, hogy pontos legyek: nem jött rá, hogy a mesélő hajléktalan. 

Ez két szempontból is elgondolkodtató. Az egyik, hogy milyen külsődleges jegyekkel azonosítják a gyerekek a hajléktalanságot. Nekem elég volt egy kacatokkal teli bevásárlókocsi és az egymáshoz nem illő, pusztán praktikus funkcióiknak megfelelően használt ruhák látványa: rikító zöld póló, férfizakó, vastag, sárga madzagon lógó, piros keretes szemüveg, piros sapka. Ám szó, ami szó, az összhatás valóban köszönő viszonyban sincs azzal, amit a Blaha Lujza téri aluljáróban látok nap mint nap, és lehetne azzal érvelni, hogy a magyarországi mélyszegénység és hajléktalanság ügye nem korlátozódik a Blahára, de azért kár, mert ezt a gyerekek biztosan nem tudják maguktól.


Másrészt talán az is nehezíti a karakter azonosítását, hogy Rab Viki szerepformálása kissé egysíkú. Szerepe szerint egyszerű gondolkodású, tanulatlan asszony ő, aki ugyanakkor bölcs és sokat tapasztalt. Ezzel szemben egy jól szituált értelmiségit látunk a színpadon, aki megpróbálja a hajléktalan asszony szerepét magára venni, néha több, néha kevesebb sikerrel, s ennek következményeképp nem lesz szerves része a történetnek, mely róla és fiáról szól, hanem megreked a történet krónikásának pozíciójában. A színészi játék és a szöveg dramaturgiai felépítése mellett szól viszont az, hogy a mese soha nem csap át melodrámába, nem erőszakolja ki a sajnálatunkat, hanem hagyja, hogy az megszülessen bennünk.

A Tündérkeresztanya főszereplője nem a tündérkeresztanya, de még csak nem is a szegénylegény, hanem a mesélő, a szegény asszony, akinek férje már gyerekük megszületése előtt belehalt a szegénységbe, és aki emiatt támasz nélkül maradt a világban. A nagy szegénység miatt az anya kénytelen keresni gyerekének egy keresztanyát – vagyis örökbe adja. Eddig tart az asszony története, a többi, amit tőle hallunk, egy cigány népmese, fantázia, melyben fia, Zsiga végül elér méltó helyére, aranyország trónjára.

Ebben a bábszínházban nincsenek bábok, csak animált használati tárgyak, kacatok, amelyek a bevásárlókocsiból kerülnek elő. A mese felnövéstörténet, Zsiga először a féldekás üveg, majd egyre nagyobb pálinkásüveggé változik. A kis féldekás édesanyja egy bögre, tündérkeresztanyát pedig szintén Rab Viki játssza. Zsiga a boldogságot keresi, s közben eljut rézországba, ahol az erőszakos rézkirálylány mozsár, amely össze akarja törni, aztán ezüstországba, ahol az önimádó ezüstkirálylány, aki egy tésztaszűrő, rá sem akar nézni, s mikor Zsiga-pálinkásüveg egy kicsit belé akar tölteni a tartalmából – talán lelkéből vagy szerelméből -, az átfolyik rajta. Végül eljut aranyországba, ahol egy kecses borospohár várja – amint azt meglátjuk, már tudjuk, hogy megérkezett. Így lesz a történet csodás happy end, Zsiga elnyeri méltó jutalmát, nagy esküvő, ásó, kapa, és az ifjú pár magához veszi Zsiga szegény, özvegyasszony édesanyját.

Fotók: Vaskakas Bábszínház
Fotók: Orosz Sándor. Forrás: Vaskakas Bábszínház
Hogy happy end csak a mesében van, arra bizonyíték az, hogy a mese véget ér, és a mesélő még mindig ott ül velünk szemben. Az ő fia ugyanis, ha el is jutott aranyországba és feleségül vette ott a királynőt – ami nem lehetetlen, de azért nem is valószínű -, akkor sem vette magához szegény édesanyját. Rab Viki asszonya kibújik tündérkeresztanya szerepéből, kedvesen elköszön tőlünk, és tolja tovább kacatokkal teli bevásárlókocsiját, ő nem szomorkodik, meséje erőt és reményt ad neki, én viszont képtelen vagyok az optimizmusra. 

Egyébként valószínűleg ez az a pont, ahol a felnőttek és a gyerekek percepciója akkor is elválik egymástól, ha utóbbiak már az előadás elejétől értették, hogy a főszereplőnk hajléktalan. A mese végén a boldogság, Rab Viki életigenlő derűje azt mutatja meg, hogy remélni és álmodozni a legnehezebb helyzetben is szabad, sőt kell, hiszen anélkül az élet fabatkát sem ér. A történethez tartozó, fájó reménytelenséget csak mi, felnőttek értjük.
 
Szerző: Puskás Panni